Kardos G. György jutalomjátéka
(Kardos G. György: Jutalomjáték, Ab Ovo Kiadó 1993.204 oldal, 320forint.)
Szokták mondani, a jó irodalom olyan, mint a tenger.
Kinek mekkora az edénye, annyit meríthet belőle. Akinek gyűszűje van, gyűszűnyit, akinek vedre, vödörnyit. Kardos G. György új regénye igencsak példázza a szólás igazságát.
Első megközelítésben pletyka. Vagy enyhébben kifejezve: kulcsregény.
Fölismerhető a helyszín, a vidéki város, ahol a szerző hajdan dramaturg volt. A színházi életet ismerőknek nyilvánvaló, hogy ki a regénybeli direktor modellje, ki volt a tragikus életű ifjú rendező, akinek későbbi sorsa már szétfeszítené a könyv hangulatát, és ki az a színészházaspár, akinek élete forrásul szolgált, vagy talán csak ötletet adott a Kassák-házaspár szívszorító történetéhez. Aki nálam közelebbről ismerte a környezetet, bizonyára további részletekkel szolgálhat. Szeretünk jól értesültek lenni, minden színházba járó kíváncsi Intimpista, Kardos félrehúzta a függönyt, lehet leskelődni.
Másodfokon ez a könyv úgynevezett művészregény. A bohóc magánélete. Kacagj, Bajazzo…. írtak hasonlót írókról, képzőművészekről, bohémekről, és főként a cirkusz világáról. Ne tessék legyinteni, Picasso Artistájától Fellini Országútonjáig remekművek sora bizonyítja, hogy amit köznapiasan úgy nevezünk, hogy „művésztéma”, az tulajdonképpen hatalmas metafora, amely az egész teremtett világ törvényeit képes magába fogadni.
Harmadsorban a könyv regionális történet, a színhely kisváros, a szereplők a helyi elit tagjai, átlátható kisvilág. Mindenki mindenkit ismer, mindent tudnak egymásról. Nincs titok. A szerző is egy a sokaságból, úgy mindent tudó, ahogy alakjai is azok. Lábszagú, de barátságos beltenyészet. Otthonosságérzetet ad az olvasónak, aki már tudja, a világ bonyolultabb, mint az ő elméje. Ezért elveszettnek érzi magát. Amíg azonban ilyen könyvet olvas, rövid időre ő is mindent tudó. A kisvilág emlékeztet a család bensőségességére, mégis a teljesség, a nagy egész látszatát kelti. A kicsit is gyanútlan olvasó azt hiszi, ott van, köztük él, valódi személyekkel társalog, igazi történeteket hall… Aki többet tud az irodalom természetéről, az megállapítja magában, no ez egy modell-regény, és elismerően bólogat, méltányolja a szerző mímes képességét, az élet-ábrázolás hibátlan biztonságát, az alakteremtés pontosságát, és a rajz finomságait.
A lektűr-olvasó – lelkünk gyöngébb fele – is megkapja a magáét. Siker, sikertelenség, apró örömök, kis tragédiák, szerelem és humor. Viccek. (Megjegyzem, ilyen viccelődést Rejtő Jenő enged meg magának regényben, valamint a legnagyobbak. Mikszáth, Krúdy Gyula. Karinthy elméletben nem ismert ugyan tréfát a humorban, gyakorlatilag azonban változó sikerrel művelte, ami Kardosnak minden esetben sikerült.) Nemcsak jók és eredetiek a viccek, hanem helyükön is vannak. Nem csekélység.
Sokan a történelmet, múlt idő emlékét keresik az irodalomban. Kardos kedvükre tesz. Visszaidézi az 50-es évek elejét. Oly kegyetlen pontossággal, mint hajdan Gáll István tette a Vaskor novelláiban. E tekintetben már emberpróbáló olvasmány ez a látszólag vidám regény. Szembesít bennünket a leegyszerűsítő emlékezettel, a spontán és a hivatalos amnéziával. Hogy volt ez? – töpreng az értelmes olvasó. A színházak államosítása megváltás a lődörgő, éhező, kiszolgáltatott színésznépségnek, de milyen áron? Föl kellett adniok a talmit, a kacatot és a manírt, ennek fejében pedig élvezni a sosem volt létbiztonságot. És ismét azonnal belezuhanni egy másik propagandába, más olcsóságokba, elviselni a bohém szabadság helyett az új rend komor szigorát, művészetet hazudni ott, ahol csak a frázis, a lózung, a jelszó cserélődött, és elfelejteni az évszázados ripacsériát, amelyet legalább a siker igazolt, olyan másfajta ripacskodásért, amit semmi sem igazol…, de legkevésbé siker. Hát akkor, mi végre az egész hajcihő?
És ezen a ponton már komolyra fordul ez a mulatságos regény. Sivár tájon járunk. Az új világ ígérete fölfeslik, és alatta romkert van. Pusztuló házak, utcák, színházak és közfürdők, széthulló életforma, és bomló lelkek… Kívül fontoskodó, vagy lelkesült arcok – belül fájdalom. A történészek előbb-utóbb sikertelen modernizációs kísérletnek nevezik a kommunizmus korszakát – az emlékezet és az írók látomása tesz majd tanúbizonyságot a korszak paradoxonáról: ez a tökéletesen új ember és új történelmet ígérő kor, modernizációs ideológiája ellenére, valójában élősdi volt, egy ezeréves történelem tárgyi világának élősködője. Repkény a rég megépült ház homlokzatán. Jó időben harsogott életerős zöldje, de ahogy megjöttek a hideg szelek, kiderült, lombját veszítve ott marad a ház csupaszon, a növény mohó kacsokkal letépte a vakolatot, és a csapóvíz lassan tönkreteszi az épületet. A repkény romokon viríthat tovább.
Hitek, illúziók, viták és színházmegváltó ideológiák… Görcsös igyekezet, hogy megfeleljünk idegen eszméknek, elvessük napi tapasztalatainkat, emlékezetünket, kiforgassuk magunkat természetes mivoltunkból, emberségünk levetve, papírból kivágott figurákként masírozzunk, azt hazudva, hogy mindez nem csak velünk, általunk, de a mi akaratunkból történik… és mindezt miért?
Elkeserítő történelmi elbeszélés, de végső fokon nem erről van szó a regényben. A szinte mozdulatlan idősík – hisz egyetlen nap alatt történik, ami történik – örök időre utal. Akármikor van ez az idő. Akkor, amikor öregszünk. Ez a regény áttételesebb olvasata. Jövőtlen idő, amelybe csak a múlt képzete leng be. Akkor történik, amikor célt már csak hazudhatunk magunknak. Amikor szorongunk az elmúláson. Fölöslegesek vagyunk. Tudjuk, hogy mások a helyünkre tülekednek. Rájöttünk, velünk nem számolnak. Pótoltak bennünket. Még megvagyunk – hisz érezzük leromlásunk fájdalmát -, de már sejtjük, hogy nem leszünk. A világban, és mások között, a kétes értékű befogadásért eladjuk akár szeretteinket is – de magunkban hangtalanul siratjuk pótolhatatlan veszteségeinket. Minden, ami múlik, a magunk múlására figyelmeztet.
Számomra ez a fájdalmas, nosztalgikus rétege a legrokonszenvesebb a könyvnek, az elmúlás borongó derűje. A mosolyogva búcsúzás, a tűnt ifjúkor bolondságaitól, valahai hitektől, egyszer volt, hol nem volt hajdani önmagunktól. Nevetve búcsúzik ez a könyv, mint a közismert maszk, amellyel a színházat szokták jelképezni, az egyik félpofája nevet, a másik meg sír.
Van persze még ezen felül is egy olvasói szempont. A bírálóé. A műítészé. Könnyű dolga van száraz tudományában. Megállapíthatja: a cselekmény fordulatos, az alakok életszerűek, lebegnek a valóság fölött, az atmoszféra tökéletes, egyetlen szó sem csorbítja a hitelességet. A mű arányos, szerves és ökonomikus. Tréfa szomorúsággal, valóság látomással, nyelvi puritanizmus verbális játékossággal keveredik benne a legszerencsésebb arányban. Fájdalmas tartalmakat tesz elviselhetővé az irgalmas humor, amely maga is tartalom, a kötet mondanivalója.
Ilyen sokféleképpen olvashatjuk ezt a könyvet.
Bár nem biztos, hogy igazam van. Ezek az olvasatok nem egymás mellett vagy fölött lehetségesek. Egymásba gabalyodnak. Kiegészítik, értelmezik egymást. Hiába erősködik az analitikus elme, hogy a szivárvány optikai jelenség, amelyben vöröstől az ibolyáig színek rétegeződnek. Aki csak egyszer látott szivárványt, az tudja, hogy az szivárvány. Látnivaló. Leírása és elemzése másodlagos.
Így hát az összes lehetséges olvasó nevében, aki mind én vagyok, nem tehetek mást: a nagyérdemű figyelmébe ajánlom ezt a könyvet.
Azt hiszem, minden olvasója megtalálja majd benne a magáét.
Bárdos Pál
Címkék:1994-02