Joszif Brodszkij halálára
Még az ötvenhatodik születésnapját se érte meg, pedig művészként is, emberként is az a fajta volt, aki öregkorában hozza létre életműve legnagyobb, legérettebb darabjait. És utolsó házassága, két és fél évesen árván maradt kislánya, az ujjongva hazájaként felismert s egyszer majd valószínűleg örök nyughelyéül szolgáló Velence az utolsó években meg is teremtette számára a nagy alkotói összegzéshez nélkülözhetetlen közeget, amelyben végre először igazán otthon érezhette volna magát.
Mert Joszif Brodszkij egész életében mindenütt idegen volt. Előbb a szovjet rendszerben, amely nemcsak kivetette magából, de a példát statuálás önigazoló stréberségével büntette is az ideológiai, politikai, axiológiai feltételekhez nem alkalmazkodó keveseket. A 18 éves korától verseket író Brodszkijt azzal, hogy 1964-ben – két évvel a resztalinizáció kezdetét jelző Szinyavszkij-Danyiel-per előtt! – öt év kényszermunkatáborban letöltendő büntetésre ítélte mint közveszélyes munkakerülőt. A bírónő „mi a foglalkozása?” kérdésére adott válasza: „Verseket írok” és a megsemmisítő viszontválasz, miszerint „az nem munka”, ma már a 20. századi világirodalom történetének remélhetőleg felejthetetlen adaléka.
Brodszkij nem töltötte le teljes büntetését: a világsajtóban megjelent cikkek és az orosz irodalom néhány rettenthetetlen nagyjának tiltakozása nyomán mintegy másfél év után szabadon engedték. 1972 júniusában, amikor a máig ismeretlen okok következtében megindult zsidó emigrációt felhasználva a KGB megszabadult a szovjet rendszerrel szemben álló értelmiségiek népes csoportjától, a „Nyugat vagy Kelet” (vagyis a gulág) alternatívájával Brodszkijt is távozásra kényszerítették hazájából. Még abban a hónapban leírta, hogy „a költők mindig visszatérnek: vagy személyesen, vagy papíron”.
Ebben az értelemben azonban Brodszkij soha nem is hagyta el Oroszországot. Hiszen a később szintén emigrált Vlagyimir Maramzin Leningrádban 1962 és 1972 között összeállította költőbarátja műveinek ötkötetes, kéziratos kiadását, mintegy kétezer oldalon. S ha valaki azt mondaná, hogy egy ilyen őrült magánkezdeményezés nem jelképezheti Brodszkij igazi jelenlétét az orosz irodalomban, téved: e sorok írója 1968 baráti tankokkal riogató őszén leningrádi diáktársaival együtt esténként Brodszkij versét dúdolta a pétervári Vaszilij-szigetről, ahová mindenkinek vissza kell térni, meghalni. Igaz, akkor elővigyázatosságból senki nem mondta, ezért csak jó két évtizeddel később tudta meg a folklórnak hitt dal alkotójának nevét…
Közben Brodszkij idegensége – akár integritásnak is mondhatnánk – új fizikai, intellektuális és nyelvi közeget talált magának New Yorkban. Pedig a költő az USA-hoz semmivel sem alkalmazkodott inkább, mint a Szovjetunióhoz. Igaz, ezért nem büntették. Húsz-egynéhány éven át amerikai egyetemeken tanította az orosz irodalmat, főleg az elődjének tartott „nagy négyesfogat”, Mandelstam, Cvetajeva, Ahmatova és Paszternak műveit. Sokat írt, angolul is – „nincs nagyobb gyönyörűség, mint egy idegen nyelven alkotni”, mondta nem sokkal halála előtt -, és folyamatosan publikált, verseket, esszét, prózát, fordítást. De közben mélységesen idegen maradt a minden ízében, programatikusan elutasított emigráns létben is. Nem vállalta Oroszországot, ahová a várható viharos-teátrális ünnepléstől való viszolygása miatt soha nem tért vissza. És nem vállalta zsidóságát sem – legalábbis abban az eufórikus formában, ahogyan azt az 1970 után emigrált szovjet zsidóság megélte, a korábban többnyire közömbös vallási, kulturális örökség és a vele egyet jelentő szabadság felfedező örömében. Ezért aztán az amerikai-szovjet-orosz zsidóság is idegenkedve szemlélte Brodszkij pályáját, 1987-ben kapott irodalmi Nobel-díját, az ezoterikus amerikai irodalmi életben elfoglalt rangos helyét.
A költő tudta, hogy kevés ideje van hátra, hiszen három infarktusát, súlyos szívműtétjét követően az utóbbi egy évben mind nehezebben lélegzett, járni is alig tudott. Már beleegyezett egy újabb operációba, és barátai javában keresték az orvost, aki vállalkozna rá. Január 27-én este vendégek voltak nála; a korábban sokakkal barátságtalan, éles hangú Brodszkij élete végén nyíltabbá, közvetlenebbé vált. Éjfél után még javában folyt a társalgás, amikor a felesége aludni ment. Másnap reggel, amikor az asszony belépett Brodszkij dolgozószobájába, hogy a telefonhoz hívja, az ajtónál találta a padlón, holtan. Néhány nappal ezelőtt faxon küldte el utolsó verseit barátainak. Köztük ezeket a sorokat: „Tudom, mit beszélek, mikor betűkből sereget kovácsolok, hogy századok négyszög-alakzatába behatoljon az ék. És márvány szorítja össze az aortát szívemben.”
Címkék:1996-04