Ki „Az Áldozat”? – Naftali Kraus: Az Áldozat visszatér

(Naftali Kraus: Az Áldozat visszatér. PolgArt Budapest, 2002, 732 oldal, ár nélkül)

Naftali Kraus a magyar nyelvű zsidó nyilvánosság érdekes fi­gurája: ortodox ember, a lubavicsi rebbe követője, de sza­bad szájú, a „rossz nyelvet” is tudatosan használó, ám a pesti szleng minden fortélyát ismerő újságíró. Sok-sok könyvével óri­ási hasznot hajt a zsidóságnak, de a szélesebb érdeklődő pub­likumnak is, hiszen ismeretter­jesztő-közérthető formában kö­zöl talmudi részleteket, fordít le imákat és egyéb, a chaszid iro­dalom körébe tartozó fontos könyveket, melyek – a héber és a talmudi arámi nyelv ismerete nélkül – ismeretlenek maradnának a magyar olvasó előtt.

Ez tevékenységének a pozitív oldala. A másik viszont már ko­rántsem olyan dicséretes: a szerző ugyanis nem szűnik meg állan­dóan kinyilvánítani, hogy kérlelhetetle­nül képviseli a „Mi” (zsidók) kontra „Ők” (gójok), az élet minden területére kiterjedő megosztottságát (és nem pusztán különbségét). Így könyve elő­szavában le is szögezi: műve zsidóknak íródott. De akkor miért adta ki a nem e meg/felosztottság alapján vagy identifi­káció alapján működő PolgArt kiadó? S a nem (vagy nem eléggé) zsidó tegye le a könyvet?! Eltekintve a morális és vallási megfontolásoktól, az emberi nem egységébe vetett hitünktől, ha a megnyilatkozások sokrétűségét figyel­jük, és pusztán a formális-udvariassági szempontokra vagyunk tekintettel, meg kell állapítanunk, hogy ami megenged­hető négyszemközt vagy egy baráti tár­saságban, az megbocsáthatatlan a köz­téren, a nagyobb nyilvánosság terén. Ami megengedhető, mondjuk egy Bne-Brak-i vallásos kiadványban, az a ma­gyar nyelvű közönséghez címezve en bloc már nem engedhető meg. Hadd hozzak fel ezek szemléltetésére né­hány példát: „Ez a hadfi egy svéd sikszét (kiemelés Kraustól – N.A.) vett fel­eségül, és amikor fia született, követel­te, hogy azt zsidóként jegyeztessék be…” (553.o.) – írja Kraus. A siksze jid­dis szó és nem zsidó nőt jelent, de je­lentésmezője egyértelműen negatív és kirekesztő, hasonlóan az orosz zsid szóhoz. Vagy, nem sokkal később, ami­kor az 1970-ben elfogadott hazatérési törvénymódosításról ír: „…Azután kide­rült, hogy a valódi probléma a második paragrafusban rejlik. Ennek alapján jött Izraelbe az elmúlt 30 évben (1970-2000) több mint félmillió nem-zsidó, köztük, hithű, vallásos pravoszlávok. Befolyásuk roppant káros, az országot elárasztották sertéshúst árusító hentes­üzletekkel; karácsony előtt az „orosz” lakta városokban tömve vannak a pra­voszláv templomok, és üzletek sora árulja a karácsonyfadíszeket…” (555.o.) Ajánlom Naftali Krausnak, hogy az orosz szót cserélje ki a zsidóra, a pravoszlávot izraelitára és a kará­csonyt Peszachra, Ros Hasanára, vagy más zsidó ünnepre. Klasszikus antisze­mita szöveget olvashat majd, vitéz Kolosváry-Borcsa Mihály stílusában. Ez­zel nem bántani akarom a tisztelt szer­zőt, csak felhívni a figyelmét álláspont­ja tarthatatlanságára. A visszatérési tör­ vény ugyanis nem csak a zsidónak, de a zsidó közvetlen hozzátartozójának is lehetővé teszi az aliját. Ha valaki halachikus szempontokat kér számon az „oroszokon”, akkor inkább forduljon az izraeli államhoz, a Szochnuthoz és más egyéb szervekhez, akik ezeket a ren­delkezéseket hozták és a gyakorlatban alkalmazzák. A csalások természetesen más kategóriát képeznek, de ezek a gazdasági jellegű migrációknál mindig előfordulnak. A visszatérési törvény implikációja ugyanis az volt, hogy egy majdani zsidóüldözés elől védelmet nyújtson. Márpedig ezek az üldözések nem csak a halachikus zsidókat, az echte papírokkal, a jó jichesszel (származással/pedigrével) rendelkezőket sújtották. Arról nem is beszélve, hogy az izraeli állam demográfiai szempon­tokat is mérlegel (az arab népesség nö­vekedését ellensúlyozzák ezzel) a be­vándorlás elbírálásánál, nem csak a halachikusat. Persze tudom, Kraus mond­hatja azt, hogy a tradíció szerint járt el, de a közeget, a légkört, a fogalmakat nem ismerő magyar nagyközönségnek szánva ennél sokkal óvatosabban kell eljárni, megmagyarázni a megkülönböztetés történeti-halachikus hátterét. Enélkül csak az embert az embertől megkülönbözető származási klisék ma­radnak – na, meg a keserű szájíz, hogy zsidók is élnek ilyesmivel.

Félő azonban, hogy Kraus eljárása nem gondatlanságból ered, a – Karinthyval szólva – „faji tárgyilagos”-t szerkesztő szerző már hírhedtté vált zsidó körökben: szóbeszéd tárgyát ké­pezik „körösztkérdései”, faji-vallási káderezései, amikor is valaki zsidóságát vagy gojságát vizsgálja (vagy éppen vizslatja) az illető háta mögött. Ismere­tesek ez irányú, a pletykát a valósággal keverő írásai a „Jom Hasisi” című, izra­eli vallásos pletykalapban, ahol is – meglehetősen visszataszító módon – szintén kiszerkesztett már nem egy, köztiszteletben álló zsidó és nem zsidó családot.

A tiszteletlenség tulajdonképpen im­ponáló vonás, hiszen Magyarországon régi hagyománya van annak, hogy ájult alázattal beszéljenek minden zsidó és nem zsidó vezetőről, pusztán azért, mert a hierarchikus létra csúcsán he­lyezkedik el. Hogy a feljebb jutást mi­lyen machinációk eredményezték, hogy az esetek jó részében nem a pozi­tív jellembeli tulajdonságok, a zsidóság iránti elkötelezettség és a szervező­ készség, hanem egyéb, korántsem ma­gasztos szempontok alapján kerültek „felülre”, nos ez a feledés homályába merül. Ilyen szempontból Kraus na­gyon is bátor, nem kíméli a pesti orto­doxia vezetőit, hitközségi korifeusokat, minisztereket. Ám bátorságának van határa: meghódol a Mazsihisz jelenlegi vezetői és officiális újságírói előtt. Anélkül, hogy akár egyetlen rossz szót is szólnánk róluk, az mégis csak elgon­dolkodtató, hogy míg Kraus ezredannyi információval kolumnákat szentel egyesek apró-cseprő ügyeinek, addig említés nélkül maradnak ezeknek az embereknek a közösséget érintő mu­lasztásai. Így például nem esik szó a te­metők körüli és a temetkezést érintő, a halachát és az emberi méltóságot sú­lyosan megsértő cselekmények elkené­séről, vagy a korrupciógyanús ügyekről. Mondom, függetlenül az előbb említet­tek jó és rossz vonásaitól, az általuk működtetett struktúra előnyös és hátrá­nyos oldaláról, ez több mint gyanút keltő olyan, a legkisebb pletykára is azonnal „lecsapó” ember esetében, mint Naftali Kraus.

Kraus javára írható még az, hogy a magyar zsidóság hagyományos politikai beidegződéseivel ellentétesen, sokkal világosabban látja a zsidók valódi el­lenségeit és barátait, mint a legtöbben. Pontosan látja és láttatja azt, hogy az antiszemitizmus-vita nem pusztán a zsidóellenességről szól, hanem a magyar belpolitikai küzdelmek szerves, mind a két nagy politikai tábor által is fenntar­tott, a politikai tér határait kijelölő disz­kussziója.

A már előbb is említett faji szemlélet, a gójozás, a keresztényezés, az 1930-as, 1940-es évek véres zsidóellenessé- gének és az antiszemitizmusnak egyfaj­ta torz és görbe tükre. Krausnak igaza van abban, hogy sokan (betérés és/vagy elkötelezettség nélkül) is zsidó­nak hazudják magukat, hogy különféle előnyökhöz, izraeli állampolgársághoz, amerikai ösztöndíjakhoz, állásokhoz jussanak. Ellenük okkal fortyog szer­zőnk. Már „csak” emberi szempontból is visszataszító a hazudozás, a családi múlt megtagadása, és az ebből szárma­zó előnyök kihasználása. Ez Pesten is előfordul. Ugyanakkor valaminek szü­letni: adottság, erről senkit sem kérdez­nek meg előre, sem zsidókat, sem nem zsidókat, nyilvánosan megkülönböztet­ni valakit azért, mert nem született zsi­dónak: ez az antiszemitizmus megfor­dítása, s éppen az ilyen hozzáállás is szülheti a már előbb is említett és kár­hoztatott hazudozást, hiszen ha az ille­tő megmondja magáról az igazat, rög­vest legójozzák, mivel a zsidó közösség nem akar tudni a határhelyzetek létezé­séről. Ennek következtében Pesten ma nem lehet beszélni nyíltan a betérésekről, a vegyes házasságokról, az ebből származó utódok problémáiról, mert a háttérben ott áll a problémát negligáló kvázi-ortodox álláspont, az ezt kény­szerből elfogadó pesti neológja, mely a halachikus megközelítésen kívül csak a pusmogást ismeri el. Ez a struccpolitika is vezet a Naftali Kraus által is képviselt állásponthoz. A vegyes házasságokból származó gyerekeket nem elidegeníte­ni kell a zsidó közösségtől, hanem segí­teni integrálódásukat. Ennek következ­tében nem csak veszélyes, de nevetsé­ges az, ahogyan a vegyes házasságok „dinárjáról”, ír Kraus, amikor ő is na­gyon jól tudja azt, hogy hány meg hány „visszatérő” származik ilyen környezet­ből.

Kraus könyvének címlapja szinte be­tegesen hangsúlyozza a zsidó üldözöttséget: a szakállas-kipás szerző mellka­sán, a címben szereplő „Áldozat” „Á” betűje alatt a ráaggatott szégyenbélyeg, a sárga csillag jelenik meg. Az örök áldozatiság tudata veszélyes következményeket hordoz magában, így Kraus­nak arra kell vigyáznia, nehogy az a meggyőződés alakuljon ki benne, hogy a múltban ért sérelem mindenre feljo­gosítja, hogy ezután mindent szabad: még diszkriminálnia is.

Novák Attila