Magyar irodalom vagy zsidó-magyar irodalom?

A „zsidó-magyar irodalom” fogalmának felvetése sohasem volt pusztán irodalmi és irodalomtörténeti kérdés: mindig a magyar zsidóság asszimilációjának és történelmi­-kulturális identitásának ügyét érintette, és annak függvényében kapott értelmezést, hogy valaki helyeselte, avagy elutasította az asszimilációt.

Az asszimiláció elutasítása ter­mészetesen megjelenhetett egymással ellentétes pozíci­ókban is: a két világháború közötti korszakban például a cioniz­mus hívei és a fajvédők egyformán ellenezték a zsidóság asszimilációját, és mindkét tábort megkísértette egy „ma­gyar nyelvű zsidó irodalom” fogalma. Csak utalni szeretnék arra, hogy ez a fogalom teljesen egyedi irodalomszo­ciológiai képződménynek tekinthető, nyugat-európai keretek között egyálta­lán nincs értelme hasonló fogalmak­nak, például az „angol nyelvű” vagy az „olasz nyelvű” zsidó irodalom fogalmá­nak, és még a sok tekintetben történel­mileg frusztrált közép-európai régióban sem volt román vagy lengyel nyelvű zsi­dó irodalom. A holocaust előtti korsza­kokban ugyanis a romániai zsidó írók többnyire magyarul, esetleg jiddisül, a lengyelországiak pedig jiddisül írták műveiket. Már a nevezett irodalom­szociológiai és irodalomtörténeti foga­lomnak ez az unikum jellege is arra késztetheti a szemlélőt és a kutatót, hogy elgondolkozzék a „zsidó-magyar irodalom” képzetén és fellapozza az idevágó történeti dokumentumokat.

A magyar irodalom mint szellemi képződmény hagyományosan

befogadó szerepet töltött be,

és történetének néhány szerencsétlen, mindazonáltal nem megkerülhető kor­szakán, így a húszas évek elején és a harmincas évek végén, a negyvenes évek elején, tehát a heveny antiszemi­tizmus tulajdonképpen rövid idősza­kain kívül sohasem tett különbséget ke­resztény és zsidó származású magyar írók között, mint ahogy annak sem volt igazán jelentősége, hogy Petőfi szlovák vagy Toldy Ferenc német származású volt. A zsidó származású írók is hagyományosan magyar íróknak tartották ön­magukat, legfeljebb kulturális hátterük, témaviláguk és mondanivalójuk adott írásaiknak olyan színezetet, amely szár­mazásukra, vallási hovatartozásukra, családi és szociális helyzetük egyedi vo­násaira, tehát „zsidóságukra” utalt. Min­dez igen határozottan elmondható a 19. század második felének, vagyis a töme­ges kulturális asszimiláció korszakának zsidó származású magyar íróiról: a köl­tő Kiss Józsefről, aki 1868-ban közrea­dott Zsidó dalok című verseskötetében először fejezte ki a magyarországi zsi­dóság tapasztalatait és érzelmeit, továb­bá Palágyi Lajosról, Patai Józsefről, Emőd Tamásról, Peterdi Andorról, Heltai Jenőről, Ignotusról, Somlyó Zoltánról, Balázs Béláról, Gellert Oszkárról, Kemény Simonról, Lesznai Annáról, Szép Ernőről és Füst Mi­lánról, valamint az elbeszélő Ágai Adolfról, Kóbor Tamásról, Bródy Sándorról, Bíró Lajosról, Szomory Dezsőről, Karinthy Frigyesről, Ré­vész Béláról, Hatvany Lajosról és a drámaíró Dóczy Lajosról, Lengyel Menyhértről, Molnár Ferencről.

Mindezek az írók teljes mértékben és minden tekintetben beilleszkedtek a magyar nemzeti irodalom rendjébe és áramlataiba, eszükbe sem jutott volna, hogy valamiféle „zsidó-magyar irodal­mat” művelnek, költői és epikai vilá­gukban ugyanazok az élmények és mondanivalók találhatók meg, mint a korszak nem zsidó származású íróinak műveiben, és legfeljebb annyiban kü­lönböztek az általában vidéki háttérből kiemelkedő „nem zsidó” íróktól, hogy kezdeményező módon és bensősége­sebb tapasztalatok birtokában adtak képet a nagyvárosi társadalomról, min­denekelőtt a nagyvárossá váló Buda­pest szociális és érzelmi életéről, s ter­mészetesen beszámoltak az asszimilá­ció útját választó magyarországi zsidó­ság történelmi tapasztalatairól is. Vol­tak irodalomtörténészek, így Zsoldos Jenő vagy Komlós Aladár, akik meg­próbáltak bizonyos „zsidó” szemléleti vagy poétikai tulajdonságokra rávilágítani, például „arra a fölényes gúnyra, amellyel a régi közösségének köteléké­ből kiszakadt, de az újba eléggé bele nem nőtt zsidó nézi olykor a dolgokat” vagy arra „a fenékig-világító, precíz kimondásokat szerető zsidó észre, amely a Talmud tanulmányozása közben csi­szolódott oly szenvedélyesen élesre” (Komlós Aladár)1, ezek a megállapítá­sok azonban nem igazán meggyőzőek, minthogy nem zsidó írók világában is szerepet kap a fölényes gúny és az éleselméjűség, például Mikszáthnál, Kosztolányinál és Nagy Lajosnál.

A zsidó származású magyar írók mun­kássága a 19. század második felében és a 20. század első két évtizedében ter­mészetes módon tagozódott be a nem­zeti irodalomba, és a zsidó származású magyar íróknak nem voltak különösebb identitásproblémáik: teljes joggal és tel­jes öntudattal magyar íróknak tartották magukat. Egy külön zsidó-magyar iroda­lom gondolata föl sem vetődött, vagy legalábbis nem érlelődhetett meg abban a társadalmi légkörben, amely mindkét oldalon, tehát mind a zsidók, mind a be­fogadó nemzet oldalán túlnyomórészt igent mondott az asszimilációra, s az egyik: a zsidó oldalon

a hazára találás felszabadító érzését,

a másik: a befogadói oldalon pedig a nemzet erejének növekedését üdvözöl­te ebben. Legfeljebb a gyéren fellépő antiszemita mozgalmak: az Istóczy Győző-féle antiszemita párt, a tiszaeszlári per következtében szervezett zsidó- ellenes kilengések vagy a modem ma­gyar városi kultúra – Ady Endre költé­szete és a Nyugat – ellen fellépő intole­ráns konzervatívok vonták kétségbe ennek az asszimilációs folyamatnak a jelentőségét és eredményeit.

Egészen más helyzet alakult ki az el­ső világháború és a megbukott két for­radalom után. A húszas évek elején igen erős fajvédő mozgalmak, mint ez közismert, elsősorban a zsidóságot mint kollektívumot tették felelőssé a Kun Béla-féle diktatúra terrorjáért, és a velük többé-kevésbé egyetértő jobbol­dali és konzervatív irodalmi intézmé­nyek kirekesztő politikát folytattak a zsidó származású írókkal szemben, ugyanakkor olyan írókkal szemben is – Móricz Zsigmondra és Babits Mihályra gondolok -, akiket baloldalisággal vagy zsidóbarátsággal lehetett megvádolni. A húszas évek második és a harmincas évek első felében ez az „irodalmi anti­szemitizmus” jórészt a szellemi élet margójára szorult, hogy azután ismét kibontakozzék a mind indulatosabbá váló népi-urbánus viták során és a korszakban mindinkább teret nyerő szél­sőjobboldali mozgalmak hatására.

A kétségtelenül előretörő antiszemi­tizmusra természetesen a zsidó szár­mazású íróknak is válaszolniok kellett, pontosabban ki kellett dolgozniok egy bizonyos lelki stratégiát, amely az ön­védelemnek legalább a készségét meg­szervezheti. Ennek a lelki stratégiának, mondjuk így, nagyjából két szélső vál­tozata volt, mindkettő a zsidó-magyar írók identitástudatát kívánta megala­pozni. Az egyik stratégia talán Radnóti Miklós, a másik talán Pap Károly ne­véhez köthető.

Radnóti Miklós kedves – egyébként ugyancsak zsidószármazású – egyetemi professzora: Sík Sándor piarista szer­zetes hatására igen korán a katolikus vallás vonzáskörébe került, később (1943-ban) fel is vette a keresztséget. Költészete tanúsítja, hogy mélyen átél­te a kereszténység eszméit, az evangé­liumok tanításait, egyszersmind meg­őrizte az Ószövetség szellemiségét. Radnóti egyértelműen ellenezte a zsi­dó-magyar irodalom eszméjét, és ön­magát minden tekintetben a magyar nemzeti irodalom képviselőjének, alko­tó egyéniségének tekintette. Minderről meggyőző bizonyítékkal szolgál az a hí­res (sokat idézett) levele, amelyet 1942 májusában írt Komlós Aladárnak, mi­dőn ez verset kért tőle a szerkesztésé­ben megjelenő Ararát című irodalmi al­manach számára.

Ebben a megrendítően drámai leve­lében a költő arra a „családra” hivatko­zik, amelyet számára a magyar iroda­lom jelent, majd a következőket jelenti ki: „Zsidóságomat sohasem tagadtam meg, ’zsidó felekezetű’ vagyok ma is (majd később megmagyarázom, miért), de nem érzem zsidónak magam, a val­lásra nem neveltek, nem szükségle­tem, nem gyakorlom, a fajt, a vérrögöt, a talajgyökért, az idegekben remegő ősi bánatot baromságnak tartom és nem ’szellemiségem’ és ’lelkiségem’ és ’költőségem’ meghatározójának. Még szociálisan is csupán botcsinálta közösségnek ismerem a zsidóságot. Ilyenek a tapasztalataim. Lehet, hogy nincs így, én így érzem, és nem tudnék hazugságban élni. A zsidóságom ’életproblémám’, mert azzá tették a körül­mények, a törvények, a világ. Kényszerből probléma. Különben magyar költő vagyok, rokonaimat felsoroltam s nem érdekel (csak gyakorlatilag, ’életileg’), hogy mi a véleménye erről a minden­kori miniszterelnöknek. (…) Ezek kita­gadhatnak, befogadhatnak, az én ’nemzetem’ nem kiabál le a könyves­polcról, hogy mars, büdös zsidó, ha­zám tájai kinyílnak előttem, a bokor nem tép rajtam külön nagyobbat, mint máson, a fa nem ágaskodik lábujjhegy­re, hogy ne érjem el gyümölcsét, fia ilyesmit tapasztalnék – megölném ma­gam, mert másként, mint élek, élni nem tudok, s mást hinni és másképp gondolkodni sem.” Hasonló módon ér­zett és gondolkodott az ugyancsak konvertita Szerb Antal, Halász Gábor és Sárközi György, mindhárman elutasí­tották a „zsidó-magyar irodalom” képze­tét, és minden tekintetben és mindig, még a „zsidóhalál” szörnyű pillanatában is magyar íróknak tartották magukat.

A másik út Pap Károlyé,

aki Zsidó sebek és bűnök című, 1935-ös – szinte minden oldalon egyszerre vitatott – röpiratában a magyar zsidó­ság egyfajta „harmadik útjára” tett ja­vaslatot, midőn az addig hagyományos­nak tekintett asszimilációs stratégia és a fasizmus térhódítása következtében teret nyerő közép-európai cionizmus el­lenében a kisebbségi sors vállalását in­dítványozta. Pap Károly, akárcsak elbe­szélő műveiben, mindenekelőtt A nyol­cadik stáció és Azarel című regényei­ben, történelembölcseleti szándékú röpiratában is a zsidó nép históriájának drámai eseményeivel vetett számot, közösségi önvizsgálatot hirdetett és belső megigazulást kívánt, egyszers­mind a zsidó-magyar viszony és együtt­élés radikális átalakításának tervét kör­vonalazta. A zsidó közösség bűnbeesé­séről beszélt, és ezt az ősi bibliai egyenlőség, a „forradalmi” Isten elárulásában látta. Valójában megkerülhe­tetlen társadalmi folyamatokat: a sze­gények és gazdagok közötti konfliktu­sokat, a polgári társadalmakban általá­nos egyenlőtlenséget vetette annak a közösségnek a szemére, amelyből ő is származott. Bírálata a gazdag zsidó ré­tegek mellett a magyar társadalom más vagyonos rétegeire is illett volna, ő mindenesetre a zsidók lelkiismeretét akarta felébreszteni – az előre megsej­tett történelmi kataklizmák előtt.

A hangos kiáltás természetesen kí­méletlennek tetszett, és Pap Károly semmiképpen sem kívánta tagadni, hogy bírálatát a számvetés könyörtelen­sége hevíti: „Magános vagyok köztük, és mint akinek se elődje, se társa nincs a fajtájában, ahhoz, hogy valamennyiüket magamban ellensúlyozhassam és munkálkodva megállhassak: szüksé­gem van a kegyetlenségre” – írta az Azarel elé. A moralista megállapításai persze, mint annyiszor a történelem fo­lyamán, most sem bizonyultak népsze­rűeknek. Pap Károly zsidó önbírálata jobbról heves antiszemita kirohanáso­kat váltott ki, a zsidó közösség több ve­zetője viszont árulót látott benne. Egye­dül a gondolataival rokonszenvező de­mokraták, így Komlós Aladár fogadták az együttgondolkodás hajlandóságával és a megértő kritika elismerésével az általa képviselt őszinte igazságkeresést és közösségi önbírálatot.

A megértés valójában a kevésbé ér­dekeltek részéről érkezett: Móricz Zsigmond és az akkor jelentkező népi moz­galom képviselői (Németh László, Illyés Gyula) fedezték fel Pap Károlyban a barátot és szövetségest. Rokonszenvüket törekvéseik hasonlósága okozta: az önvizsgálat bátorságában, az elkötelezettség komolyságában, vala­mint a közösségi hagyományok vállalá­sában Pap Károly és a népi irodalom magatartása aligha különbözött egy­mástól. Regényeit és novelláit, amelyek­ben elvi álláspontját az irodalom eszkö­zeivel tudta képviselni, a népi írók és Móricz Zsigmond értékelték először va­lóságos érdemük szerint. Móricz a „zsi­dó-magyar irodalom” első képviselőjét látta benne: „A zsidó származású ma­gyar írók között egyetlen, aki tökélete­sen és maradék nélkül levonta sorsá­nak azt a következményét, hogy zsidó­nak született, hogy egész lénye a zsidó­ságból származik, s ezért valósággal fa­natikusa ennek a zsidó életnek, zsidó históriai fejlődéskutatásnak és zsidó psychének. Soha nem fordult elő, hogy zsidó problémát idegen miliőbe helyez­zen, zsidó szereplőinek idegen nevet adjon, és saját magát csak egy kijelen­tés erejéig is másnak mutassa vagy je­lezze, mint eredeti, valóságos zsidónak. Úgy gondolom, ő az első valódi zsidó­-magyar író.”2 Ugyancsak Móricz muta­tott rá Pap Károly írásművészetének eredetiségére: „Ezek a novellák nemcsak a magyar irodalom, de meggyőződésem, hogy a világirodalom legszebb darabjai közé tartoznak. S annál csodálatosabb, hogy a magyar levegő, a magyar egész élet, úgy, ahogy van, éppen annyira hoz­zájárultak ezeknek a létrehozásához, mint az ős zsidóság eszméletisége.”3

Móricz jól látta Pap Károly világának zsidó és magyar motívumait. Ezek a motívumok: zsidóság és magyarság egymást kiegészítő élményei és hagyo­mányai azonban csak gyötrelmes konf­liktust teremthettek a harmincas évek tragikus történelmi levegőjében, midőn a két erőt egymás ellen készült kijátsza­ni a politikai uszítás és a hatalom. Pap Károly is érezte ezt a konfliktust: nyel­vében, kultúrájában magyarnak szüle­tett, alkotásai által a magyar irodalmat gazdagította, a zsidóság történelmi tra­gédiája idején mégis önérzetes hagyománytudattal és közösségi elkötelezett­séggel állt az áldozatok közé. Ezen a szinten

a konfliktust nem lehetett feloldani,

a „magyar nyelvű zsidó kisebbség” gon­dolata az őszinte igazságkeresés és jó­akarat terméke volt ugyan, történelmileg és kulturálisan mégis csupán zsákutca lehetett. Valóságos védelmet nem adott, igaz, hogy ilyent a teljes asszimiláció sem adott. A megnyugvás lehetőségét mégis inkább egy átfogóbb szemlélet nyújthatta. Komlós Aladár vallotta eb­ben az időben: „Zsidó a vérem, magyar a bőröm és ember vagyok.”4 A zsidó és a magyar tradíció között az egyetemes humanizmus volt hivatva egységet létre­hozni. Pap Károly, noha publicisztikájá­ban a „zsidó kisebbség” politikai prog­ramját vallotta, ugyancsak erre a huma­nisztikus megoldásra szavazott: ezt a megoldást képviselik mindig humánus emelkedettséget sugárzó művei.

Komlós Aladár neve és véleménye nem véletlenül kerül szóba több alka­lommal is, akár Radnóti Miklós, akár Pap Károly esetében. Ugyanis talán ő képviselte legátfogóbban és leginkább megalapozottan a „kettős identitásnak” azt az eszméjét, amely hivatva volt – és talán ma is hivatva van – arra, hogy megnyugtató módon oldja meg a zsidó-­magyar azonosságtudat lehetséges tár­sadalmi és lelki konfliktusait. Komlós közvetlenül az első világháború és az elvetélt forradalmak után írta Zsidók a válaszúton című röpiratát, ezt 1920- ban Korai Álmos néven, Eperjesen je­lentette meg. Első alkalommal ebben az írásában fogalmazta meg imént idé­zett axiómáját. Tulajdonképpen az első világháborút megelőző idők magyar zsi­dóságának bírálójaként lépett fel, en­nek során kritikáját két irányban kíván­ta érvényesíteni, midőn egyformán el­utasította az eleve kisebbségi gettóba visszavonuló zsidó elkülönülést és a hi­vatalos magyar dzsentroid társadalom eszményeit, magatartásformáit, menta­litását átvevő zsidó beolvadást. Ehe­lyett az asszimilációnak egy olyan útját jelölte meg, amelyen az európai és a magyar keresztény kultúra nagy érté­keihez lehet eljutni, miközben megma­radnak a zsidó identitás és kultúra érté­kei is. „A mi ideálunk – jelentette ki röpiratának végén -: az a zsidó, aki magába nevelte a nyugati keresztény­ség krémjének gerincességét és finom erkölcsiségét s épp ezért nem alacsonyítja le magát silány külszínek hazug majmolásával, hanem nyugodtan és bátran vallja zsidónak magát.”5

Végezetül szabadjon előadni a saját nézeteimet. A szabadelvűség és a sze­mélyi szabadság meggyőződéses híve­ként el tudom fogadni az imént vázolt álláspontok bármelyikét: természete­sen számomra igen sokat jelent a Rad­nóti Miklós által vallott teljes azonosu­lás, de becsülni tudom a Pap Károly képviselte kisebbségi álláspontot és a Komlós Aladár meghirdette átfogó és egyeztető nézeteket is. Sőt a magyar zsidóság számára az utóbbi nézeteket gondolom a leginkább követhetőknek, legalábbis közösségi szinten és keretek között. A „zsidó-magyar irodalom” fo­galmában azonban nem hiszek. A ma­gyar irodalom, akárcsak a többi euró­pai irodalom, sohasem volt egynemű és monolitikus, sohasem úgy volt egy­séges, hogy ezen a szellemi egységen belül ne adott volna teret különféle em­beri és közösségi identitásformáknak. Ezt az egységet legfeljebb a régi és a mai fundamentalisták szerették volna irodalmunkra rákényszeríteni. Irodal­munknak több történelmi és mentális tradíciója van, akár regionális értelem­ben, mint amilyen a dunántúli, az alföl­di, az erdélyi és a felvidéki irodalom, akár vallási-kulturális értelemben, mint amilyen a katolikus és a protestáns iro­dalom. Mindegyiknek megvan a maga történeti folyamatossága, megvan a maga lelkisége.

Nos, a magyar irodalomnak ilyen sa­játos szociológiai, történeti és mentali­tástörténeti értéke az az irodalmiság, amely a zsidó eredetű és önmagukat zsidónak tekintő írók tollából származik, függetlenül attól, hogy ez a zsidó identitás vallási, kulturális, netán etni­kai jellegű. Mert annak megválasztása, hogy valaki mit tekint saját zsidósága és általában a zsidóság kritériumának, véleményem szerint, az egyén kizáróla­gos joga és benső ügye. Azt mindenkinek magának kell eldöntenie, hogy vál­lal-e és miben vállal közösséget a zsidó vallással, hagyománnyal, kultúrával vagy azzal a zsidó nemzettel, amely Iz­rael Államban intézményes formák kö­zött létezik. A környezetnek, a társada­lomnak, a hatalomnak az egyén eme döntését kell türelemmel és jó szívvel: empátiával elfogadnia. Mint ahogy el kell fogadnia a kettős identitás lelki készségét és tényét is. A magyar irodal­mi és kulturális hagyomány jól ismeri és elfogadja a kettős, akár a többszö­rös azonosságtudatot. Ennek az identi­tásgazdagságnak a körében lehet jelen az a szellemi képződmény, amelyet né­melyek „zsidó-magyar irodalomnak” neveznek. Mindazonáltal ez is magyar irodalom: a magyar nemzeti irodalom szerves rendjébe tartozik – ezt a szer­vességet igazolta a lélek és az idő.

Jegyzetek

1 Irodalom. In Zsidó lexikon. Szerk. Újvári Pé­ter. Bp. 1929. 393.

2 Irodalomról és művészetről. Bp., 1959. II. köt. 334.

3 Uo. 335.

4 Komlós Aladár: Zsidó sebek és bűnök. Nyu­gat, 1935.11. 41-43.

5 Zsidók a válaszúton. Eperjes (1920). 23.

A szerző irodalomtörténész, a Magyar írószö­vetség elnöke. Fenti előadása 1996. január 8-9- én hangott el, a Szombat szerkesztősége és a Yahalom Szabadegyetem közös rendezésében lezajlott A magyar-zsidó irodalom létformái című konferencián. A konferencia előadásai a közeljövőben önálló kötetben jelennek meg.