Kadosh
Jelenetek egy ortodox házasságból…
Az Örökmozgó Filmmúzeum március 3. és 12. között izraeli filmhetet szervezett. Az Esztertáska kollektíven ment el megnézni Amos Gitai filmjét, a Kadosh-t.
Az 1999-ben készült, Európában díjnyertes film Jeruzsálem Mea Shearim orthodox negyedében játszódik, időtlen időkben, vagy akár napjainkban. A film két nővér története, akiknek szerelmi életébe a közösség beleszól. A nővért, Rivkát, a rabbi elválasztja egyetlen szerelmétől, a férjétől, mert tíz éve nem született gyerekük. A húgot, Malkát, a rabbi elválasztja gyermekkori szerelmétől, a közösségből kitagadott katonától, és hozzákényszeríti egy férfihez, aki kételkedés nélküli, harsány hangon hirdeti jesiváját Jeruzsálem utcáin. A két nő válasza eltérő, Rivka férjét átölelve belehal a bánatba, Malka elhagyja a negyedet. Számkivetett lesz, s egyben emigráns is saját hazájában, felfedezője egy addig nem ismert, új világnak.
Ahol Malka történetétől eltávolodott a kamera, háttérben a jeruzsálemi szent heggyel, ott kezdődött a rendező párizsi karrierje. Az 50 éves (férfi) Amos Gitai ismeri az önkéntes száműzetés keserédes kenyerét, hiszen 1982-ben a libanoni háborúról készített provokatív filmje miatti botrány után elhagyta Izraelt, és Párizsban telepedett le. „A tudatlanság az emberiség legnagyobb ellensége, nincs tudatlanabb annál az embernél, aki még sosem lépte át saját háza küszöbét. A száműzetés egyfajta iskola, az élet nagy iskolája. A száműzetés begyógyítja a tudatlanság ütötte sebeket, és toleranciára nevel.“ Gitai Sotigni Konjatétől ezeket a sorokat választotta az izraeli filmszövetség honlapján mottóul.
Bár az Esztertáska szerkesztői eltérően ítélték meg filmjét, magam a fenti sorok olvasása után úgy éreztem, nem légből kapott a Kadosh-t a francia felvilágosodás elméleti alapjaira helyezni, bármilyen nagyképűen hangozzék is. Minden ember születésétől magában hordozza a szabadság vágyát, a nő is. Hogy szabadon dönthessen sorsa felől, hogy szabadon szerethessen, és ne kelljen szégyellnie magát „anyja bűneiért”, amiért nőnek, romának, szegénynek, zsidónak, azaz másnak született. Hiszen minden ember szabad és egyenlő.
Kadosh szentet jelent. Gitainak a fenti hit a szent. S az Malkának, a lázadónak, és az Rivkának is, bár nem is tud róla, de a szabadság hiányába belehal. A film kompromisszum nélkül szembesíti nézőjét az ortodox zsidó nő életének tényeivel: teste vére miatt eleve bűnös, menstruáció alatt szigorú tabu, létét csak anyasága legitimálja, a szó szerinti patriarchátusnak (melytől a közösség férfitagjai ugyanúgy szenvednek) teljes engedelmességgel tartozik, a vallásos tudástól eltiltatik, a Tórát nem érintheti. Hagy szerencsétlenség, hogy asszonynak született, ha férfi lenne, minden reggel imában köszönné meg, hogy nem így esett.
Az ilyen „felvilágosító” film könnyen didaktikussá válhat (s többen kritizálták is emiatt), ha nem hatja át a szereplők iránti értő szeretet, ha nem szorítkozik majdnem szigorúan dokumentarista pontosságú jelenetekre. Úgy érzem, Amos Gitai pont ezek segítségével kerülte el a fenti csapdát. A Kadosh nem könnyű film, mert falhoz szorít, és úgy kérdi tőlünk: miben rejlik az emberi szabadság ebben az erős, zárt közösségben. Nem minden közösség szereti az ilyen kérdéseket.
Egy „enciklopedista” Eszter*
A film szélsőségesnek tűnik, mert a lehetőségek közül az egyik legszembetűnőbben patriarchális világba helyezte a történetet. Olyan körülmények közé, amelyben az egyéni érdekérvényesítés háttérbe szorul a közösség normáival szemben – amelyben nincsenek törvényes módszerek a megszólalásra, amelyben a törvény és a kultúra megsemmisíti az illető – ez esetben a nő hangját. így aztán, látva a filmen is, de sok mai „modern” nő példáján is, aki „alulra kerül”, az már a saját érzéseit sem hiheti el. Mindennek persze mindkét fél az áldozatává válik.
Jogos kérdés, hogy ki a megcélzott nézőközönség – mert aki ebben él, a Meah Shearim-i ortodoxia, valószínűleg nem nézi meg ezt a filmet. De kérdései általános érvényűek: hogyan viszonyul egy mai „világi” közösség egy hosszú évek óta gyermektelen házaspárhoz? Ők a saját kapcsolatukhoz, egymáshoz? És egy egyedülálló nőhöz?
Egy „radikális” Eszter**
Szerintem ez nem egyszerűen „női” film, noha női optikán keresztül láttatja a történetet. Az alapkérdése: lehetséges-e az individualista megközelítés / életfelfogás a közösségin belül. (A válasza: nem). Konkrétabban feltéve a kérdést: van-e létjogosultsága az érzelmi életnek egy olyan közösségben, amelyet nem az egymáshoz fűződő érzelmi kapcsolatok tartanak össze. (A válasz: nem) Rivka férje is áldozat: meddőknek hitt) felesége iránti szerelme anomáliának, devianciának számít ebben a közösségben, tehát elfogadhatatlan. Gyakorlatilag persze több esélye van a túlélésre, mint elűzött párjának, hiszen új felesége és számos gyereke lesz, azonban a filmből világosan látszik, hogy személyiségének érző „része” meghal az elválástól, és legfeljebb férj- és apa-automataként vegetálhat majd tovább. Az elhagyott asszonynak persze praktikusan se maradnak életesélyei: nincs más kiútja a rámért totális és élethossziglani elhagyatottságból, mint a halál.
Kérdés továbbá, hogy mit kezdhet az egyén a zárt közösségen belül az érzelmi életével. Ha Rivkának és férjének születtek volna gyerekei, kevesebb idejük maradt volna egymásra, és kisebb eséllyel tehették volna fel magukban a kérdést: mire való a társam? Mire való vagyok a társamnak? így, gyerektelenül, szembetűnő, hogy Rivka és félje nem igazán tudtak mit kezdeni egymással: a férj könyvember, aki egész napját tanulással és hozzá hasonló, tiszteletre méltó férfiak társaságában tölti. A nő ellenben mit tesz? Hagymát pucol, ruhát próbál, a húgával cseverészik, stb. Dolgozik is valamit a saját boltjában, ám munkája nem tartozik a személyiségfejlesztő tevékenységek közé. Miről tud vajon beszélgetni ez a két, teljesen más módon élő ember, amikor este összetalálkozik? Létezhet-e más, közös foglalatosság a gyerekcsináláson kívül (aminek, mint láttuk, létezik telje sen „funkcionális” és gyöngéd/erotikus változata is)? Ha nincs gyerek, férj-feleség szeretetten kapcsolatát mi tölti meg nap mint nap tartalommal – hiszen az égvilágon nincs közös tevékenység vagy gondolat, ami összekapcsolná őket?
Malka és férje jóval tisztább képlet, bár nem szabad azt hinnünk, hogy csak az ortodox közösségen belül létezhet ez a fajta macho szemlélet és brutalitás. Az ÉS Emanuelle sorozatában olvashattunk a magyar parasztok szerelmi „kultúrájáról”: kísértetiesen hasonló nászéjszakákról is beszámoltak idősebb-fiatalabb feleségek. Kérdés: hogyan alakulhat ki a szerelmi kultúra egy nehéz körülmények között élő, többé-kevésbé zárt és másra orientált közösségben? (Nem tartom valószínűnek, hogy Malka férje roppantul élvezte volna a nász- és a többi éjszakát feleségével. Valószínűleg fel se merült számára, hogy erről szólna az együttlétük). Az örömszerzést tanulni kell; de hogy lehetne „kívülről” örömelvűvé tenni egy olyan közösséget, ami eredendő értékeinél fogva nem az?
Mi a film válasza ezekre a kérdésekre? Szerintem Malka kitörése illuzórikus: nem tudjuk, hogy életképes marad-e a közösségen kívül. (Láttuk, előzőleg nem volt elég ereje ahhoz, hogy szembeszegüljön a ráerőszakolt házassággal). Nem tudjuk, mi mindent veszít érzelmileg is szabadságáért cserében, amibe belemenekül. Hihetőbb az irrealitás ellenére is Rivka sorsa: egyszerűen belehal a bánatba, ahogy a magyar nép- költészetben is elhervad a virágszál a szerelmi bánattól. Ezt a realitástól megemelt igazságot támasztja alá, hogy a film befejezésekor a történet nem bajlódik tovább a röghöz kötött részletekkel: a hálószobában a férj mellett pl. híre-hamva sincs az új feleségnek: jelen- vagy távolléte Rivka és ex-férje szerelmében ugyanis tökéletesen irreleváns. Aki az érzelmei szerint szeretne élni, az elpusztul ebben a közösségben – mondja a film -, de ismerünk sok hasonló határhelyzetet, amiben ugyanaz ez elmondható. (Annak is meg kell halnia, aki pl. az „ellenségbe” szeret bele háborúban – erről számos filmpéldát ismerünk).
Megrázó ez a film annak ellenére, hogy kissé redukált a látószöge és az eszköztára. Nem hiszem, hogy „rossz hírét keltené” az ortodox közösségnek, hiszen a nyugati világ filmtermésének java meg éppen arról szól, hogy az emberek mennyire boldogtalanok a nagy szabadságukban, mert nem találnak olyan értékeket, amelyek alapján tartalmassá tehetnék az életüket. Törődjünk bele: nincsenek rossz kritikák vagy jó életreceptek.
Egy „szentimentális” Eszter ***
*
Címkék:2001-04