A rokon

Írta: Magyar László András - Rovat: Archívum

Magyar László András

A rokon

 

A redőny résein utcazaj, forróság és porszag szivárgott a hűvös lakásba.

  • Fölteszek valami zenét – fordult hátra Tamás.
  • Odabenn, a leeresztett rolók csí­kozta sötétben Éva, karját összefonva, szótlanul álldogált. Tamás letérdelt, és reszkető kézzel matatott a lemezek kö­zött, kapcsolgatta a lemezjátszót, az­után, hogy a zene megszólalt, leült a fo­telbe, és hagyta, hogy a vágy és a boldogság elborítsa testét.
  • Miért nem ülsz le? – kérdezte.
  • Kösz, majd leülök. – Éva hátradob­va hosszú, szőke haját, körülnézett a szobában. – Mennyi könyvetek van!
  • Hát igen.
  • És te mennyit olvastál belőle?
  • Nem tudom. – Tamás fölállt, és a lányhoz lépett. – Ezt például olvastam. Meg ezt is. Meg azt is és azt is meg…
  • Jó, jó, nem kell végigmondani.
  • Te kérdezted – nyögte Tamás, és felemelte a kezét.

Szíve nagy lüktetéssel vert. Nem tud­ta, hogyan kezdjen hozzá, ám ekkor megérezte Éva csodálatos, nyári illatát, és elveszítette gátlásait. Hátulról erő­szakosan átkarolta a lányt és a nyakába harapott, aztán felemelte a haját, és új­ra megharapta, most a tarkóján. Éva furcsán viselkedett, meg sem mozdult, szeme közönyösen csillogott a sötét­ben, mégis, valamiképp a pórusaival és lélegzésével, jelezte, hogy ami történik, a kedvére való.

Tamás boldogan tuszkolta szerelmét az ágy felé. Ekkor szólalt meg a csengő. Először egyszer, aztán idegesítően rö­vid időn belül még kétszer, erősen, kel­lemetlenül.

  • Ki az isten az? – lihegett Tamás. – Nem nyitom ki.
  • De nyisd csak ki. Ha közben állan­dóan csöngetnek, nekem úgysem megy
  • mondta Éva kissé megkönnyebbülve.
  • Nyisd csak ki.

Tamás várt egy kicsit, hogy lépni tud­jon, azután kiment a vaksötét előszo­bába, és kinyitotta az ajtót.

Géza bácsi állt odakint, és azt mondta:

  • Szervusz Tomikám, édesanyád?

Géza bácsi anyaági rokon volt, telje­sen kopasz, nyolcvanéves. Alacsony, energikus ember, óriás füllel. Borzal­mas protézisei csak úgy villogtak a sö­tétben.

  • Csókolom. Anyuék sajnos nincse­nek itthon. Lementek a telekre – sajnál­kozott Tamás.
  • Ó jaj! – csapta össze színpadiasán a kezét Géza bácsi, majd elgondolkod­va beljebb lépett. – Most mi legyen?
  • Hát, nem tudom – sóhajtott Tamás.
  • Pedig feltétlenül beszélnem kellett volna vele. A Friedmann Elzáék vannak itt és… Tudod, ki a Friedmann Elza?
  • Nem.
  • Azt tudod-e, ki volt a Lajos bácsi?
  • A nagypapa testvére?
  • A mostohaöccse. És Friedmann El­za a Lajos bácsinak a sógornője. Aki­nek a lánya a Betti, aki San Fransiscóban él.
  • Ja.

Tomikám édes, bemehetnék egy ki­csit – szőtte tovább a szót Géza bácsi, miközben egyre beljebb nyomult a la­kásba. Tudta jól a járást, nem kellett vezetni. – Nem kell felgyújtani a villanyt, úgy látok a sötétben, mint a macska. Jaj, Tomikám, én már öreg ember vagyok, nem bírom ezt a mele­get, szusszannom kell egy kicsit. – Egyenesen abba a szobába ment, ahol Éva várakozott. Meglátta a lányt, de nem lepődött meg, hanem elmosolyo­dott. – Látom, vendéged van. No, nem fogok zavarni. Leülök, pihenek, és már itt sem vagyok. – Letelepedett Évával szemben a fotelbe és pihent. Éva az ágy szélén kucorgott, és a blúzát gombolgatta ki-be.

  • A Tomika osztálytársának tetszik lenni? – hajolt most előre Géza bácsi.
  • Nem, ő másodikos, eggyel alám jár – felelt Tamás.
  • Akkor hogyan ismerkedtetek meg?
  • Összeismerkedtünk.
  • Vagy úgy!

Tamás ekkor döbbent rá, hogy Géza bácsi nemsokára Tomiknak fogja ne­vezni. Ettől elkeseredett. De Géza bácsi egyelőre csak Évát mustrálgatta, össze­húzott szemmel.

  • Hány éves tetszik lenni? – kérdezte végül mézesmázosan.
  • Tizenhat.
  • Ó, az már komoly kor lányoknál. Az én időmben már eladósorban volt a lány tizenhat évesen. Hogy is mondja Heine? „Mit deinen sechszehn Jahren blümenvoll…”
  • Tényleg? – csodálkozott Éva udvari­asan.
  • De még mennyire! Persze a mai lá­nyok jobban tudnak magukra vigyázni. Nem sietnek férjet fogni, ugye?
  • Én csak tíz év múlva akarok férjhez menni – jelentette ki Éva.
  • Nagyon helyes. Ne tessék elfelejte­ni, hogy Tomik még csak tizenhét éves. Még csak gyerek. Erről semmi körül­mény közt ne tessék elfeledkezni!
  • Persze – vörösödött el Éva.
  • Hát limonádét tud-e csinálni?
  • Tudok. Miért tetszik kérdezni?
  • Nagyon megköszönném, ha készí­tenél nekem egy limonádét. Borzasztó­an kiszáradt a szám. Biztos tudod már, mi hol van, ugye?

Éva Tamásra nézett, és kiment a konyhába.

Géza bácsi várt egy darabig, majd szigorú tekintetet vetett Tamásra.

  • Tomikám, ugye ez a kislány nem zsidó?
  • Nem. Azt hiszem nem – tette hozzá Tamás, pedig tudta, hogy nem az.
  • És mik a szülei?
  • Az anyjával él. Az anyja gyárban dolgozik.
  • Gyárban, gyárban… de milyen gyár­ban? Azokból is van többféle.
  • Szövőgyárban, azt hiszem.

Géza bácsi hallgatott egy darabig és szájcsücsörítve maga elé meredt. Újból Tamásra nézett.

  • És anyukádék mit szólnak ehhez?
  • Hogyhogy?
  • Hát, gondolom, nem örülnek.

Nem szólnak semmit.

  • Nem?
  • Nem.
  • Tudják egyáltalán?
  • Tudják.
  • És védekeztek legalább?
  • Ügyelj, hogy rendesen szedje a tablettákat. Bár én azt ajánlom, hogy inkább te használj óvszert, az a leg­biztosabb. Meg higiénikus is. nagyon óvatosnak kell lenni ezekkel a kis sikszékkel. – Itt hirtelen elhallgatott, mert Éva visszatért a limonádéval. Tá­nyéron hozta, ezért Tamás igen hálás volt neki.

Csókolom – mondta Géza bácsi, és lassú, nagy kortyokkal kihörpölte az italt. Utána visszahelyezte a poha­rat a tányérra, óriás, tarka zsebkendőt vett elő, megtörölte a száját, és hátra­dőlt a fotelban. – No, ez jólesett – je­lentette ki, majd hozzátette: – Kelle­mes itt, kellemes ez a hűvös sötét. – Rövid ü-vel mondta. Tamás haja alól izzadságpatak indult meg, egy cseppje a szeme sarkába jutott, és erősen csípte.

– Na, megyek – csapott a fotel karfá­jára Géza bácsi, de csak egy perccel később állt föl. – Nem akarlak zavarni titeket. Én is voltam fiatal.

  • Kezicsókolom – búcsúzott Éva tisz­telettudóan. Géza bácsi meg is csip­kedte az arcát.
  • Csinoska lány vagy – szólt elismerő­en. – Na és szereted a Tomilit?
  • Hát…

Hát csak szeresd. Derék gyerek.

Persze téged nem ez érdekel, ugye? Éva zavartan vonogatta a vállát. Amikor elpirult, akkor volt a legszebb.

  • Züsz – bólintott Géza bácsi. – No, ég áldjon, gyermekeim. Tomili, mondd meg anyukádnak, hogy hívjon föl, ha visszajöttek.
  • Megmondom – ígérte meg Tamás.

Az előszobában Géza bácsi még egy­szer visszafordult, és nagy mutatóujját felemelve figyelmeztette Tamást.

  • Védekezni!

A szobában csend volt, a lemez rég lejárt, csak a gép zümmögött szomorú­an. Éva az ablaknál állt, és az utcát kémlelte.

  • Milyen kedves bácsi volt. Rokonod?

– Nem. Csak egy hülye snorrer – felel­te Tamás, és elzárta a lemezjátszót.

 

 

*A Magyar Zsidó Kulturális Egyesület rövidpróza-pályázatán a Szombat különdíját el­nyert elbeszélés. A pályázatot a Nemzeti Kul­turális Örökség Minisztériuma Kisebbségi Fő­osztálya és a Magyarországi Zsidó Hitközségek Szövetsége támogatta.

támogatás

Címkék:2000-05