Még nem az

KÁNAÁN

Még nem az

Jó érzékkel telefonáltunk asz­talért a Kánaánba, így az utolsó helyek egyikét még pont elfog­lalhatjuk a Csanády utcai étterem felső szintjén. Igen meleg fogadtatás­ban van részünk, amit részben az ud­varias személyzet, részben viszont az Újlipótvárosra oly jellemző, már-már elviselhetetlen távfűtés számlájára írunk. Pincérünk mindvégig szakmá­jának legmagasabb csúcsairól terelge­ti figyelmünket az egyes tételek felé, sikerrel rá is beszél bennünket néhány fogásra. Arról igazán nem tehet, hogy az egyébként kifejezetten jóízű, ámbár kissé zsíros maceszgombócos húsle­ves épp estik langyos. A „szicíliai kagylóleves” a megfelelő hőmérsékle­ten érkezik, de a szicíliaiak legendás önérzetét alighanem sértené, hogy a róluk elnevezett leves leginkább egy olyan francia hagymalevesre emlékez­tet, amelybe – dicséretesen többféle – kagylót pottyantottak. A főételek vi­szont már diadalmenetnek tekint­hetők. Az ízlésesen tálalt, roston sült borjú puha, omlós, a hozzá felszolgált dijoni mártás karakteres, a francia rakott burgonya korét pedig önmagában főétel is lehetne, annyira sokrétű. ízle­tes jelenség. A vajas zsályában sült pisztráng finom, friss. Az amúgy hi­bátlan pincér itt viszont adósunk ma­rad: a szálkák mennyisége minden­képpen indokolttá tette volna, hogy egy külön kistányérral váltsa meg szenvedéseinket. A forró mandulás meggyöntettel elénk guruló fagylalt­gömböcök már igazán megbízhatóak, mint ahogy egyébként az egész étte­rem is az. Az ételek nem rendkívüliek, de finomak, a kiszolgálás nem hiba­mentes, de figyelemre méltó. Elég jó minden, de ez még nem a Kánaán.

-dibbuk-