Magyar irodalom vagy zsidó-magyar irodalom?
A „zsidó-magyar irodalom” fogalmának felvetése sohasem volt pusztán irodalmi és irodalomtörténeti kérdés: mindig a magyar zsidóság asszimilációjának és történelmi-kulturális identitásának ügyét érintette, és annak függvényében kapott értelmezést, hogy valaki helyeselte, avagy elutasította az asszimilációt.
Az asszimiláció elutasítása természetesen megjelenhetett egymással ellentétes pozíciókban is: a két világháború közötti korszakban például a cionizmus hívei és a fajvédők egyformán ellenezték a zsidóság asszimilációját, és mindkét tábort megkísértette egy „magyar nyelvű zsidó irodalom” fogalma. Csak utalni szeretnék arra, hogy ez a fogalom teljesen egyedi irodalomszociológiai képződménynek tekinthető, nyugat-európai keretek között egyáltalán nincs értelme hasonló fogalmaknak, például az „angol nyelvű” vagy az „olasz nyelvű” zsidó irodalom fogalmának, és még a sok tekintetben történelmileg frusztrált közép-európai régióban sem volt román vagy lengyel nyelvű zsidó irodalom. A holocaust előtti korszakokban ugyanis a romániai zsidó írók többnyire magyarul, esetleg jiddisül, a lengyelországiak pedig jiddisül írták műveiket. Már a nevezett irodalomszociológiai és irodalomtörténeti fogalomnak ez az unikum jellege is arra késztetheti a szemlélőt és a kutatót, hogy elgondolkozzék a „zsidó-magyar irodalom” képzetén és fellapozza az idevágó történeti dokumentumokat.
A magyar irodalom mint szellemi képződmény hagyományosan
befogadó szerepet töltött be,
és történetének néhány szerencsétlen, mindazonáltal nem megkerülhető korszakán, így a húszas évek elején és a harmincas évek végén, a negyvenes évek elején, tehát a heveny antiszemitizmus tulajdonképpen rövid időszakain kívül sohasem tett különbséget keresztény és zsidó származású magyar írók között, mint ahogy annak sem volt igazán jelentősége, hogy Petőfi szlovák vagy Toldy Ferenc német származású volt. A zsidó származású írók is hagyományosan magyar íróknak tartották önmagukat, legfeljebb kulturális hátterük, témaviláguk és mondanivalójuk adott írásaiknak olyan színezetet, amely származásukra, vallási hovatartozásukra, családi és szociális helyzetük egyedi vonásaira, tehát „zsidóságukra” utalt. Mindez igen határozottan elmondható a 19. század második felének, vagyis a tömeges kulturális asszimiláció korszakának zsidó származású magyar íróiról: a költő Kiss Józsefről, aki 1868-ban közreadott Zsidó dalok című verseskötetében először fejezte ki a magyarországi zsidóság tapasztalatait és érzelmeit, továbbá Palágyi Lajosról, Patai Józsefről, Emőd Tamásról, Peterdi Andorról, Heltai Jenőről, Ignotusról, Somlyó Zoltánról, Balázs Béláról, Gellert Oszkárról, Kemény Simonról, Lesznai Annáról, Szép Ernőről és Füst Milánról, valamint az elbeszélő Ágai Adolfról, Kóbor Tamásról, Bródy Sándorról, Bíró Lajosról, Szomory Dezsőről, Karinthy Frigyesről, Révész Béláról, Hatvany Lajosról és a drámaíró Dóczy Lajosról, Lengyel Menyhértről, Molnár Ferencről.
Mindezek az írók teljes mértékben és minden tekintetben beilleszkedtek a magyar nemzeti irodalom rendjébe és áramlataiba, eszükbe sem jutott volna, hogy valamiféle „zsidó-magyar irodalmat” művelnek, költői és epikai világukban ugyanazok az élmények és mondanivalók találhatók meg, mint a korszak nem zsidó származású íróinak műveiben, és legfeljebb annyiban különböztek az általában vidéki háttérből kiemelkedő „nem zsidó” íróktól, hogy kezdeményező módon és bensőségesebb tapasztalatok birtokában adtak képet a nagyvárosi társadalomról, mindenekelőtt a nagyvárossá váló Budapest szociális és érzelmi életéről, s természetesen beszámoltak az asszimiláció útját választó magyarországi zsidóság történelmi tapasztalatairól is. Voltak irodalomtörténészek, így Zsoldos Jenő vagy Komlós Aladár, akik megpróbáltak bizonyos „zsidó” szemléleti vagy poétikai tulajdonságokra rávilágítani, például „arra a fölényes gúnyra, amellyel a régi közösségének kötelékéből kiszakadt, de az újba eléggé bele nem nőtt zsidó nézi olykor a dolgokat” vagy arra „a fenékig-világító, precíz kimondásokat szerető zsidó észre, amely a Talmud tanulmányozása közben csiszolódott oly szenvedélyesen élesre” (Komlós Aladár)1, ezek a megállapítások azonban nem igazán meggyőzőek, minthogy nem zsidó írók világában is szerepet kap a fölényes gúny és az éleselméjűség, például Mikszáthnál, Kosztolányinál és Nagy Lajosnál.
A zsidó származású magyar írók munkássága a 19. század második felében és a 20. század első két évtizedében természetes módon tagozódott be a nemzeti irodalomba, és a zsidó származású magyar íróknak nem voltak különösebb identitásproblémáik: teljes joggal és teljes öntudattal magyar íróknak tartották magukat. Egy külön zsidó-magyar irodalom gondolata föl sem vetődött, vagy legalábbis nem érlelődhetett meg abban a társadalmi légkörben, amely mindkét oldalon, tehát mind a zsidók, mind a befogadó nemzet oldalán túlnyomórészt igent mondott az asszimilációra, s az egyik: a zsidó oldalon
a hazára találás felszabadító érzését,
a másik: a befogadói oldalon pedig a nemzet erejének növekedését üdvözölte ebben. Legfeljebb a gyéren fellépő antiszemita mozgalmak: az Istóczy Győző-féle antiszemita párt, a tiszaeszlári per következtében szervezett zsidó- ellenes kilengések vagy a modem magyar városi kultúra – Ady Endre költészete és a Nyugat – ellen fellépő intoleráns konzervatívok vonták kétségbe ennek az asszimilációs folyamatnak a jelentőségét és eredményeit.
Egészen más helyzet alakult ki az első világháború és a megbukott két forradalom után. A húszas évek elején igen erős fajvédő mozgalmak, mint ez közismert, elsősorban a zsidóságot mint kollektívumot tették felelőssé a Kun Béla-féle diktatúra terrorjáért, és a velük többé-kevésbé egyetértő jobboldali és konzervatív irodalmi intézmények kirekesztő politikát folytattak a zsidó származású írókkal szemben, ugyanakkor olyan írókkal szemben is – Móricz Zsigmondra és Babits Mihályra gondolok -, akiket baloldalisággal vagy zsidóbarátsággal lehetett megvádolni. A húszas évek második és a harmincas évek első felében ez az „irodalmi antiszemitizmus” jórészt a szellemi élet margójára szorult, hogy azután ismét kibontakozzék a mind indulatosabbá váló népi-urbánus viták során és a korszakban mindinkább teret nyerő szélsőjobboldali mozgalmak hatására.
A kétségtelenül előretörő antiszemitizmusra természetesen a zsidó származású íróknak is válaszolniok kellett, pontosabban ki kellett dolgozniok egy bizonyos lelki stratégiát, amely az önvédelemnek legalább a készségét megszervezheti. Ennek a lelki stratégiának, mondjuk így, nagyjából két szélső változata volt, mindkettő a zsidó-magyar írók identitástudatát kívánta megalapozni. Az egyik stratégia talán Radnóti Miklós, a másik talán Pap Károly nevéhez köthető.
Radnóti Miklós kedves – egyébként ugyancsak zsidószármazású – egyetemi professzora: Sík Sándor piarista szerzetes hatására igen korán a katolikus vallás vonzáskörébe került, később (1943-ban) fel is vette a keresztséget. Költészete tanúsítja, hogy mélyen átélte a kereszténység eszméit, az evangéliumok tanításait, egyszersmind megőrizte az Ószövetség szellemiségét. Radnóti egyértelműen ellenezte a zsidó-magyar irodalom eszméjét, és önmagát minden tekintetben a magyar nemzeti irodalom képviselőjének, alkotó egyéniségének tekintette. Minderről meggyőző bizonyítékkal szolgál az a híres (sokat idézett) levele, amelyet 1942 májusában írt Komlós Aladárnak, midőn ez verset kért tőle a szerkesztésében megjelenő Ararát című irodalmi almanach számára.
Ebben a megrendítően drámai levelében a költő arra a „családra” hivatkozik, amelyet számára a magyar irodalom jelent, majd a következőket jelenti ki: „Zsidóságomat sohasem tagadtam meg, ’zsidó felekezetű’ vagyok ma is (majd később megmagyarázom, miért), de nem érzem zsidónak magam, a vallásra nem neveltek, nem szükségletem, nem gyakorlom, a fajt, a vérrögöt, a talajgyökért, az idegekben remegő ősi bánatot baromságnak tartom és nem ’szellemiségem’ és ’lelkiségem’ és ’költőségem’ meghatározójának. Még szociálisan is csupán botcsinálta közösségnek ismerem a zsidóságot. Ilyenek a tapasztalataim. Lehet, hogy nincs így, én így érzem, és nem tudnék hazugságban élni. A zsidóságom ’életproblémám’, mert azzá tették a körülmények, a törvények, a világ. Kényszerből probléma. Különben magyar költő vagyok, rokonaimat felsoroltam s nem érdekel (csak gyakorlatilag, ’életileg’), hogy mi a véleménye erről a mindenkori miniszterelnöknek. (…) Ezek kitagadhatnak, befogadhatnak, az én ’nemzetem’ nem kiabál le a könyvespolcról, hogy mars, büdös zsidó, hazám tájai kinyílnak előttem, a bokor nem tép rajtam külön nagyobbat, mint máson, a fa nem ágaskodik lábujjhegyre, hogy ne érjem el gyümölcsét, fia ilyesmit tapasztalnék – megölném magam, mert másként, mint élek, élni nem tudok, s mást hinni és másképp gondolkodni sem.” Hasonló módon érzett és gondolkodott az ugyancsak konvertita Szerb Antal, Halász Gábor és Sárközi György, mindhárman elutasították a „zsidó-magyar irodalom” képzetét, és minden tekintetben és mindig, még a „zsidóhalál” szörnyű pillanatában is magyar íróknak tartották magukat.
A másik út Pap Károlyé,
aki Zsidó sebek és bűnök című, 1935-ös – szinte minden oldalon egyszerre vitatott – röpiratában a magyar zsidóság egyfajta „harmadik útjára” tett javaslatot, midőn az addig hagyományosnak tekintett asszimilációs stratégia és a fasizmus térhódítása következtében teret nyerő közép-európai cionizmus ellenében a kisebbségi sors vállalását indítványozta. Pap Károly, akárcsak elbeszélő műveiben, mindenekelőtt A nyolcadik stáció és Azarel című regényeiben, történelembölcseleti szándékú röpiratában is a zsidó nép históriájának drámai eseményeivel vetett számot, közösségi önvizsgálatot hirdetett és belső megigazulást kívánt, egyszersmind a zsidó-magyar viszony és együttélés radikális átalakításának tervét körvonalazta. A zsidó közösség bűnbeeséséről beszélt, és ezt az ősi bibliai egyenlőség, a „forradalmi” Isten elárulásában látta. Valójában megkerülhetetlen társadalmi folyamatokat: a szegények és gazdagok közötti konfliktusokat, a polgári társadalmakban általános egyenlőtlenséget vetette annak a közösségnek a szemére, amelyből ő is származott. Bírálata a gazdag zsidó rétegek mellett a magyar társadalom más vagyonos rétegeire is illett volna, ő mindenesetre a zsidók lelkiismeretét akarta felébreszteni – az előre megsejtett történelmi kataklizmák előtt.
A hangos kiáltás természetesen kíméletlennek tetszett, és Pap Károly semmiképpen sem kívánta tagadni, hogy bírálatát a számvetés könyörtelensége hevíti: „Magános vagyok köztük, és mint akinek se elődje, se társa nincs a fajtájában, ahhoz, hogy valamennyiüket magamban ellensúlyozhassam és munkálkodva megállhassak: szükségem van a kegyetlenségre” – írta az Azarel elé. A moralista megállapításai persze, mint annyiszor a történelem folyamán, most sem bizonyultak népszerűeknek. Pap Károly zsidó önbírálata jobbról heves antiszemita kirohanásokat váltott ki, a zsidó közösség több vezetője viszont árulót látott benne. Egyedül a gondolataival rokonszenvező demokraták, így Komlós Aladár fogadták az együttgondolkodás hajlandóságával és a megértő kritika elismerésével az általa képviselt őszinte igazságkeresést és közösségi önbírálatot.
A megértés valójában a kevésbé érdekeltek részéről érkezett: Móricz Zsigmond és az akkor jelentkező népi mozgalom képviselői (Németh László, Illyés Gyula) fedezték fel Pap Károlyban a barátot és szövetségest. Rokonszenvüket törekvéseik hasonlósága okozta: az önvizsgálat bátorságában, az elkötelezettség komolyságában, valamint a közösségi hagyományok vállalásában Pap Károly és a népi irodalom magatartása aligha különbözött egymástól. Regényeit és novelláit, amelyekben elvi álláspontját az irodalom eszközeivel tudta képviselni, a népi írók és Móricz Zsigmond értékelték először valóságos érdemük szerint. Móricz a „zsidó-magyar irodalom” első képviselőjét látta benne: „A zsidó származású magyar írók között egyetlen, aki tökéletesen és maradék nélkül levonta sorsának azt a következményét, hogy zsidónak született, hogy egész lénye a zsidóságból származik, s ezért valósággal fanatikusa ennek a zsidó életnek, zsidó históriai fejlődéskutatásnak és zsidó psychének. Soha nem fordult elő, hogy zsidó problémát idegen miliőbe helyezzen, zsidó szereplőinek idegen nevet adjon, és saját magát csak egy kijelentés erejéig is másnak mutassa vagy jelezze, mint eredeti, valóságos zsidónak. Úgy gondolom, ő az első valódi zsidó-magyar író.”2 Ugyancsak Móricz mutatott rá Pap Károly írásművészetének eredetiségére: „Ezek a novellák nemcsak a magyar irodalom, de meggyőződésem, hogy a világirodalom legszebb darabjai közé tartoznak. S annál csodálatosabb, hogy a magyar levegő, a magyar egész élet, úgy, ahogy van, éppen annyira hozzájárultak ezeknek a létrehozásához, mint az ős zsidóság eszméletisége.”3
Móricz jól látta Pap Károly világának zsidó és magyar motívumait. Ezek a motívumok: zsidóság és magyarság egymást kiegészítő élményei és hagyományai azonban csak gyötrelmes konfliktust teremthettek a harmincas évek tragikus történelmi levegőjében, midőn a két erőt egymás ellen készült kijátszani a politikai uszítás és a hatalom. Pap Károly is érezte ezt a konfliktust: nyelvében, kultúrájában magyarnak született, alkotásai által a magyar irodalmat gazdagította, a zsidóság történelmi tragédiája idején mégis önérzetes hagyománytudattal és közösségi elkötelezettséggel állt az áldozatok közé. Ezen a szinten
a konfliktust nem lehetett feloldani,
a „magyar nyelvű zsidó kisebbség” gondolata az őszinte igazságkeresés és jóakarat terméke volt ugyan, történelmileg és kulturálisan mégis csupán zsákutca lehetett. Valóságos védelmet nem adott, igaz, hogy ilyent a teljes asszimiláció sem adott. A megnyugvás lehetőségét mégis inkább egy átfogóbb szemlélet nyújthatta. Komlós Aladár vallotta ebben az időben: „Zsidó a vérem, magyar a bőröm és ember vagyok.”4 A zsidó és a magyar tradíció között az egyetemes humanizmus volt hivatva egységet létrehozni. Pap Károly, noha publicisztikájában a „zsidó kisebbség” politikai programját vallotta, ugyancsak erre a humanisztikus megoldásra szavazott: ezt a megoldást képviselik mindig humánus emelkedettséget sugárzó művei.
Komlós Aladár neve és véleménye nem véletlenül kerül szóba több alkalommal is, akár Radnóti Miklós, akár Pap Károly esetében. Ugyanis talán ő képviselte legátfogóbban és leginkább megalapozottan a „kettős identitásnak” azt az eszméjét, amely hivatva volt – és talán ma is hivatva van – arra, hogy megnyugtató módon oldja meg a zsidó-magyar azonosságtudat lehetséges társadalmi és lelki konfliktusait. Komlós közvetlenül az első világháború és az elvetélt forradalmak után írta Zsidók a válaszúton című röpiratát, ezt 1920- ban Korai Álmos néven, Eperjesen jelentette meg. Első alkalommal ebben az írásában fogalmazta meg imént idézett axiómáját. Tulajdonképpen az első világháborút megelőző idők magyar zsidóságának bírálójaként lépett fel, ennek során kritikáját két irányban kívánta érvényesíteni, midőn egyformán elutasította az eleve kisebbségi gettóba visszavonuló zsidó elkülönülést és a hivatalos magyar dzsentroid társadalom eszményeit, magatartásformáit, mentalitását átvevő zsidó beolvadást. Ehelyett az asszimilációnak egy olyan útját jelölte meg, amelyen az európai és a magyar keresztény kultúra nagy értékeihez lehet eljutni, miközben megmaradnak a zsidó identitás és kultúra értékei is. „A mi ideálunk – jelentette ki röpiratának végén -: az a zsidó, aki magába nevelte a nyugati kereszténység krémjének gerincességét és finom erkölcsiségét s épp ezért nem alacsonyítja le magát silány külszínek hazug majmolásával, hanem nyugodtan és bátran vallja zsidónak magát.”5
Végezetül szabadjon előadni a saját nézeteimet. A szabadelvűség és a személyi szabadság meggyőződéses híveként el tudom fogadni az imént vázolt álláspontok bármelyikét: természetesen számomra igen sokat jelent a Radnóti Miklós által vallott teljes azonosulás, de becsülni tudom a Pap Károly képviselte kisebbségi álláspontot és a Komlós Aladár meghirdette átfogó és egyeztető nézeteket is. Sőt a magyar zsidóság számára az utóbbi nézeteket gondolom a leginkább követhetőknek, legalábbis közösségi szinten és keretek között. A „zsidó-magyar irodalom” fogalmában azonban nem hiszek. A magyar irodalom, akárcsak a többi európai irodalom, sohasem volt egynemű és monolitikus, sohasem úgy volt egységes, hogy ezen a szellemi egységen belül ne adott volna teret különféle emberi és közösségi identitásformáknak. Ezt az egységet legfeljebb a régi és a mai fundamentalisták szerették volna irodalmunkra rákényszeríteni. Irodalmunknak több történelmi és mentális tradíciója van, akár regionális értelemben, mint amilyen a dunántúli, az alföldi, az erdélyi és a felvidéki irodalom, akár vallási-kulturális értelemben, mint amilyen a katolikus és a protestáns irodalom. Mindegyiknek megvan a maga történeti folyamatossága, megvan a maga lelkisége.
Nos, a magyar irodalomnak ilyen sajátos szociológiai, történeti és mentalitástörténeti értéke az az irodalmiság, amely a zsidó eredetű és önmagukat zsidónak tekintő írók tollából származik, függetlenül attól, hogy ez a zsidó identitás vallási, kulturális, netán etnikai jellegű. Mert annak megválasztása, hogy valaki mit tekint saját zsidósága és általában a zsidóság kritériumának, véleményem szerint, az egyén kizárólagos joga és benső ügye. Azt mindenkinek magának kell eldöntenie, hogy vállal-e és miben vállal közösséget a zsidó vallással, hagyománnyal, kultúrával vagy azzal a zsidó nemzettel, amely Izrael Államban intézményes formák között létezik. A környezetnek, a társadalomnak, a hatalomnak az egyén eme döntését kell türelemmel és jó szívvel: empátiával elfogadnia. Mint ahogy el kell fogadnia a kettős identitás lelki készségét és tényét is. A magyar irodalmi és kulturális hagyomány jól ismeri és elfogadja a kettős, akár a többszörös azonosságtudatot. Ennek az identitásgazdagságnak a körében lehet jelen az a szellemi képződmény, amelyet némelyek „zsidó-magyar irodalomnak” neveznek. Mindazonáltal ez is magyar irodalom: a magyar nemzeti irodalom szerves rendjébe tartozik – ezt a szervességet igazolta a lélek és az idő.
Jegyzetek
1 Irodalom. In Zsidó lexikon. Szerk. Újvári Péter. Bp. 1929. 393.
2 Irodalomról és művészetről. Bp., 1959. II. köt. 334.
3 Uo. 335.
4 Komlós Aladár: Zsidó sebek és bűnök. Nyugat, 1935.11. 41-43.
5 Zsidók a válaszúton. Eperjes (1920). 23.
A szerző irodalomtörténész, a Magyar írószövetség elnöke. Fenti előadása 1996. január 8-9- én hangott el, a Szombat szerkesztősége és a Yahalom Szabadegyetem közös rendezésében lezajlott A magyar-zsidó irodalom létformái című konferencián. A konferencia előadásai a közeljövőben önálló kötetben jelennek meg.
Címkék:1996-04