Megbékéléseink

Írta: Szegő György - Rovat: Archívum, Képzőművészet

A Hadtörténeti Múzeum kiállítása

Türelmetlenség, kirekesztés, erőszak. Tombol a gyűlölködés. Ősindulatoktól fűtött, lélekmérgező előítéletekről megszabadulni képtelen sötét erők feszülnek egymásnak. A békétlenség mindent pusztulással fenyegető réme kezd elhatalmasodni tágabb pátriánkban, az európai kontinensnek azon a részén, ahol immáron évszázadok óta újra és újra toronnyá nő a gyúanyag, ahonnan a XX. században már két iszonyatos világégés indult el. S mintha feledésbe merülni látszana a szörnyű következmény, a lángokban hamuvá lett tíz és tíz millió ember… Hajlunk arra, hogy vészesen komoly konzekvenciáit félvállról kezeljük, s nem vagyunk képesek szakítani azzal a csapást csapás után nyakunkra hozó istentelen szokásunkkal, hogy a másságban leljük meg bajainkra a magyarázatot, hogy embertársaink, más nép és náció kárára keressük a boldogulásunkat” – írja Dr. Korsós László, a Hadtörténeti Múzeum főigazgatója. Ez a múzeum eddig nem rendezhetett a háború dokumentumain, a hadtörténet témáján kívül eső kiállítást. Most éppen a béke, a megbékélés, annak művészekben és műveikben megjelenő képére fújt riadót az Art-Ma Művészeti Alapítvány. Százöten küldték be 180 alkotásukat. A „Megbékéléseink” cím nem témaleírás volt, hanem egy mágikus program, amely a békés jövő felé vezető út egyik kezdőlépése.

Az etológusok megállapították, hogy minden állatfajnak megvan a rá jellemző agresszivitás-foka. Sajnos, az embernek is. De van egy ezzel ellentétes belső békevágy is, egy harmóniára törekvő intuíció. Ez hol a tudományos gondolkodásban – csillagászat, matematika, atomfizika -, hol a művészetben – görögök, reneszánsz, klasszicizmus – jelentkezik erőteljesen, de a leghatásosabban mindig mint vallásos élményt lehetett megélni. Legalábbis a 20. századi profán idők kezdetéig. Ebben a demokratizált korban az átlagember elveszítette az isteni jel, a teofánia felismerésére alkalmas érzékszervét. Szinte csak a művészek rendelkeznek ezzel. Ezért várható valamiféle gyógyhatás egy ilyen kezdeményezés kapcsán: a művek varázsszerek, amelyek felhívják a már alig működő érzékelőrendszer figyelmét vagy az elfogadhatatlanra, vagy arra, amit a világ – az elveszett szent kozmosz – békéjén értettek a régiek. Ezeket a műveket említem először: Balás Eszter oltárra emelt mediterránosan archaizáló arany-anyaistennőjét, Baska József A. R. Penckre emlékeztető szférikus aranyhimnusz-kalligráfiáját, Deim Pál Vajda Lajosra utaló antropomorf istenházát, Garabuczy Ágnes lírai-expresszív kozmikus vízióját, Gábor István „ nyomhagyó” gesztussal készített mózesi kőtábláját, Hornyák Katalin sírkőfaragáshoz hasonlatos meditációs objektumát.

A befelé fordulásra int Hőgye Katalin műve is, de ő csontok geomantikus földreszórásával akar jobb jövőt jósolni az emberiségnek, ennek a görög mítosz szerint sárkányfog-veteményből megeredt furcsa fajnak, miközben a régi intelmet is idézi: memento mori. A varázslatot a madár-isten analógiában meglátó Huber András is neoprimitív ősi jelet mutat fel: egy sérült, mégis repülni vágyó madárszárnyat. Az ókorban a madárjósok (augurok) a madarak röptéből találgatták a jövőt. E kései égi üzenő”ugyan kijelöli az irányt, de már képtelen arra szállni. Hajdú László poszt-pointilista vásznán a beláthatatlan ívű világoszlopban a mikrokozmoszt festi meg, a felsőbb harmóniát földi szem számára is érthetővé teszi. Kárpáti Éva hasonló céllal egy imádkozó női álomalak feloldását láttatja, a szürrealizmus precizitásával megfestve. Ligeti Erika szobra egy szemüveges angyal születésnapi versét nyújtja felénk, Lukács Tibor pedig az üzenetet betűtengerként, a számítógép képernyőjéről ismert „potyogtató vírus” tréfáján át közli – mondván: mindenkinek magának kell a békesség szövegét énje legmélyéből felszívni és megérteni. Lehetséges, ám nemlétező, arany fekete jelekkel telifestett csigafajták másságát (a másság gondolatát) a barokk Wunderkammerek igényével rendezi búra alá Müller Rita. Péter Ágnes kisplasztikája Mircea Eliade szent terét modellezi, az ősidők tiszta formáival, amikor még nem különbözött a geometrikus és az organikus – mindkettőt sikerült egyetlen „épületmakettben” megragadnia. Siflis András kék angyalt lát, igazi festői víziót, egy ezredvégi Maeterlinck-madarat, mesét felnőtteknek. Szilárd Klára Old Jaffából és Terik László Csillaghegyről szinte ugyanazt az öreg, emberforma fát festi mint a folyamatosság, a lét fenntartásához szükséges béke jelképét. Varga Imre Jákob és az angyal című, nagyméretű bronzszobrán az ősatya úgy kapaszkodik az angyal lábába, hogy nehéz belátni, sárba rántja-e majd vagy a béke hírhozója az embert emeli fel földi ösztöneinek mocskából.

Sok kvalitásos mű szublimálja képpé a világ diszharmóniáját, amely nélkül természetesen nem lehetne értelmezni a békét sem. Ahogyan a magas minőség mellett mutatóba akad egy-két könnyebb fajsúlyú alkotás is. De nélkülük meg hogyan is lehetne beszélni a valódi értékről? A csak vázlatosan felsorolt sokszínűség önmagában is bíztató, mi minden van, lehet nálunk: egységben. „E sokrétűség nagy nemzeti érdek” – írja Marosi Ilona, a kuratórium elnöke. Ámen! – mondom erre én.

Szegő György

Címkék:1992-12

[popup][/popup]