A berlini holocaust-emlékműről – másodszor

A berlini holocaust-emlékműről – másodszor

Többnyire a győzők emelik a diadalíve­ket, győzelmi osz­lopokat. A veszte­sek nem emelnek a vesztett csaták színhelyére nagyszabású emlékműveket, nem kérkednek a vereségük­kel, gyászukkal, el nem múló fájdalmukkal, nem titkolják, nem felejtik, de inkább a szí­vükben, az elméjükben tart­ják, mint a köztéren.

Nézem a köztéri szobrokat, lovon ülő harcosok, jobb kezükkel előremutató népszónokok, hátrahőkölő vagy fejü­ket lehajtó gondolkodók, illetőleg kü­lönböző, nem ember alakú térformák. Magukon viselik koruk patetikus és gro­teszk ízlését, az a mentségük, hogy nem aránytalanul nagyok, beilleszked­nek a város többi formás vagy esetlen örökölt bútora közé, részei a berende­zésnek, és ha nem különösebben ag­resszívek, akkor az idő patinájával akár szeretetreméltókká válnak. A nagy em­ber fején tipegő galambok is, mindaz­zal, amit hátrahagynak, kegyeletünk tárgyai lesznek.

Nagyobb köztéri szobrokra harcias, vagy legalábbis lendületes közösségi eszmék jegyében jutni szokott elegen­dő pénz és közakarat. Az emlékművek az uralkodók hiúságából születnek, és inkább a megrendelőről szólnak, mint arról, akiről megemlékeznek.

Nem tudom, hogy a művészetnek szüksége van-e erre a nagyszabású álla­mi kapcsolódásra szimbolikus témák­hoz. A holocaust-emlékműről szóló vi­tát követve némelykor az volt a benyo­másom, hogy a holocaust valódi célok a Denkmal volt. A történetre azonban a megamű nem bír pontot tenni, ha néha az a látszat keletkezik is, hogy erről van szó.

*

Hitler háborúja a zsidók ellen nagy­szabású győzelem volt a háborús vere­ség egészén belül. A kétharmad résszel mégiscsak sikerült végezni. Retroaktív szégyentől és a testvériség érzésétől el­telve minek emelnek a háborús nemze­dék gyermekei-unokái emlékművet? Az egykor itt élt zsidóknak, vagy a zsidók tömeges pusztulásának?

Miről szól ez a mű, amelyet mint köz­ponti emlékművet tárgyal a közbe­széd? A tárgynak járó alázat helyett szá­zadvégi narcisszizmus, kevés gondolat, sok ismétlés, ötletek, anyag- és térpa­zarlás. Ünneplésre, kegyeletre, közös­ségi-rituális célokra, valamilyen tárgy patetikus felmagasztosítására kihasíta­nak a város közepéből egy kihívóan nagy területet. Ha az emlékmű a német nemzet bűnbánatáról szól, akkor ez a robusztus anyagtömeg inkább ijesztő, mint meggyőző.

Nem ugyanaz az öntelt mértéktelenség dolgozik ezekben az elképzelések­ben, mint a nagy Germania víziójában?

A művész, ha az állam nagy teret ad neki, megrészegül, és betölti. Valami­vel, egyvalamivel, és abból sokat csi­nál. Mikor a terv árulkodó mértéktelenségét bíráltam, az emlékmű egyik heves szószólója kifakadt: „De hiszen hat­millió halottról van szó!” Megabűn, mega-Denkmal?

Lehetne úgy is felfogni a dolgot, hogy hatmillió egyetlenegy. Ismerik, ugye, a talmudi mondást? „Aki egyetlen embert megment, az megmentette az emberi­séget.”

A táborok és a krematóriumok emlé­két megőrzik a maradványok, a doku­mentumok. Auschwitznak nem kell emlékmű. Ha az emlékmű nem felel meg a címének, mert nem „für die ermordeten Juden Europas”, akkor mire való? Akkor minek emelik? Ha nem a megölt zsidóknak, akkor a megölésük­nek? Sachsenhausen és Auschwitz nem a zsidóság cselekedete volt. Az emlékműnek minden esetben valami politikai célzata van, amelyhez képest a megölt áldozatok alibi funkciót tölte­nek be.

A győztes ünnepel, a vesztes nem ünnepel. Ne adják a zsidóknak a meg­emlékezést a gázkamráról és a krema­tóriumról, de ne tüntessék el ezek ma­radványait. Nem adnak ezzel valami jót nekik. Ne keltsék minden felnövő nem­zedék szemében azt a képet, hogy a zsidó az, akit megölnek, hogy belőle ez a legérdekesebb, a megöletése.

Furcsa lenne, ha ezt az elpusztítás eseményét maguk a zsidók kívánnák ország-világra szóló monumentummal megörökíteni. Hitközsége­ik már régen megtették a magukét a temetőben, a zsinagógában, a saját terü­letükön, ott, ahol nem kér­dés, hogy kit gyászolnak a tárgyhoz illő fegyelmezett, nem bombasztikus, mate­riális eszközökkel. Tapasz­talataim szerint a német és nem német zsidók nem igénylik ezt a rendkívüli méretű művet, és nem kí­vánkoznak erre a térre.

Beszélgettem egy politi­kussal, a végső érve az volt: „De hát ezt az emlék­művet elvárják tőlünk.”

„Ki várja el?” – kérdeztem.

Felemelte mind a két kar­ját: „Ki? Csakugyan, ki?” Tanácstalanul nézett kö­rül. A zsidók nem. Bubis úr talán igen, de ő sem kí­vánna odamenni. Berlin város keresztény polgá­rai? Az a benyomásom, hogy többségükben ők sem, amit pontosan tükröz Diepgen úr álláspontja.

Én általában sem hiszem, hogy az európai zsidók kétharmadának elpusz­tításáról Németországnak vagy bárki­nek központi emlékművel kellene megemlékeznie. Maga a szó is csupa etatisztikus asszociációt kelt, mert pol­gárinak ezt a hatalmas művet nem le­het tekinteni.

Mit mond ez a rendkívüli Fizikai túl­zás? Állami emlékműről van szó. Két mértéktelenség – a megrendelőké és a művészeké – összetalálkozott. Figyelem­re méltónak találom, hogy egyik pályázó sem érte be a kiutalt felület kisebb ré­szének betöltésével, valami polgárbarátibb célra ajánlva fel a nagyobb részt. A pártoló lobbisták és a pályázó művészek túlméretezett egója találkozott.

Nem kívánok elfeledkezni arról a tényről, hogy ha a mű megvalósul, ak­kor a zsidók emléke fog szemben állni a várossal. Nem kívánok megfeledkez­ni erről, mert nemcsak a megöltekkel, de a még meg sem születettekkel szembeni felelősség is erre kötelez.

A műnek állnia kell a mai és a jövő­beni berlini polgárok és az idelátogatók tekintetét. Az emlékmű megvalósulásá­nak terhét nem azoknak kell viselniük, akik oly dörgedelmesen harcolnak érte, hanem azoknak, akik itt maradnak, akik itt laknak, keresztényeknek és zsidóknak.

Minden mű gyarló, az óriásméret fel­fokozza és pöffeszkedőbbé teszi a mű gyarlóságát. Ahhoz, hogy egy művészt kiválónak tartsunk, nem kell ilyen mé­retekre felhatalmazni, mert belebukik, nem lévén hozzá elegendő képzelőere­je, egy ötletet fog ismételni mind na­gyobb sorozatban.

Ha a mű megvalósul, szembefordítja a megölt zsidók emlékével a normális berlinit, akinek sok mindenre van szük­sége, de erre nem, mert a tér az ő min­dennapi életében használhatatlan, vagy éppen kellemetlen lesz, elegen részle­tezték, hogy miért. Kit fog szidni? Új­ságírókat? Politikusokat? A kezdemé­nyezőket? Nem, minden valószínűség szerint a zsidókat fogja szidni, akiknek a kedvéért ezt a monstrumot idetették, azt fogja mondani, hogy ezek miatt a zsidók miatt a tér használhatatlanná és átjárhatatlanná vált.

Épeszű zsidó ezt az összefüggést át­látja: hogy ami miatt ő káromkodna, amiatt alighanem más is káromkodna. Miért feltételezné, hogy az átlag berlini szent? Ha nem az, akkor minden valószínűség szerint szitkozódik. Talán csak azért nem teszi, mert fél, hogy jobbol­dali radikálisnak mondják. Ki méri rájuk ezt a büntetést, és kinek a nevében?

Felnőtt zsidóknak a várható ressentiment számolniuk kell. Tudniuk kell, hogy aki túl sokat ad, az megbánja, és neheztel arra, akinek túl sokat adott. Ma jó, megkapta, de most aztán hallgas­son! Gondolni se kelljen többet rá!

Az alapkérdés így szól: önmagában álló művészi értéke miatt ezen a terüle­ten ezt a művet pártfogói megcsinál­nák-e, ha a zsidókról szó sem esnék? Döntsenek a dönteni jogosultak bárme­lyik pályamű megvalósítása mellett, de a zsidókat felejtsék ki a történetből. Ne ajándékozzák ezt nekik. Síremléknek, mondta egy öreg zsidó, temetőben van a helye, de a berlini temetőkben már van emléktábla.

Hogy az én kisvárosom zsidóinak a történetével (ezerből ma már egy sem él ott) ez a nagyszabású betonszobor bármiféle összefüggésben állna? Nem tudom, miért akarnák a megöltek, hogy itt móresre tanítsák, leckéztessék az er­re járókat. Az az igazság, hogy én jobban el tudom képzelni, hogy mit akar­hatnának az osztálytársaim, Klein Vera és Blau Baba, Baumöhl János és Feuerstein Miki. Olyasmit, amit az én hason­ló korú gyerekeim, és, gondolom, a berlini gyerekek is.

Illendőbb lenne békében hagyni a megölteket és nem belekeverni őket ebbe a szerfölött profán történetbe. Akár elfeledkezni róluk is jobb lenne, mint felhasználni őket valami másra, aminek az ő megrövidített életükhöz nincs köze.

Nem helyes, nem szép azt állítani, hogy ez az emlékmű értük, a meggyil­kolt európai zsidókért van, mert ez az állítás nemhogy nem bizonyítható, de még csak nem is valószínűsíthető.

Az előbb csuktam be a varsói gettó­ban készült fényképek könyvét: gyere­kek néznek, szörnyű tudással. Azért, hogy egy darab kenyeret kapjanak, sok mindent megtennének. Tudják, hogy mi van, hogy a többiek már meghaltak, és hogy meg akarják őket ölni. Vannak a képeken jó házból való zsidó lánykák szakadt, de csinos kabátban, látszik rajtuk a gondos nevelés, illedelmesen fognak meghalni. Próbáld kibírni a te­kintetüket.

Lehet, hogy túl sokat kérek a német közvéleménytől, azt, hogy a berlini új zsidó múzeum gyűjtőkörében egész Európa zsidói nyerjenek helyet, hogy a látogatók állják az én elgázosított osz­tálytársaim tekintetét. Azt igényelem, hogy a mai európaiak kapcsolják össze a zsidó gyerekek elgázosításának képét a saját gyerekük vagy unokájuk képé­vel. Ha ezt a horrort elképzelik, akkor sejtik csak meg, hogy mi történt. Akkor ezek a szemek be fognak nézni a kinti sötétből a kivilágított szobákba.

Tudhatnám, hogy ez az igény szem­ben áll a lélek istenadta lustaságával. Miért akarom, hogy szembenézzenek? Látnák öregapjukat, ahogy öl, és azt is, hogy utána bement a kantinba, és kért egy pohár snapszot? „Dienst ist Dienst, Schnaps ist Schnaps.”

Azok az eredetileg jóravaló fiatalem­berek nem látták az arcokat? Vagy már csak úgy látták a foglyok arcát, mint a mészárosok a borjakét? Ahhoz, hogy ne sajnáld a borjút, az kell, hogy sziklaszilárdan tudd: ez a dolgok rendje, a borjú és a zsidógyerek levágásra való. Az előbbi ehető, az utóbbi nem.

*

A tettes az állami szigor volt, amely mikor megmondták felülről, hogy a zsi­dó irtandó, akkor irtott, nem ismert sem Istent, sem embert, kapta a paran­csot, és irtott. Ez az emlékmű, ha megvalósulna, állami szigorból keletkezne, és állami szigort sugározna. Nem kell egy városban a város ellenére építkez­ni, ne akarják az arra járókat elbizony­talanítással, fenyegetéssel, elveszejtéssel, labirintusba csalogatással nyo­masztani.

Csináljanak inkább városi parkot Eu­rópa megölt zsidóinak az emlékére, va­lami olyan helyet, ahol azok a zsidók is szívesen leültek volna egy padra, ahol a gyerekeik szívesen játszottak volna. Csináljanak inkább játszóhelyet, csen­des sétateret azon a helyen, amelyet az áldozatok emlékének szánnak.

A zsidók adekvát válasza a történetre az lehet, hogy meg kell őrizni a megöl­tek és az életben maradottak emlékét. A zsidó múzeumban ott sorakoznak az eltűntekre utaló üresség tornyai, és ha a látogató le akar tenni valamit, tegyen le az utolsó, a különálló toronynál ab­ban a kertben, amely a múzeum épüle­te előtt adódik, egy kavicsot. Egy kertre gondolok, ahol még le is lehet ülni egy padra, elmélkedni a látottakon. Egy ka­vics megilletődött elhelyezése megfe­lel, többet ne tegyen.

Nem lehet rengeteg pénz elköltésével és hatalmas tér betöltésével kifizetni a megöltek emlékét. Muszáj lesz gondol­kozni a történteken a jövő században is. A bűnbánat nem harsogó, a valódi bűnbánat nem hetvenkedik, a hetvenkedés inkább a bűn, mint a bűnbánat tulajdonsága. A vesztes is csendes. A hi­ányra csak csendes eszközökkel lehet emlékeztetni. A megölt zsidók legjel­lemzőbb tulajdonsága az, hogy nincsenek itt, a hiányuk. Nem a megfojtás pil­lanata, hanem azok az évtizedek, ame­lyeken át még ennek-annak hiányoztak.

Még egyszer mondom, a mű, amit ke­resnek, megvan. A könyvégetés helyé­re készült szoborra, Misha Ullmann iz­raeli művész munkájára gondolok a Bebel téren, nézzék meg, arról szól, hogy az elégetett könyvek nincsenek itt, hiá­nyoznak a polcokról. A könyv méltó és megszentelt hasonlat az emberről. A Heine-mondat is megfelel: ahol köny­vet égetnek, ott embert is fognak éget­ni. És ez a csúnya történet valóban itt kezdődött, ezen a téren, a könyvekkel. Ennél a föld alatti, a kövezetből ki sem látszó szobornál csendesebb művet senki sem tudna csinálni.

Szép lenne, ha az emlékmű hangos és harcos hívei odamennének, lenéz­nének a lábuk elé a hiány polcaira, és megértenék, hogy ez az, ez az, ami ar­ról a bizonyos történetről hitelesen szól, a hiányról, amit a hozzátartozó érez, hogy a megöltek hiányoznak, hogy járt volna nekik, nekünk még va­lamennyi idő. Ez a hiány ki lett fejezve, nem lehet pontosabban kifejezni sok tízezer tonna betonnal sem.

A bűnbánat adószedőinek a szigora nem a megöltekről szól. Kortársainkról szól, a közvélemény szereplőiről, ke­resztényekről és zsidókról. Nem va­gyunk feljogosítva, hogy a halottak ne­vében követeljünk, vádoljunk, megbo­csássunk. De aki már átérezte a valódi gyász pillanatait, aki szerette azt, akit megöltek, az tudja, hogy mi illik hozzá­juk, és mi nem.

Ha valóban a megölt zsidók emléké­nek akarják szentelni ezt a nagy terüle­tet, akkor csináljanak itt valami olyat, amiért a berliniek nem fognak bosszan­kodni, ami a zsidó áldozatok képét va­lami széppel köti össze.

Csináljanak azon a nagy téren gyerek­paradicsomot, aminek nemcsak a gye­rek örül, de a szülő is, aki azon tanako­dik, hova vigye a gyerekét, ahol apraja- nagyja jól érzi magát. Nem sok ilyen hely van a nagyvárosokban. Csinálják meg a fantázia kertjét, olyan parkot, ahova az emberek pihenni, szemlélődni mennek. Nyerjenek szabad teret a kert- és játszótértervezők. Nem pénzbe kerü­lő, hangos, rázó-forgató, emelő-ejtő ma­sinákra gondolok, hanem a nyugalmas órák kertjére. Lehetne benne annyi nö­vény a világ minden tájáról, amennyi a berlini éghajlatot elbírja. A városnak jó­tétemény lenne egy gyerekparadicsom.

Legyen a neve Zsidó park (Jüdischer Garten). Az an­golparkban sem csak ango­lok vannak. Egyszóval nem a pokol, hanem az öröm metaforáját kellene megcsi­nálni. Közülünk legjobban a gyerekek tudnak örülni, hozzájuk kell tehát igazítani a mércét. Adjanak ennyi helyet a gyere­keknek. Elég, ha a történelem megjegy­zi, hogy jó szándékú emberek ide egy holocaust-emlékművet akartak építeni, de egy gyerekpark lett belőle.

Odaát majd megkérdezzük a megölt gyerekeket, hogy elfogadják-e ezt a vál­tozást, vagy sem. Az itteni, és még élő gyerekeknek a dolog biztosan nem len­ne ellenére. De ha az emlékezésre, a megölt zsidók emlékének életben tartá­sára a német közvélemény áldozni akar, akkor teremtsék meg az európai zsidók múzeumát, ahol személyváloga­tás nélkül helyet kaphat annak is a ké­pe, akit megöltek, és azé is, aki túlélte, vagy aki még előbb meghalt, mert a megöletés mint arisztokratikus privilé­gium furcsa lenne.

És ha Spielberg úr adakozni akar szóbeli elbeszélések, dokumentumok, levelek, fényképek, tárgyi emlékek gyűjtésére, támogassa a múzeumot, amely minden bizonnyal el tudná látni ezt a feladatot, mely természetes mun­kájának része.

Látom a nagyvonalúságot, ha az em­lékműről van szó, és látom a szűkkeblűséget, ha az emlékek megőrzéséről van szó.

Az élet megörökítésénél miért érde­mesebb cél a megaláztatás és a meg­semmisítés megörökítése?

Az emlékműről a német közéletben és sajtó­ban több évre visszanyúló vita zajlik. A szerző – a Brandenburgi Művészeti Akadémia elnö­ke – a Frankfurter Allgemeine Zeitungban már korábban kifejtette véleményét, de a berlini politikai-kulturális szekértáborok kö­zött tovább gyűrűző vita ismételt megszóla­lásra késztette őt. Konrád György ezt az írását olvasta fel a Mazsike és a Szombat tizedik év­fordulóját köszöntő estünkön.