Merre tovább fiatalok?

Huszonkét éves vagyok, 1990 óta veszek részt a korosztá­lyomnak megfelelő zsidó ifjú­sági életben. Az alábbiakban néhány jellegzetességet és tendenciát próbálok megfogalmazni azzal a generá­cióval kapcsolatban, amellyel együtt nőt­tem fel. Hangsúlyozom, hogy az alábbiak személyes megfigyeléseimen, élményei­men alapulnak, így lehet, hogy egyes je­lenségek súlyát nem megfelelően ítélem meg, míg másokat egyoldalúan látok. Örülnék, ha az alábbi írásom egy párbe­széd elindulását is jelentené, melynek ré­vén sokkal objektívebb képet lehetne raj­zolni a tizen-huszonéves korosztály szo­ciológiájáról.
Saját korosztályom a rendszerváltás éveiben járt középiskolába, így a „zsidó identitásunk felismerését” nem csupán a társadalmi átalakulás, hanem az életkori sajátosságok is motiválták. Családi hát­tértől, lelki beállítottságtól és sok egyéb tényezőtől függően, sokféleséget mutat­nak a különböző életpályák. Volt, aki na­gyon távolról „tért vissza”, másnak nem kellett olyan nagy utat megtennie. (Jól tükrözi ezt a Szombat decemberi számá­ban megjelent összeállítás Chanukka kapcsán: tipikus eset az, amikor a nagy­szülők az 50-es években nem tartottak sem chanukkát, sem karácsonyt; ez frusztrálta a szüleinket, és ezért a legtöbb családban a mi gyermekkorunkban volt vagy van karácsony. De arra nem merek jóslatot tenni, hogy mi lesz a következő generációban, 5-10 év múlva.)
Sokszor a csupán egy zsidó nagyszülő­vel rendelkező erősebben kötődött a zsi­dósághoz, mint a „teljesen” zsidó szárma­zású. Volt, aki mindig is ismerte a gyöke­reit, más még a nyolcvanas években érte­sült származásáról, egyesek viszont csak a Szochnut-út előtt két hónappal tudták meg családjuk eredetét. Nagy szórást mu­tatott az is, hogy ki miképpen élte meg a zsidóságát. Egyesek a vallásban, mások a cionista ideológiában vagy a nem zsidó környezete provokálásában (a „hangos zsidó” jól ismert típusa). Érdekes jelenség például, hogy több ismerősöm, akik egyébként akkor is, azóta is távol tartják magukat a zsidó ifjúsági élettől, jelentke­zett a Szochnut által 1990 őszén, néhány nem zsidó pesti gimnáziumban (Radnóti, Berzsenyi, Eötvös és Toldy – ha az emléke­zetem nem csal) szervezett ivrit-tanfolya­mokra. Ily módon a héber nyelv tanulása is kifejezhette valakinek az identitását. Volt olyan, aki csak rövidebb ideig vett részt a zsidó ifjúság életben, majd más körben találta meg a maga társaságát, ha­bár ez nem jelentette feltétlenül identitá­sának gyengülését. Mások mind a mai na­pig részt vesznek a zsidó közéletben.
A nagy többség számára akkor is, és mind a mai napig, a zsidó társasági élet jelentette az identitás kifejeződését. Ez magyarázhatja azt a tényt is, hogy a zsidó iskolák diáksága nem reprezentálta ma­gát az ifjúsági mozgalmakban a várható arányban: akik hét közben zsidó környe­zetben mozogtak, szabadidejükben ke­vésbé igényelték a zsidó társaságot. A tár­saság jelentősége szépen megfigyelhető az ifjúsági szervezetekben, ahol a progra­mok gyakran csak alibit jelentenek az együttlétre. Péntek este, a József körúton a többség be se megy az istentiszteletre vagy a kiddusra, hanem találkozóponttá alakult át a Rabbiképző előtti járda, ahon­nan közösen lehet elmenni bulizni, biliárdozni, beülni egy bárba, vagy egyszerűen csak együtt lenni. A sábesz „megtartása”, mint a közhely szerint a zsidóságot meg­tartó erő, a helyszín, az időpont és a tár­saság megválasztásában nyilvánul meg.
Abban a körben, amelyben mozgok, mozogtam – úgy veszem észre -, az intellektuálisabb beállítottságú fiatalok nem elenyésző hányada eltűnt az elmúlt évek­ben az évtized eleji társaságokból, ugyan­akkor megerősödött a „buli-jelleg”. A hangsúlyeltolódás oka talán abban lelhető fel, hogy a cionista ifjúsági szervezetek el­ső nemzedékében, 1990 és 1992 között még nagyobb arányban voltak jelen azok, akik a mozgalmak ideológiájával azono­sultak. Igaz, legtöbbjük eredetileg nem sa­ját maga választott a szervezetek között, hanem a véletlen döntötte el, hogy melyik irányzat által szervezett izraeli útra osztot­ta be őt a Szochnut, mégis – 1990 őszére – létrejöttek az egyes szervezetek életét kialakító társaságok. A meghatározó személyek egy része, akik tényleg azonosul­tak a cionista eszménnyel, alijáztak 1992 körül, érettségi után. Az itthon maradotta­kat pedig kevésbé lelkesítette az ideoló­gia, csupán a társaság és a „buli” vonzot­ta. (Általában igaz, hogy a rendszerválto­zást követően a fiatalok nagy részében ke­vesebb a politikai vagy az ideológiai ér­deklődés, nincs bennük „vágy a világ megváltására”, szemben a korábbi gene­rációk optimizmusával. Elég például a tan­díjellenes megmozdulások, tüntetések soréin tapasztalható érdektelenségre gon­dolnunk. Ennek oka nyil­ván az elmúlt korszak „túlideologizáltságában” kere­sendő.) 1992 után vissza­esett az első évek kezdeti lelkesedése a cionista ifjú­sági szervezetekben.
A következő időszak­ban újabb fellendülés következett be, de ennek én már nem lehettem tanúja: ezek­ben az években kicserélődött a cionista if­júsági szervezetek tagsága, a korábbi kor­osztály kiöregedett, és újabbak áramlot­tak be. Ennek a generációváltásnak érde­kes jellemzője a nyitás a jóval fiatalabb nemzedékek felé: 1990-92 körül középis­kolások jártak a cionista mozgalmakba, míg 1992-93 után egyre több 10-12 éves tagja is lett ezeknek a szervezeteknek. A folyamat érthető, ha belegondolunk abba, hogy a háború előtti Magyarországon, és Nyugat-Európában ma is, jóval alacso­nyabb e csoportok átlagos életkora. A mozgalmak új tagsága valószínűleg már természetesebben éli meg a zsidóságát, hiszen fokozatosan került vele kapcsolat­ba, például több éven keresztül járt Szar­vasra, még mielőtt belépett volna valame­lyik szervezetbe. Szemben a korosztá­lyom többségével, akiknek az életében sokkal inkább robbanásszerűen kapott szerepet a zsidó identitás 1990 körül.
Egyéni életutakat végignézve, sok olyan esetet találunk, amikor az illető az 1990-es évek elején lelkes cionista vagy ortodox vallásos lett, mára viszont mindez „le­kopott róla”. Vagy éppen fordítva, balolda­li szervezetből alijázott, majd a vallásos ci­onista irányzathoz csatlakozott. E pályák hirtelen kanyarjai betudhatók a tizenéve­sek személyiségkeresésének is. Másrész­ről mutatja, hogy milyen lehetőségeket látnak maguk előtt, milyen alternatívák közül választanak a fiatalok. Az alternatí­vák polarizáltságával, az átmenetek hiá­nyával magyarázom a váltások élességét.
A zsidóság megélésének következő tipi­kus változatai figyelhetőek meg: az orto­dox vallásos (mizráchis Izraelben vagy ult­raortodox Amerikában), a cionista, aki előbb-utóbb kivándorol Izraelbe, és a „bu­li-zsidó”. Utóbbi az, aki nem törekszik élet­vitelébe mélyebben „beépíteni” a zsidósá­got, addig éli meg az identitását, amíg ta­lál zsidó baráti társaságot.
Az első kettő alternatívá­nál kevesen maradnak meg tartósan, így a nagy többség hosszú távon a harmadik utat választja.
Egyéni szinten termé­szetesen léteznek árnyala­tok, átmenetek. Léteznek „hagyománytisztelők”, „neológok” és „intellektuális mó­don” zsidók, azaz olyanok, akiket az ér­deklődési körük köt a zsidósághoz, isme­retszerzéssel „élik meg” az identitásukat. De ezek az átmenetek társadalmi szintű tendenciaként nem jelentősek, és főleg, nem kaptak létjogosultságot a köztudat­ban. Megjegyzem, hogy a húsz év fölöttiek között egyre erősödik egy hagyománytisz­telő vagy nem-ortodox módon vallásos csoport is, de nem érzem, hogy ezek az emberek egyelőre az előbbiekkel azonos módon elfogadott irányzatot alkotnának.
A gondolkodásmód polarizáltságának okát a következőben látom: az a korosz­tály, amelyről szólok, nem a szüleitől kap­ta zsidó örökségét – tisztelet a kivételnek -, hiszen a szülők generációja a hiányzó láncszem a hagyomány oly gyakran emle­getett láncolatában. Ha végignézünk zsi­nagógáink korfáján vagy korosztályom vallási ismeretein, a szokásokon és a használt elnevezéseken, láthatjuk, hogy nem kielégítő a párbeszéd nagyszülő és unoka között sem. Hanem, amint Jesája mondja: „Cionból jön a Tóra”, Izraelből jött vissza a zsidóság. Nem a magyar askenázi zsidóság éledt újjá, a maga régi hagyományaival. És sem a nyugat-euró­pai, sem az amerikai zsidóság hatása nem mérhető össze az e korosztályra gya­korolt izraeli hatással. A zsidó identitás felfedezésének négy jellegzetes útján, a zsidó iskolákban, a cionista ifjúsági szer­vezetekben, a Szochnut-utakon és a szar­vasi táborban, egyaránt izraeli küldöttek segítették a fiatalokat. Munkájuk felbe­csülhetetlen értékű, de ennek következ­ménye az is, hogy az izraeli dalok, az izra­eli gondolkodásmód és a szefárd kifeje­zések kiszorították az askenázi, a jiddis és a magyar-zsidó kultúrát. A folyamat – véleményem szerint – messze nem annyi­ra szükségszerű, mint azt sokan gondol­ják, hiszen nézzünk Nyugat-Európára és Amerikára, ahol a két kultúra egyaránt je­len van és elég erős is.
Ennek a folyamatnak a következménye az, hogy a fiatalok többsége csak az izrae­li közgondolkodásban elfogadott irányza­tokat ismeri, illetve ismeri alaposan. Pon­tosabban szólva, tudat alatt csak ezen irányzatok élnek bennük, mint választha­tó alternatívák. Sokan bár érzik, de nem tudatosult bennük, hogy létezhet a cioniz­mus és a tökéletes asszimiláció mellett harmadik alternatíva is, valamiféle „diaszporizmus”. Ugyanígy – akárcsak Izraelben -, e korosztály tudatában nem nyertek létjogosultságot az ortodoxia és a nem-vallá­sosság közötti árnyalatok, úgy, mint a re­form, a neológia és modern ortodoxia kü­lönböző formái, vagy a hagyománytisztelő zsidóság. (Izraelben a reformok egyelőre kevés sikerrel küzdenek saját maguk elfo­gadtatásáért, és a „mászorti”, azaz hagyománytisztelő felfogás mostanában kezd legitimitást nyerni a köztudatban.)
Élményeim sora igazolja, hogy a köztu­datban a vallásosság az ortodox vallásos­ságot jelenti. Habár sokan tagadják, aka­ratlan megnyilvánulásaik mégis elárulják őket. A vallás nem ortodox formái elfo­gadhatatlanok számukra, mosolygásra késztetik a legtöbb nem hagyományőrzőt is. Vallásos tevékenység során általában megkövetelik az ortodox szigort, ha nem is maguktól, hiszen „ők nem vallásosak” – értsd: ortodoxok -, hanem annak gya­korlóitól. Például egy nem vallásos prog­ramon (nem volt biztosítva kóser étke­zés, a sábeszt nem tartottuk), felmerült az, hogy gyújtsunk péntek este gyertyát. De az ötletet elvetették, mondván, hogy már bejött a szombat. Viszont, ha a sabbáti törvényeket amúgy sem tartottuk, a sötétedésre való hivatkozás véleményem szerint irreleváns, ugyanakkor egy nem vallásos zsidó társaságban szép gesztus lett volna a péntek esti gyertyagyújtás. Az eset azt bizonyítja, hogy a nem ortodox fi­atalok többsége, akaratlanul is, csak a „mindent vagy semmit” alternatíváira gondol: gyertyagyújtás csak a szigorú val­lásos normák szerint lehetséges.
Súlyos veszélynek vélem ezt a polari­zált gondolkodásmódot. A fokozatok megléte elengedhetetlen az egészséges zsidó társadalomhoz, ahhoz, hogy mindenki megtalálja a maga helyét Amíg fel­teszik azt a kérdést, hogy „aki tart vala­mit, az miéit nem tart mindent?”, addig sokan fognak úgy dönteni, hogy „nem akarok mindent tartani, tehát semmit sem tartok”. Azt a kisebbséget pedig, amelyik a fokozatosság és az átmenetek híve, képmutatónak fogják tartani. Le­gyen szó vallásról, mint a fenti példák­ban, vagy másról.
Az oly sokszor emlegetetteken túl, két további kérdésre adandó válasz fogja meghatározni a magyarországi zsidóság képét harminc év múlva. Az első kérdés a volt szovjet tagköztársaságokból Magyarországra beáramló zsidók kérdése, amennyiben a tendencia a következő év­tizedekben is folytatódni fog: vajon mi­ként sikerül ezt a csoportot asszimilálni a magyar zsidóságba? Úgy vélem, nem csak nyíregyházán frissíthetik fel a jövőben az egyre kisebb létszámú helyi közössége­ket, és talán a zsidó kulturális életben is jelentős tényezővé válhatnak, mint annak tanúi lehetünk több nyugati országban.
A másik nagy kérdés pedig, visszatérve az eredeti gondolatmenetemhez, hogy si­kerül-e megőrizni és bővíteni a zsidóság sokféleségét minden téren. Amíg kevés, polarizált lehetőség közül lehet választa­ni, a köztudat által nem legitimált egyéni köztes választások pedig konfliktusokhoz vezetnek, addig a nagy többség, aki nem tudja felvállalni például a cionista vagy az ortodox utat, kénytelen lesz a harmadik, a „null-megoldás” mellett dönteni. A „null-megoldás” veszélye pedig nyilvánva­ló: a mai tizen-huszonéves generáció hiá­ba rendelkezik erős zsidó identitással, ha nem nyilvánul meg tettekben, elvész.
Tapasztalataim szerint létezik az igény köztes irányzat vagy irányzatok megte­remtésére, nevezzük is ezeket bárhogy. Ám a sok személyes választás még nem egyesült tendenciává.