Izraeli-palesztin összecsapások – A permanens forradalom

Izraeli-palesztin összecsapások

E sorok írásának pillanatában még nem lehet tudni, milyen fordulatot vesz az izraeli-palesztin (vagy ha úgy tetszik: zsidó-arab) konfrontáció legújabb feje­zete. Ariel Saron, a Likud vezetője két­ségkívül szikrát vetett a puskaporos hordóba, amikor ellátogatott a paleszti­nok által öntörvényűségük és különál­lásuk szimbólumának tekintett Temp­lom-hegyre. Saron előre sejthette, hogy vizitje nem lesz súrlódásmentes. (A zsi­dók látogatása az arab negyedekben amúgy sem gyakori jelenség, mert a he­lyiek ilyenkor azt képzelik: a látogató azért jött, hogy megmutassa, ki az úr a háznál. A Templom-hegy pedig minden indulat gyújtópontja.) Sáron látogatásá­val talán demonstrálni akarta: munkás­párti ellenlábasa, Ehud Barak túl sok engedményt tett a palesztinoknak. Ta­lán saját likudbeli híveit akarta meg (vagy vissza-) nyerni ezzel a harcias lé­péssel, mert az előrejelzések szerint a Likud régi-új vezetője, Benjamin Netanjahu esélyesebb a Barak elleni vá­lasztási győzelemre, mint ő.

Akárhogyan is: a hordó lángra lob­bant. Ám az igazi kérdés nem az, hogy miért pattant ki a szikra (minden ház­tartásban szikrázik egyszer-kétszer va­lami zárlatos készülék), hanem hogy miért van ott a puskaporos hordó. Mi­ért hajlamos a palesztin társadalom minden féket elveszíteni egy kétségkí­vül provokatív, de mégiscsak szimboli­kus gesztus hatására? Miért fordították a palesztin rendőrök (Izraeltől kapott) fegyvereiket az izraeli katonák ellen? És miért mennek 9-12 éves palesztin gyerekek az izraeli katonai ellenőrző pontokhoz köveket hajigálni? Miért en­gedik el őket a szüleik?

Aki az intifádát és az arra adott izraeli választ meg akarja érteni, annak az iz­raeli és a palesztin társadalom közti kü­lönbségeket kell vizsgálnia. Izrael mo­dern demokratikus társadalom, az ilyen társadalmakra jellemző roppant erős tagolódással, sokféle érdekcsoporttal (amibe éppúgy beleférnek a militáns nacionalisták, mint a gyakran nem ke­vésbé militáns békepártiak) és az ezek koordinálásához szükséges demokrati­kus intézményrendszerrel. A társada­lom különböző csoportjai saját érdeke­iket követik, saját hangjukon szólnak, és amikor ütköznek egymással, az ilyenkor használatos érdekegyeztetési mechanizmusokat veszik igénybe. Jel­lemző példája ennek a Négy Anya moz­galma. Az Izraelben igen nagy befolyást elért civil szerveződést Libanonban szolgáló fiaikért aggódó asszonyok ala­pították. Az azonnali kivonulást köve­telő, erősen baloldali irányultságú moz­galom hatékonyan élt a modem de­mokrácia és az információs társadalom nyújtotta lehetőségekkel – képviselői például több alkalommal vitatkoztak a televízióban magas rangú tisztekkel. A szervezet így a médián keresztül képes volt a társadalom széles rétegeire ko­moly befolyást gyakorolni és ezáltal ténylegesen beleszólni a biztonságpoli­tikába – számos magas rangú katona nem kis bosszúságára. A mozgalomnak a libanoni kivonulás kikényszerítésé­ben nem elhanyagolható szerepe volt.

A palesztin társadalom viszont sok­kal erősebben hasonlít a hagyományos modellre. A világnak ez a része nem esett át azon a több mint százéves mo­dernizációs folyamaton, amely Európá­ban a felvilágosodástól a liberális de­mokrácia intézményesüléséig tartott. A hagyományból hirtelen a modern világ­ba csöppent társadalom önképe itt nem az örökké változó, alkalmazkodó, értékeiben is megújuló közösség, ha­nem a statikus, ősidőktől fogva válto­zatlan, egységes tömb. A részérdekek, az egyéni vélemények – ha nyílik egyál­talán terepük – alárendelődnek a közös­ség szent és örök érdekeinek, amelyet természetesen mindig a vezér képvisel.

Izraelben a harcok vagy merényletek áldozatait – miközben temetésükről be­számol a televízió – elsősorban a hoz­zátartozók siratják meg, akiknek a sze­retett személy halála fáj. A palesztin társadalomban az áldozatokra közössé­gi hasznosítás vár: koporsójukat bosszút követelő tömeg viszi végig az utcákon, áldozat mivoltukat politikai célokra használva fel. (így vitték Jehja Ajas koporsóját is, miután a „mérnök”- nek becézett férfit, mintegy ötven izra­eli halálát okozó öngyilkos merényletek értelmi szerzőjét, saját eszközével, a mobiltelefonjába szerelt bombával rob­bantották föl. Ez a forgatókönyv is­métlődött örökösen az októberi véres zavargások napjaiban: a temetésről visszatérő tömeg még ádázabb bosszú­szomjas dühvel vetette magát a har­cokba.)

A hagyományos felfogás szerint a fér­fiak harcolnak és elesnek a háborúban, az asszonyok pedig ápolják a sérülte­ket, és megsiratják a halottakat. Ez a vi­lág rendje. Ám Izraelben az anyák fel­rúgják ezt az ősi és szent szabályt, két­ségbe vonják a vezérkar döntésének helyességét, és ezt az utcán, a tévében és az interneten hirdetik. A palesztin közösség viszont ezt a szabályt éppen kiterjeszti: még a serdületlen gyerekek is beállnak a sorba, hogy harcoljanak az egységes nép szent jogaiért.

A kődobáló gyerekek politikai haté­konyságára palesztin oldalon a nyolcva­nas években ébredtek rá. Miután a Pa­lesztin Felszabadítási Szervezet sem fegyveres harccal, sem a polgári lakos­ság elleni merényletekkel nem ért el semmit, a 10-12 éves gyerekek dobáló­zása váratlanul hatékonynak bizonyult. Ha a valódi csatatéren alulmaradtak is a palesztinok, a médiaháborúban ezzel csatát nyertek; a katonák ellen harcoló kisfiúk azt általuk áhított imázst erősí­tették: a védtelen elnyomott áll szem­ben a fegyveres agresszorral. Ha jól be­legondolunk, az erdélyi magyarok vagy bármely más kisebbség alkalmazhatná ezt a módszert: ha mondjuk magyar kisgyerekek ütköznének meg Kolozsvár utcáin Gheorghe Funar rendőrségé­vel, annak óriási médiavisszhangja len­ne, és az erdélyi magyarság ügye iránt azonnal föltámadna a nemzetközi média érdeklődése. Csakhogy egy ilyen ja­vaslatot minden épeszű ember aljas­nak bélyegezne: gyerekeket még a kö­zösség érdekeiért sem szabad veszélyeztetni. A szülők, a család, a ci­vil társadalom védi magát a politikával szemben: akármilyen árat nem hajlan­dó megfizetni mégoly nemes politikai célokért sem.

Nos, ami Európában lehetetlen, az a harmadik világban, így a palesztin tár­sadalomban is lehetséges: itt a közös­ség nevében fellépő politika megaka­dályozza a civil társadalom kialakulá­sát. Mivel így a társadalom nem tud védekezni, a politikai mozgósítás min­denkire kiterjed. (Köztudott, hogy Afri­ka és Ázsia számos országában gyere­keket is besoroznak katonának.) Így Hebronban vagy Nabluszban is az ut­cára mennek a gyerekek, ha szükség van rá, és a hatás nem marad el. A pa­lesztin fegyveresek és izraeli katonák közt kereszttűzbe került és lelőtt ti­zenkét éves palesztin fiú tragédiájá­nak bemutatása a világ száz és száz tévécsatornáján sokat hozott a palesz­tin politikacsinálók konyhájára: a világ szemében ismét ők az áldozatok, az izraeli katonák pedig gyilkosok. Pár nappal később az izraeli katonák brutális meglincselése, amelyet szintén világszerte láthattak a tévénézők, visszabillentette ezt az egyensúlyt.

Ahol a politika az úr a civil szféra fö­lött, ott a társadalom az állandó mozgó­sítás állapotába kerül. Aki meg akarja ismerni, hogy néz ki a gyakorlatban a permanens forradalom, annak a pa­lesztin területeken erre kiváló lehetősé­ge nyílik. A palesztin társadalom, ame­lyet az egész arab világ az Izrael elleni harc élcsapatának tekint, 1967 (izraeli fennhatóság alá kerülésük esztendeje) óta főállásban a megszállók elleni küz­delemre rendezkedett be. Miután az iz­raeli fennhatóság alatt természetesen nem volt lehetőségük katonai erő kiépí­tésére, megtanulták a „civilben történő mozgósítás” technikáit. Az évek során kialakult egy latens paramilitáris infrastruktúra, amelyben a fiataloknak, sőt a gyerekeknek nagy szerepük volt. A forradalomban, a társadalom teljes mobilizálásának állapotában a gyerekek­nek gyakran jut fontos szerep, hiszen ők a legmobilabbak (lásd Gavroche vagy az ’56-os pesti srácok). A permanens forra­dalomban a gyerekek állandó sze­replővé válnak.

A permanens forradalom azonban körülbelül annyira tesz jót a társada­lomnak, mint az emberi szervezetnek a permanens sebészet (copyright: I. B. Singer). Az örökös hadiállapot­ban tartott közeg nem tud átállni a bé­keidőben szükséges életvitelre, mert hiányoznak a civil szféra ehhez szük­séges intézményei. Csak a militáns megoldásokat ismerik. Az izraeli társa­dalom ezzel épp ellenkező irányban fejlődött az elmúlt ötven évben. A fo­lyamatos katonai fenyegetettség alatt is képes volt kifejleszteni a nem militáris logika alapján működő társadalmi szférákat, amely most meghozza gyümölcsét: a gazdaság dinamikusan fejlődik (Izrael főleg a high tech ipar­ágakban nagyon erős), a különböző társadalmi csoportok önálló érdekkife­jezése pedig majd szétveti az orszá­got. A két társadalom az elmúlt har­minc évben épp ellenkező utat járt be: míg a palesztinoknál a politika teljesen úrrá lett a civil szférán, Izraelben a civil szféra egyre komolyabb befo­lyást gyakorol a politikára.

Amikor tehát az izraeliek azt mond­ják, hogy a spontán palesztin népharag valójában központilag irányított akció, csak félig van igazuk. Kétségkívül igaz, hogy Arafat, ha akarja, féken tudja tar­tani a lakosságot sokféle titkosszolgála­tának és fegyveres testületének segítségével. Az viszont már aligha igaz, hogy a kődobáló kisfiúk a katonai hierarchia csatornáin éppúgy parancsot kapnak a támadásra, mint egy katonai egység. Ilyesmire nincs is szükség. A folyama­tos mozgósítás állapotában tartott tár­sadalomról elég időlegesen leoldani a fékeket, és az máris támad. A sokféle feszültség levezetésének ez az egyetlen szabadon hagyott útja.