Látogatás Hebronban

HEBRON mintegy 40 ezer lakosú arab város a Jordán nyugati part­ján, az Izrael által megszállt területeken. Hat magyarországi zsidó fia­tal és izraeli kalauzunk, Mose, va­lamint a sofőr ül a kis mikrobuszban, amikor begördülünk a város­ba. Izraeli rendszámú autónk (a „te­rületeken” más rendszámtábla hasz­nálatos) feltűnően jó állapotban van a helyi arab lakosság ütött-kopott öreg járgányaihoz képest. Izrael nyugati minőségű autóparkjával összevetve a hebroni autók mintha egy roncstelepről szabadultak volna. Alig érjük el a város első házait, mikor durr, egy kő nagyot koppan az ablak plexiüvegén. Húzzátok föl az összes ablakot – rendelkezik Mose. Ettől a perctől kezdve kissé úgy tekintünk Hebronra a zárt autó­ból, mint egy ostromlott erőd kato­nái a minden pillanatban támadni kész ellenségre. Mose az első ülésen ül, bal kezében imádságos könyv, amelyből buzgón fohászkodva kéri a Mindenható oltalmát. Jobb kezében felhúzott pisztoly.

Sofőrünk nem ismeri a várost, többször is megkérdi az utat a má­sik oldalon felbukkanó izraeli kato­nai járművek vezetőjétől. Hogy he­lyi arab lakost kérdezzen meg, az eszébe sem jut. Az egyik izraeli dzsip a szemközti sávban megáll, a benne ülő tiszt magyarázni kezd. Aztán átküld hozzánk egy katonát, aki beül az első ülésre és mutatja az utat. Sofőrünk szűk mellékutcák­ban előz, felhajt a járdára, befor­dul az egyirányú utcákba, minden­kire dudál, aki azonnal nem enge­di tovább. Csak később fordítják le nekünk a katona jó tanácsát: Ne állj meg sehol, állandóan mozogj, mert az álló célpont szinte kihívás a kődobálóknak.

Így érkezünk első úti célunkhoz, a Mahpéla-barlanghoz, ahol a legen­da szerint a zsidó nép ősapái: Áb­rahám, Izsák és Jákob vannak elte­metve. 1967-ig, amíg a terület Jor­dánia fennhatósága alatt volt, a zsi­dó zarándokokat nem engedték be a barlangba imádkozni, csupán az oda vezető lépcső hetedik fokáig mehet­tek föl. 1967 után az izraeliek le­rombolták a lépcsőt mint a zsidók megaláztatásának színhelyét, de a barlangot meghagyták a muzulmán vallási hatóság kezelésében. (A Mahpéla a moszlimok számára is szent hely, mivel Ábrahámot ők is ősatyáik közé sorolják.) Sok vallá­sos zsidó jár ide imádkozni.

A barlangtól az izraeli katonai parancsnokságra megyünk. Az épü­let olyan, mint egy erőd. Vaskerítés veszi körül, bejáratánál hatalmas sorompó és fegyveres katonák. Az épületben a lepusztult kantinban, ahol olcsón adják a hideg üdítőket, beszélgetni kezdünk a bennünket kísérő katonával.

– Minek jöttetek ide? – kérdi a katona angolul. – Jeruzsálem, Tel-Aviv, Haifa, az való a turistáknak.

– Ide nem járnak turisták?

– Járnak ugyan, de én nem ta­nácsolom senkinek, hogy idejöjjön. Megerőszakolhatják, kirabolhatják őket.

Mose elmagyarázza nekünk, hogy a katona elkeseredett, kiábrándult. Két éve szolgál Hebronban, az ál­landó feszültség nagyon megviselte. Valójában nem eszik olyan forrón a kását, hiszen számos zsidó is lakik a városban, akik békésen élik hét­köznapi életüket az arabok között.

– Összesen 50-100 ember – mondja a katona. – Meg lehet szá­molni a családokat. Mindenhová fegyverrel járnak, különben nem tudnának itt élni. Ők ugyan nem kezdeményeznek konfliktust az arabokkal, de ha megdobálják őket, fegyverrel válaszolnak, lövöldöznek.

A hebroni feszültség után való­sággal idegnyugtatónak tűnik Kirjat Arba, a néhány ezer lakosú zsidó település közvetlenül Hebron mel­lett. Kirjat Arbát eredetileg azért kezdték építeni az izraeliek, hogy a Hebronba mindenképpen visszavá­gyó zsidók biztonságos helyen élhes­senek. A radikális zsidók azonban éppen azokban a házakban akartak lakni, mint eleik és az új település csak bázisul szolgált nekik a Heb­ronba való visszaköltözéshez.

Kirjat Arbát is kerítés övezi, be­járatánál elhúzható rács: a már is­merős biztonsági intézkedések. A település maga azonban igen kelle­mes. Hebron jellegzetes közel-kele­ti architektúrájával, a szűk utcákkal, sikátorokkal szemben itt széle­sek az utcák, külön állnak a házak, sok a zöld terület. Mint Izraelben mindenütt, itt is akad magyarul tu­dó ember. A helység egészségügyi felügyelője valaha Budapestről ván­dorolt el. Mindjárt az arabokkal való viszályról kérdezem:

– Ki mernek menni Kirjat Arbából?

– A feleségem mindennap a heb­roni piacon vásárol.

– Nem fél?

– Én is ezt kérdeztem korábban azoktól a barátaimtól, akik egy má­sik arab városban éltek. Azt mondták: a mi arabjainkat már ismer­jük. Én is így vagyok ezzel.

A hebroni zsidók mindannyian a vallásos Gus Emunim mozgalom tagjai, jelenlétükkel a zsidók élet­folytonosságát kívánják demonstrál­ni Hebronban. A Gus Emunim a „területeket” Izraelhez kívánja csa­tolni. A mozgalom szóvivője, akivel Kirjat Arbában találkozunk, el­mondja, hogy 40 zsidó család él Hebronban.

– Vannak arab barátai?

– Inkább csak jó szomszédok. Barátságosan köszöntjük egymást.

– Meghívná őket teázni?

– Néhány évvel ezelőtt még igen, most már nem. Félnének hozzám jönni.

– A gyerekeit el meri engedni otthonról felügyelet nélkül?

– A közeibe igen. Az iskolába busz viszi és hozza őket. Szombaton gyalog megyünk át a városon és nem bántanak. Ha autóval megyek, néha megdobálnak.

– A felesége mit szól hozzá, hogy ilyen ellenséges környezetben élnek a gyerekekkel?

– Néha nehéz, de ő is megérti, hogy nekünk itt küldetésünk van.

Később az egyik zsidó telepes egy múzeummá átalakított szobában dióhéjban elmeséli nekünk az elmúlt 70 év történetét. 1929-ben Palesztina-szerte zsidóellenes zavargá­sok robbantak ki, amelyek nem kí­mélték az évszázadok óta békében élő hebroni zsidókat sem. Hatvan­heten estek a pogrom áldozatául. A Palesztinában akkor fennhatóságot gyakorló angolok a további zavar­gások megelőzése indokával kitele­pítették a városból az ott élő 1700 zsidót, méghozzá olyan gyorsan, hogy azok szinte semmit nem tud­tak magukkal vinni. Házaikat, min­den ingóságukkal együtt, az arab la­kosság foglalta el. Csak néhány ház maradt lakatlanul, ahol a gyilkos­ságok történtek, mivel ott a házfog­lalók kísértetektől tartottak.

1967-ben Hebront elfoglalta az iz­raeli hadsereg. A súrlódásokat elke­rülendő, a zsidók visszaköltözését nem engedélyezték. Ám a pogrom­ban megöltek leszármazottai közül többen engedély nélkül is visszaköl­töztek, valósággal beszöktek az üre­sen álló házakba. Hosszú huzavona kezdődött az izraeli hatóságokkal, először ki akarták őket lakoltatni, aztán hallgatólagosan tudomásul vették az asszonyok és a gyerekek jelenlétét, de a férfiakat csak az ünnepek idejére engedték be és ak­kor is csak a kapuig. Amikor aztán öt férfit a kapu előtt lelőttek, been­gedték őket a házba is.

Indulunk tovább. Elhaladunk a magas vaskerítéssel körülvett, fegy­veresek által őrzött, mégis időről időre horogkeresztekkel összefirkált zsidó temető mellett…

Gadó János