Ligeti György magyaroszági ősbemutatója – Hátborzongató vígopera

Ligeti György magyarországi ősbemutatója

Hátborzongató vígopera

A Bartók és Kodály nevé­vel meghatározott 20. századi magyar zene kö­vetkező generációinak egyik legnagyobbja Ligeti György. Szűkebb hazájában, Erdély­ben népzenét kutatott, majd a zenemű­vészeti főiskolán fiatal alkotóként zene­szerzést és ellenpontot tanított, amikor első művei feltűntek. 1956-tól Bécsben, Darmstadtban, Stockholmban, Berlinben, a kaliforniai Stanford és nap­jainkban Hamburg zeneművészeti főis­koláján tanít, és lett az új zene világ­nagysága. Az Új Magyar Lexikonban nem szerepel, tizenhárom évvel későb­bi pótkötetében ennyi: „zeneszerző, ze­neíró, külföldön él”. Hát, ez igaz. Né­met, francia, finn, svéd stb. forrásokból több megtudható. Többkötetnyi.

Végre, Le Grand Macabre című ope­rája magyarországi bemutatója (Thália Színház, október 29. és 31.) alkalmá­val nemcsak anti-anti operájával (for­mulájának kettős tagadása végül is a műfaj létjogát hirdeti!), hanem rendkí­vül kellemes, szellemes, zenéjéhez ha­sonlóan finom iróniát sugárzó szemé­lyével is találkozhattunk.

Mint századunk magyar komponistá­ja, Farkas Ferenc, Veress Sándor ta­nítványa, gondolkodása és gyakorlata Bartókra támaszkodik, anélkül, hogy saját szerkesztésében, bravúros hang­szerelésében követné. (Legfeljebb itt- ott, zenei epizódokban, mint például A csodálatos mandarin indítórészére em­lékeztető – Ligetinél azonban valódi – zenélő autódudák.) A szó szoros értel­mében nem „követ” senkit, csak Palestrinától ifjabb diáktársáig, Kurtág Györgyig „beépít” mindenkiből neki tetszőt. Egész zeneszerzői tevékenysé­gére, erre a színpadi művére kiváltképp elmondható, ami Wagnerre: nagysze­rű, de egy az egyben nem követhető. Talán éppen ezáltal vezető zeneszerző­je a század második fele avantgárd mu­zsikájának.

E helyütt nem maradhat említetlen: erdélyi népzenekutatóként és stanfordi, hamburgi professzorként magyar zsidó volt és maradt, aki működésének sok­-sok helyszínén mindmáig ahhoz is ra­gaszkodik, hogy nevét (amely külföldön írásban, kiejtésben elég problémás) vál­tozatlan magyar helyesírással („György”) írják, használják (lásd Wolfgang Burde György Ligeti című könyvét.) Lám, világ­hírben ez éppúgy nem okoz különö­sebb akadályt, amiként az sem, hogy fesztelenül vállalja Goldmark Károly, Weiner Leó, Polgár Tibor, Ránki György után, Rózsa Miklós, Kurtág György és még hosszú sor alkotó, elő­adó mellett az igazán nem restellni való magyar-zsidó zenevonal örökségét.

Le Grand Macabre – műfaját tekintve abszurd zenés színháznak nevezhető. Eredeti ihletője az idősebb Brueghel egyik ismert alkotása, az Apokalipszis, közelebbről e századi honfitársa és hí­ve, Michael de Gelderode színműve, amelynek alapján Ligeti és Michael Maschke a librettót írta. Magyarra a ren­dező Kovalik Balázs fordította. A fest­mény totális pusztulásábrázolásában gazdag és szegény, boldog és boldogta­lan, szerelmes és szenvtelen – mind el­pusztul. Erről szól a kép. Ligeti is erről szól? Vígoperában?! A fenyegetéséről mindenesetre. Förtelmes karakterekkel (és zenei karakterizálással) minden­képp. Századunk borzalmainak halma­za, emberáldozatainak, megkínzottainak tömkelegé (a világháborúk, a zsidó­irtás, a konstruált perek, a szibériai bün­tetőtáborok, napjaink vérengzései szer­te a világon) már régen feldolgozhatatlanok, hatástalanok a tragédia műfajá­ban. A méretük alig teszi lehetővé, ide ez a hideglelős szarkazmus kell, ezek az emberen aluli emberek, ez a fuldok­ló, sírás közeli röhej. Ez segít? Vagy csak fenyeget, mint rémszázadunk küszöbén a „taknyos” diák Alfred Jarry az Übü ki­rállyal? Figyelmeztet, mint – már későn! – Bertolt Brecht a sajnos meg nem ál­lított Arturo Uival? Ki tudja. Kifejezi a vészt zenével és „víg”-operával, annyi bizonyos. És – higgyék el – nemes esz­közökkel jól szórakoztat. Saját vesztünk előrevetített rémképeivel.

Rajk András