Ki(k)nek a kultúrája a kultúra Izraelben?
Ki(k)nek a kultúrája a kultúra Izraelben?
Theodor Herzl Ősújország című regényében a helyi a rabsággal békés egyetértésben élő palesztinai zsidók – „bécsi módra” – élénk kulturális életet élnek, koncertekre, színházba járnak. A megvalósult cionista álom nem ilyen idilli képet mutat…
Az izraeli értelmiséget immár évtizedek óta foglalkoztatják azok a kérdések, amelyek arra irányulnak, hogy a kultúra (vagy kultúrák) mely formáját kell terjeszteni a lakosság körében, és ráadásul milyen prioritások alapján. Az ország (a számok nyelvén) sokat költ kultúrára. Csak egy példa erre: 1999-ben 9,4 millió jegyet adtak el különböző kulturális rendezvényekre.
Nemrégiben érdekes konferencia zajlott Beer Seván, amely a hangzatos Administering Creativity (Igazgatni a kreativitást) nevet viselte. A konferencia apropóját az adta, hogy két szociológuskutató, Elihu Katz és Hed Sela nemrégiben tette közzé az izraeli kulturális politikáról írott ún. Beracha-jelentést. Katz professzor – aki szociológiát oktat a Héber Egyetemen – mély ellentmondást fedezett fel az izraeli kulturális életben: „Létezik egy sajátos paradoxon, hiszen az implicite szabad művészi tevékenységet bürokratikus szervezetek igazgatják.” A Beracha-jelentés fő állítása, hogy „azok a szervek, melyek az ország kultúráját támogatják, hajlamosak arra, hogy évről évre ugyanazokat az intézményeket támogassák, így minimális az esélye annak, hogy új projektek is anyagi támogatásban részesüljenek”. A jelentés azt ajánlja, hogy (földrajzilag és kulturálisan is) többféle szempontrendszert is figyelembe véve osszák szét a pénzeket.
Izraelben a művészetek mecenatúrája nemzeti kötelességnek számít, hiszen az izraeli állampolgárok háromnegyede vesz részt egy vagy több olyan kulturális eseményen, amelyet az állam finanszíroz. A jelentés azt is leszögezi, hogy erős állami támogatás nélkül nincs olyan Izraelben működő csoport vagy kulturális vállalkozás, amely a saját lábára állva lenne képes működni, így az e térre behatoló állami támogatás eszméjét más államok nem feltétlenül osztják.
Martin Weyl, a jelentést szponzoráló Beracha Alapítvány elnöke szerint „nyugati kultúrában élünk, és a kultúra előteremtése és fogyasztása terén a nyugati országok szintjén szeretnénk már lenni, azonban elmaradunk tőlük, mert az országnak nincsenek meg a kellő anyagi eszközei”. A jelentés a továbbiakban azt is leszögezi, hogy a kultúra fogyasztása az ország centrumára korlátozódik.
Létezik az Omanut La’Am (Művészet a népnek) nevet viselő szervezet, mely megpróbál megbirkózni a problémával. Ezt a szerveződést is részben az állam, azaz a Tudományos, Kulturális és Sportminisztérium támogatja. A szerveződést az utóbbi időkben sok kritika érte, a bírálók szerint nem tesz meg mindent eredeti feladatának teljesítéséért, azaz a kultúrának a különféle periférikus helyeken történő elterjesztéséért, és azért, hogy mindenhol a kellő kulturális választékot kaphassák meg az emberek. Ez megváltozott, mondta a szervezet igazgatója, Elazar Strum: „Nem erőszakoljuk rá senkire a kultúrát – állítja. – A helyi tanácsok döntik el, hogy mit akarnak látni.” A kritikusok szerint ez is problémás, mert ezek a szervek a populárisát, és nem a művészileg kiemelkedőt támogatják, így ez is a kulturális mainstream fenntartásának kedvez.
Továbbra is problémás, hogy ki mondja meg egy műalkotásról, milyen szempontok szerint minősül kiválónak. Izraelben ez jogi kérdés is, hiszen más országoktól eltérően az Izraeli Legfelsőbb Bíróságon három művészeti csoport, a Bet Lessin Színház, a jeruzsálemi Camerata Orchestra és a Rison Lecion Orchestra is beperelte a kulturális tárcát, mondván, hogy kevesebb pénzt kaptak annál, mint ami a 2000-es büdzsében eredetileg szerepelt. Mind a három társulat azt követeli, hogy a minisztérium tegye világossá, hogy ki és milyen alapon részesedik állami támogatásban. A minisztérium főigazgatója, Nachman Saj szerint a Legfelsőbb Bíróság tudja, hogy „szinte lehetetlen tiszta kritérium alapján dolgozni”.
A támogatás kérdését tovább bonyolítja, hogy Izraelben az elmúlt években megjelent a „multikulturalizmus” jelszava. Többen úgy vélik, hogy az izraeli „olvasztótégely” az askenázi kulturális elit találmánya, és célja, hogy teljesen lehetetlenné tegye más zsidó csoportok kultúráját. A keleti zsidók és az arabok úgy érezték, hogy etnikai örökségüket szisztematikusan mellőzik és/vagy elnyomják. Senki sem vitatja azt, hogy a domináns kultúra Izraelben a nyugati, s hogy hosszú éveken keresztül ezt a fajta kultúrát támogatta az állam. Sok keleti zsidó művész úgy tartja, hogy a kultúrkormányzat hivatalnokai érzéketlenek a keleti esztétikum iránt, ezért nem is képesek arra, hogy megítéljék e művészet minőségét. Katz szerint ez is szélsőséges vélemény, mármint az „hogy te nem ítélhetsz meg minket”. De nemcsak a keletiekkel van baj, az oroszok és a vallásos művészek is úgy érzik, hogy az állam nem kellőképpen támogatja őket.
A Beracha-jelentés szerint egyébként az izraeli társadalom – általában – nyugati ízlésvilággal rendelkezik, de a keleti zsidó értelmiségieknek ama vádjával, hogy kultúrájuk alultámogatott, a legtöbb izraeli is egyetért.
Az izraeliek többsége tehát nyugati társadalomban akar élni, de az a véleménye, hogy a keleti kultúrán esett sérelmet jóvá kell tenni. „Az emberek nem veszik észre – mondja Katz -, hogy kulturális törés kizárólag a zenében létezik. A nyugati kánon szerinti (komoly)zenét askenáziak adják elő és hallgatják, és ez a nem is változik meg. Ez azonban nem érvényes a színház, a tánc vagy a film területén. Itt mind a művészek, mind a hallgatóság vegyes.”
Egyfajta blokkosodás már megindult: a keletieken kívül az ultraortodoxok, az etióp és az orosz bevándorlók is saját kulturális univerzumukat építik. Katz szerint „A multikulturalizmus a művészetekben akkor gyönyörű, ha a hallgatóság, melyre számítasz, nemcsak a saját csoportod, mert ha nem így van, akkor az már gettósodás”. Az igazság az – a Beracha-jelentés szerint -, hogy a keleti és más etnikai csoportok nem sok pályázatot adnak be a kulturális tárcának. Az egyetlen kivétel a nagyon népszerű Andalúziai Zenekar, amely csak nagyon nehezen tudta magát teljes jogú zenekarként elismertetni, és sok idejébe telt, amíg sikerült pénzügyi támogatást kapnia. A konferencián részt vett a zenekar művészeti igazgatója és karmestere, Avi Amsaleg, s mély keserűségét fejezte ki: „A vezető elit dönt mindenről, a pénzügyi támogatás szétosztásának kritériumát azok határozzák meg, akik hisznek ebben az ’olvasztótégely’ teóriában.” Joszi Jona, a negevi Ben Gurion Egyetem oktatója a keleti tapasztalatokról beszélt: „Az állam mindenkit asszimilálni próbált. Némely izraeli csoport teljesen elidegenedettnek érzi magát, és nemcsak kulturálisan. Őket nem csupán semmibe vették, de el is nyomták. Tisztelem azokat, akik szegregálni akarják magukat kulturálisan, ámbár magam ezt nem tenném.”
Nemcsak a keleti zsidók elégedetlenek: Lutfy Mashour, az arab nyelvű A-Sinara nevű lap szerkesztője mondta a konferencián: „Nemcsak a földünket, hanem a kultúránkat is elrabolták.” Amsaleghez fordulva ezt mondta: „Híreim vannak számodra. Andalúziái zenéd arab zene. Vedd el a humuszunkat, de hagyd meg nekünk a kultúránkat.” Mashour azt állította, hogy bár az arab lakosság az ország lakosságának 23%-át teszi ki, „az izraeli arab kultúra annyira el van nyomva, hogy nemcsak az arab nyelvben való jártasság csökkent, hanem arab zenét sem hallani, sem előadni nem lehet”. „Tanultuk a nagy héber költőket, de nem az arab írókat, és az izraeli televíziót nézve semmi sem mutatja, hogy létezünk, s hogy van kultúránk, egyáltalán, olyan, mintha nem is léteznénk.” Erre válaszul Matan Vilnaj, a Tudományos, Kulturális és Sportminisztérium vezetője később kijelentette, hogy minisztériuma „most készíti elő azt a kiterjedt tervét, amely az arab kultúra segítésére irányul”.
Danny Guttwein, aki a haifai egyetemen modem zsidó történelmet tanít, mást mond: „A multikulturalizmus csak politikai szlogen… Az ’olvasztótégely’ nem ideológia, hanem annak leírására szolgál, ami történik minden olyan országban, ahol bevándorlók vannak: megérkeznek és kulturálisan is befogadják őket. A cionista mozgalom célja az volt, hogy a zsidó népet Tel-Avivban és Haifán szervezze újjá. Ez volt az új kultúra, azaz hogy miként modernizálják ezt a társadalmat, ezért olyan erős a nyugati hatás. Az izraeli kultúra legalább olyan idegen a lengyel askenázi zsidók, mint a keletiek számára.” Guttwein szerint a „multikulturális” vita valójában az egyenlőségről és az osztálykülönbségekről szól. „A központ kultúrája egész egyszerűen nem ér el a perifériára. A szegényebbek nem tudnak jegyeket vásárolni. így amikor az izraeli kultúra legjava nem éri el a perifériát, fennáll az a lehetőség, hogy ezek az emberek meg fogják tagadni ezt a kultúrát.”
Motti Avisror, jerohami polgármester szerint „a kultúra a gazdagoké, teljesen mindegy, hogyan osztják ezt szét”.
Nachman Saj szerint minisztériuma éppen most birkózik azokkal a feladatokkal, melyeket a kultúra szabad terjesztése jelent, és a konferencia megrendezésének is ez volt a fő célja. Tárcája credóját így foglalta össze: „Képesnek kell lenni a világ kultúrájának élvezetére és az ebben való részvételre. Ráadásul ez minden embert megillető jog. A mi kötelességünk, hogy ellássuk az izraelieket – akárhol vannak is – ugyanazon minőségű és mennyiségű kultúrával.”
A The Jerusalem Post cikke nyomán írta
Novák Attila
Címkék:2000-09