Kinek jó, ha beszélünk a miniszterelnökkel?

Közismert, hogy zsidó szervezetek vezetői november elején a miniszterelnök meghívására tárgyaltak Antall Józseffel a közelmúlt antiszemita, rasszista és szélsőjobboldali jelenségeiről. A tárgyalás gondolata sokakban már előzetesen a legkülönbözőbb aggályokat vetette fel, és utólag is többen úgy vélekedtek, hogy egy ilyen tárgyalás alapvetően csak a kormányzat propagandacéljait szolgálja, konkrét eredmények lehetősége nélkül.

Jelen sorok írója nemcsak a tárgyalás egyik résztvevője volt, hanem előterjesztője is a miniszterelnökkel történő kapcsolatfelvétel javaslatának, a zsidó szervezetek októberi egyeztető megbeszélésén. Nem meglepő tehát, hogy kétségbe vonja az előbb említett vélekedések igazságát.

Indoklásomat kicsit távolabbról kezdem.

Úgy vélem, nincs különösebb vita azon helyzetértékelés körül, amit a miniszterelnökhöz írt közös levelünkben így fogalmaztunk meg: „A Magyarországon élő zsidó közösség egyre növekvő aggodalommal figyeli az utóbbi hónapok politikai eseményeit. A zsidóság megrökönyödéssel fogadta, hogy a kormánypárt egyik alelnöke meghirdette antiszemita nézeteit mint programjának egyik alapvető elemét és ezen nézeteket azóta sem revideálta… a szélsőjobboldal Magyarországon megerősödött és egyre nagyobb teret nyer.” A teendők körül már sokkal nagyobbak a nézetkülönbségek.

Szervezeteink tagságának jelentős részétől nagy nyomást tapasztaltunk, hogy a fenti jelenségeket nyilatkozatokban ítéljük el. Szerencsés módon (és nem mindig tapasztalható politikai érzékről tanúskodva) a zsidó szervezetek nem szálltak be a gyorsan megindult nyilatkozatháborúba, felismerve annak előnyeit, ha az antiszemita jelenségek elítélését nem a zsidók kezdeményezik. Ugyanakkor mindannyian éreztük, hogy amikor a dolgok ilyen aggasztóan alakulnak, nem lehet tétlenül szemlélődni. Ahhoz azonban, hogy értelmesen cselekedjünk, a konkrét helyzetben elérendő céljaink tisztázására van szükség. Súlyos hiba, hogy ez a tisztázás nem történt meg, így a következő gondolatok csak egyikét képezik a lehetséges vélekedéseknek.

El akarjuk érni, hogy a politikai életből ismét kikerüljön vagy legalábbis a „politikai alvilágba” szoruljon az antiszemitizmus érvrendszere, kódolt és nyílt szóhasználata. El akarjuk érni, hogy hatékony és gyakorlatban is alkalmazott törvények legyenek az antiszemita és rasszista uszítással szemben, beleértve annak egyik számukra különösen fájdalmas és veszélyes formáját, a Holocaust tagadását. El akarjuk érni, hogy az antiszemita uszítok, a náci vagy náci jellegű szervezetekkel bármilyen szinten kapcsolatot tartó személyiségek a politikai élet minden lényeges szereplője számára szalonképtelenek legyenek.

Ezek a célok többrétegűek és elérésükhöz különböző eszközöket kell igénybe venni.

Le kell leplezni az uszítókat és néven kell nevezni a dolgokat, akkor is, ha azok a szokásos kódrendszert használják. Az elmúlt időszak bizonyítja, hogy ebben nemcsak a sokat támadott liberális sajtó és az ellenzéki pártok lehetnek partnereink, hanem a kormánypártok demokrata elkötelezettségű személyiségei is. Ha a törvényhozási lépésekre gondolunk, akkor még nyilvánvalóbb, hogy nem elégséges az antiszemita, antidemokratikus nézeteket bíráló ellenzékre támaszkodni, hiszen a parlamentben az ellenzék kisebbségben van.

A demokráciák a politikai váltógazdaságra épülnek, és ebben a struktúrában meg kell teremtenünk a párbeszéd lehetőségét és konkrét gyakorlatát minden olyan demokratikus erővel, amelyik szemben áll az antiszemitizmussal és a rasszizmussal. Ez nem jelenti azt, hogy fel kell adnunk az egyéb szempontok alapján fennálló – személyes szimpátiáinkat, hanem pusztán annak tudomásulvételét, hogy a demokráciák az érdekcsoportok közti egyeztető tárgyalásos játékszabályokra épülnek. Ennek éppen az ellenkezőjét jelenti a pártállam felbomlásának amúgy nagyon kellemes időszakából itt maradt nyilatkozatok, nyílt levelek módszere, amely feltételezi, hogy a véleményünket nem is a másik félnek szánjuk, hanem csupán a nagyközönségnek. Az üzengetés helyett közvetlen tisztázó vitákra és kooperatív párbeszédre van szükség. A fentieket ékesen bizonyítják a nyugati tapasztalatok is.

Fontos, hogy nyilvánvaló legyen, kik azok, akikkel érdemes beszélnünk, és kik azok, akikkel nem. Roppant károsak azok a vélekedések, amelyek az egész kormányt vagy egy egész pártot antiszemitának nyilvánítanak, hiszen ezzel pont azokat gyengítjük, akikkel együttműködhetnének.

Mennyiben szolgálták a fenti célokat és elveket a novemberi tárgyalások?

Azzal, hogy elmondtuk aggodalmainkat, helyzetértékelésünket, azok szavahihetőségét (sajtó, ellenzék) is megtámogattuk, akiket gyakran azzal vádolnak, hogy az egész zsidókérdést csak politikai célokból veszik elő.

Elindul egy közvetlen párbeszéd, amelynek fontosságát a zsidó szervezetek közös fellépése, és a miniszterelnök által a tárgyalásokra rászánt közel három óra is jelezte.

A kétségtelen nézetkülönbségek ellenére volt egy-két kérdés, amiben bizonyos konkrét eredményeket is elértünk. Ilyen például az a megállapodás, amely a szakértőink által előkészítendő törvényjavaslatot illeti az antiszemita, rasszista uszítás, és a holocaust tagadásának tilalmáról, vagy az a miniszterelnöki javaslat, amely az antiszemita, rasszista jelenségekkel foglalkozó bizottság felállítására vonatkozott. Természetesen ezek igazi jelentőségét csak később lehet majd megítélni.

Annak a miniszterelnöki kijelentésnek a jelentősége azonban már a mai helyzetben is megítélhető, miszerint Auschwitz után nem megengedhető, hogy a zsidókérdés és az antiszemitizmus a politikai vita tárgya legyen. Ez mind külföldön, mind itthon szalonképtelenné teszi azok hangoztatóit.

Ebben feltétlenül egyetértünk.

Korányi László