Két szoba, holokauszt
ALAPOSAN PRÓBÁRA TETTE AZ ESŐ 2004. ÁPRILIS 13-ÁN AZOK IDEGEIT ÉS TÜRELMÉT, AKIK A TERROR HÁZA (TH) ELŐTT VÁRAKOZTAK ARRA, HOGY A MAGYAR POLITIKAI ELIT KÉPVISELŐI ELMONDJÁK ELVÁRT HOLOKAUSZT-BESZÉDEIKET, ÉS HANGOZTASSÁK GYŰLÖLETELLENES NÉZETEIKET.
Orbán Viktort, Donáth Lászlót és a Mazsihisz vezetőit is felfedeztük a tömegben. Az eső elmosta a (ki)hangosítást, így Schmidt Mária, Szili Katalin, Demszky Gábor és Pokorni Zoltán szavai el sem juthattak az egybegyűltekhez. Az esti híradásokéi és a sajtóból tudhattuk meg, mi is hangzott el. Talán Pokorni Zoltán volt a legőszintébb, aki magyar felelősségről mert beszélni a Hetedíziglen – Magyar tragédia, 1944 című TH-megemlékezéssorozat nyitó rendezvényén. S arról, hogy csakis felnőtt népek nézhetnek szembe önmagukkal.
S ki néz szembe a politikusokkal? Mert a Terror Háza megnyitóján, 2002 tavaszán több százezer ember nézett fel rajongva Orbán Viktor akkori miniszterelnökre, míg ezen az esős áprilisi délutánon pár száz, főleg pesti zsidó és újságíró lézengett, illetve ázott az Andrássy út 60. előtt, több mint egy órán át. Érintettek és hivatásos kommunikátorok. Nem rendelték oda a polgári körösöket sem. Nem volt tömeg. A holokauszt még mindig zsidó ügy Magyarországon. Erről nem a Terror Háza, illetve a mögötte álló gárda tehet, de felelőssége van benne.
A csupán két szobára korlátozódó kiállítás nagy csalódást okozott. A földszinten lévőre – amely a különböző kiadványokat áruló könyvesbolt mellett helyezkedik el – és a harmadik emeletire. Egy szoba, meg még egy szoba, az egyenlő két szoba. Két szoba az nem sok szoba. Kevés volt talán a hely, hogy ennyi jutott? Elég a garzonméretnyi holokauszt? Helyhiány vagy történelmi meccs alakította ki a Terror Házában az aránytalan „arányokat”?
De mit is kapunk e két szobában? Holokauszt-köz- helygyűjteményt: áldozatok (főleg gyermekek) és a tettesek falát. Videóról beszélnek prominens és nem prominens túlélők. Csendőr- és SS-egyenruha, egy vitrinben. A harmadik emeleten. Grafikai installációk – metodikailag átvéve a világ számos holokausztmúzeumából. Gyermekbreviárumokból válogatás. A német felelősség és az áldozatok magyarsága túlhangsúlyozását. Ha mindenki szenvedett, senki sem szenvedett. Ha mindenki magyar volt Auschwitzban, úgy „mi” is szenvedtünk.
Aztán „Porrajmos”, a roma holokauszt, hogy politically correct legyen az ügy. Felbukkan Wallenberg figurája is. Az nagyon jó, mert a szovjet felelősséget is hangsúlyozza, így beleillik a koncepcióba. Április 27-től Claude Lanzmann Shoah-ját vetítik – három hónapon át.
Van Igazak Fala is (a Jad Vasem Intézetből kapott nevekkel), amelyen az az álszent felirat olvasható, hogy a „horogkereszttel szemben ott áll az igazi kereszt”. Nem Márai Sándor mondása az álszent, hanem egy holokauszt-kiállításon történő felinstallálása. Mert mi is az az igazi kereszt? A kereszténység tartalma, vagy csak földi megjelenítőinek viselkedése, esetleg véleménye? A „szeretet” parancsa, vagy Kun páter suhogó reverendája, forgó pisztolya. Valakinek már csak kezébe kéne vennie a TH-ban Fisch Henrik rabbi könyvét, melyben a magyarországi egyházi vezetőknek a zsidótörvények kapcsán, a Felsőházban mondott beszédeit publikálta. Kemény antiszemita és/vagy antijudaista szövegek. Magukért beszélnek. S Magyarország patriarchális ország, a nép követi az egyházfőit. Mellesleg Fisch Henrik Auschwitzban megölt családtagjai emlékére adta ki a kötetet. Szembe kéne nézni a múlttal. Az egész magyar társadalomnak kellene átéreznie a felelősséget, és nem külső elvárásoknak megfelelve kellene kiállítást rendezni.
A Terror Háza ezen időszaki kiállítása nem tudott megbirkózni azzal a kihívással, melyet a holokauszt képi és muzeális megjelenítése jelent. De legalább örüljünk annak, hogy a politikai jobboldal elkezdett reflektálni a Vészkorszakra, és bízzunk abban, hogy e kezdeti lépéseket komolyabbak is követni fogják.
Novák Attila
Címkék:2004-05