Kertész és a vámszedők
A rémület bénító pillanatát ritkán idézték fel olyan erővel, mint Kertész Imre a Jegyzőkönyv című elbeszélésében.
Az elbeszélő fönnakad a vámon, polgárjogait tiporják meg a törvényesség látszatával. Pénzt koboznak el tőle, a sajátját, amit azonban valaminő rendelet okán elfeledett kísérőpapírral átnyújtani.
Az esemény triviális. A hivatal packázásaihoz hozzászokott a kelet-európai ember. Kertész Imrében azonban a megaláztatás pillanata évszázadok magán- és köztörténelmét idézi fel.
„Ennek a vámembernek az eleve bűnöst föltételező, álnok kérdése mögött az én fülemben csizmák dübörögtek, mozgalmi dalok harsogtak, hajnali csöngetések sikongtak, az én szemem előtt börtönrácsok és szögesdrót kerítések meredeztek.”
Túlérzékenység? Aligha. A polgár szemében egyetlen jogsértéssel az egész világrend dől össze. Kolhaas Mihály a lováért veszíti el mindenét.
A jogok kiterjesztése minden emberre a vámszabályok enyhítésében is tükröződött. Nemesember nem fizetett vámot. Csak az amúgy is számon kívül maradtak.
A vámszedő a magyar nyelvben is jelképes és átvitt értelemben vált használatossá. „A régi világban az árverési hiénák a nyomor vámszedői voltak” – hozza példának A magyar nyelv értelmező szótára.
Ugyane szótár szerint az első vámszedők a rómaiak szolgálatában állottak, s Palesztinában szedték a vámot és az adót.
A zsidók Magyarországon is türelmi adót fizettek a létezésükért. Ezt a király 1842-ben elengedte, de a rendek lázongani kezdtek. Kiegyeztek tehát abban, hogy ha eltörlik is a türelmi adót, visszamenőleg azért kifizetik a másfél millió pengő forintot öt esztendő alatt.
Jókai a hídvámszedőket írja le, s az utazás nagy szerencséjének tartja, ha meg nem állították a szekeret.
A Pesti Hírlap 1842. szeptember 22-i száma arról a pesti zsidó orvosról szól, akit megvámoltak a hajóhídon. A jog ez alól felmentette a honoráciort, de a vámszedő másképpen döntött. „Ei was Doctor’s, Juden seyt’s und müesst zahlen.” Orvos ide vagy oda, te zsidó vagy és fizess.
A vámon mindig a kisebb, a gyengébb, a honorácior, a megalázható akadt fenn.
Frankenburg Adolf, Széchenyi egykori titkára, a magyar tárcairodalom megteremtője, majd a szabadságharc után bécsi fogoly egy korrajzot közöl 1844-ből. A hídvámszedők elfognak egy zsidót, aki megtakarította volna a vámkrajcárt. Durva beszéddel figyelmeztetik kötelességére. Az író megkérdezi tőlük, nem beszélhettek volna-e tisztességesebben az áldozattal. A válasz: „…gorombasággal lehet imponálni.” A leírás így folytatódik: Egyébként is „válaszolá oly határozott meggyőződéssel a gubás, mintha most jött volna valamely országos ülésből – ezek a zsidók úgyis annyira elbízzák már magokat, mióta azt hallják, hogy polgármestert vagy vicispánt akarnak belőlök csinálni, hogy az ördög sem fékezheti meg őket – no, de fogadom, hogy kipányvázzuk bőröket az emantipatióig.” (In: Estikék. Pest, 1844. li. 150. Idézi Zsoldos Jenő: 1848-1849 a magyar zsidóság életében, Bp., 1948:20.)
Az irodalomtörténet olyan áldozatról is tud, aki valósággal beleőrült a vámszedésbe. Moses Ephraim Kuh 1731-ben született Boroszlóban (Breslau). Berlinben Mendelsohn és Lessing tanítványául szegődött, német gondolkodó és költő lett az egykori talmudistából. A tisztes foglalkozására nézvést könyvelő keresett annyit, hogy felkerekedhetett a szokásos Európa- túrára. Bejárta a Németalföldet, Franciaországot, Itáliát és Svájcot háborítatlanul. Ám amikor az egyik német államból a másikba utazott, temérdek ládájával, melyekben angol, francia, német és latin könyvek rejteztek – feltartóztatták a szászországi vámon. Az esetet egy kortársa így írta le:
„Tizenegy esztendeje Kuh egyszerű emberi lényként s kereskedőként merészelt utazni anélkül, hogy a vámos előtt felfedte volna hitét. Leleplezték s fizetnie kellett, nem az árujáért, hanem a világ legősibb vallásáért, több ezer tallér összegében.”
Igazából mindenét elvették, ruháit s a könyveit: a költőnek útiköltséget is Boroszlóból kellett könyörögnie a családjától.
Boroszlóban súlyos melankóliába esett, azután üldöztetési mánia kísértette. Ötezer (mások szerint csak négyezer-ötszáz) verset írt kényszerében, s ezekben fel-feltűnt a vámeset.
Kertész Imre novellájában hirtelen irracionálisra növekszik a félelem: csizmák dübörögnek, szögesdrótok merednek. Kuh egyik epigrammáját a portugál inkvizítorokhoz címezte. Vért sohasem ontanának. Áldozatuknak azonban mindenét elveszik, majd elevenen elégetik őket.
Az üldöztetés akaratlanul is történelmi emlékeket idéz, a rettegés villámfényében a teljes emberi tapasztalat összegeződik, nemzedékeké.
Kertész Imre aligha ismeri Frankenburg Adolf vagy Kuh műveit. Az érzékenységében, a felismerő-képességében azonban benne van a megalázottak egész kulturális története.
Címkék:1996-04