Izrael belülről

(Mordechai Schoenfeld: Quo vadis, Izrael? K.u.K. kiadó, 2002, 340 ol­dal, ár nélkül)

Számos útikönyv, útinapló, szubjek­tív élménybeszámoló után Mordechai Schoenfeld könyvében a tájékozott iz­raeli újságíró mutatja be országa múlt­ját és jelenét a Balfour-deklarációtól az új intifáda kitöréséig. Pontosabban: a művelt, enyhén jobboldali, szekuláris, Európából bevándorolt izraeli látó­szögéből pillanthatunk az országra.

A történelmi előzmények felskiccelése, a cionizmus alapító atyáinak tömör, féloldalnyi életrajza, több mint negyven oldalnyi jegyzet vallási, politikai kulcsfogalmakról a szerzőnek a témában va­ló komoly jártasságát sejteti, aki talán tanulmányt vagy népszerű történelem- könyvet is írhatott volna, ám ő más – nehezen körülírható – műfajt válasz­tott: könyve riport, történelemkönyv, könnyed sztorizás, szociopolitikai hát­tértanulmány és kemény odamondogatások egyvelege. Egy tíz évet Izraelben töltött újságíró, nagyjából időrendi sor­rendben, összefoglalja és rendszerezi a magyar olvasó számára mindazt, amit az országról tud. Erőssége, hogy a könyvet olvasva mi is részesei leszünk az izraeli hétköznapoknak, gyengesége ugyanez: a hétköznapi ember szemüve­gén át, rengeteg izgalmas sztorival, pi­káns részlettel együtt ismerjük meg az elmúlt tizenkét év vad hullámverések­kel kísért izraeli történelmét, de a törté­nelmi-társadalmi háttérről jóval keve­sebbet tudunk meg.

A szerző érzékletesen mutatja be pél­dául az Izraelt fölkavaró Rabin-gyilkosság utáni napokat, az országon végig- hullámzó féktelen indulatokat, bal- és jobboldal kölcsönös, dühödt vádjait, a naponta felbukkanó különböző össze­esküvés-elméleteket. Ezekkel szemben józanul állapítja meg: „Adva volt fiatal és forrófejű jobboldaliak egy csoportja, amely úgy érezte, nem nézheti tétlenül a hazakiárusítást, és ezen csoport egy tagja volt olyan őrült, hogy megtette, amiről mások legfeljebb beszélni szoktak.”Ám e gondolatmenetből kimarad, hogy a forrófejűek e csoportja nem hol­mi véletlen képződmény volt, hanem az országot végsőkig megosztó, apoka­liptikus méreteket öltő vad vita terméke: hiszen a „békefolyamatról” szóló vi­ta során folyamatosan Izrael léte vagy nemléte volt a kérdés. Jobb- és balol­dal szüntelenül az ország romlásba döntésével vádolta a másik felet. Eb­ben a közegben szinte törvényszerű olyan csoportok létrejötte, amelyek semmilyen eszköztől nem riadnak vissza a nemzethalál elhárítása érde­kében.

A szerző – ismervén a nyugati média roppant felületes tájékozottságát a kü­lönböző vallási áramlatokról, mozgal­makról, pártokról – joggal jegyzi meg, hogy „összetévesztik a Gizikét a gőz­ekével”. Nekilát tehát, hogy rendet vág­jon a kusza ismeretek halmazában, de szekuláris izraeliként újra és újra elra­gadják indulatai, s így higgadt rendsze­rezés helyett kétségkívül bőséges, de kusza ismerethalmazt kapunk. „A par­lamenti charédi pártok – Sasz, Egyesült Tóra Judaizmus – faji alapon szervez­kednek” – közli a szerző, aki etnikai alapon szerveződő pártokról is írhatott volna (egy bevándorlóországban ez egyáltalán nem meglepő), ám igazi sze­kuláris izraeliként elragadták indulatai, és nem hagyta ki az alkalmat, hogy rúg­jon egyet a vallásos pártokon. Különö­sen a Sasz párt kapja meg Schoenfeldtől a magáét: a szefárd zsidók ortodox vallásos pártját gátlástalan pénz- és hatalomhajhász emberek mozgalmaként mutatja be. A napi politika szintjén va­lóban ilyen a kép (Arje Deri, a párt ve­zetője korrupció miatt jogerős börtönbüntetését tölti), de a háttér ismét túl vázlatos: a szerző nem használ pontos fogalmakat, így nem derül fény arra, hogy a párt az etnikai és vallási kártya együttes kijátszásával tornászta föl ma­gát rövid idő alatt az izraeli politika él­vonalába.

A könyvnek kétségkívül van atmosz­férája: ehhez nem is kell egyebet tenni, mint az Izraelben egymást vadul köve­tő válságok, botrányok, politikai földin­dulások egyikét-másikát végigkövetni. A szerző nagy bőséggel önti a részlete­ket, így szinte odaképzelhetjük magun­kat az estéiket politikai műsorok nézé­sével töltő izraeli polgár helyébe. A li­banoni háború végső szakaszáról így ír: „Az izraeliek pedig nézték a tévét, lát­ták, hogy egyre több hullazsákot pakol­nak ki a helikopterekből, ügyelték a szaporodó temetéseket, s akinek gyer­meke, unokája Dél-Libanonba került katonaság idején, hetekig nem aludt, megőszült, láncdohányos lett, össze­rezzent minden csengetésre: hátha ko­mor arcú egyenruhások hozzák a “hírt.” Hasonlóan érzékletes stílusban mutatja be a Netanjahu-kormány elleni baloldali médiakampányt. Bennfentes­ként rengeteg részletet ismer, de épp ezért hajlik a radikális és kemény ítéle­tekre is. Netanjahu miniszterelnöksé­gét például szinte ámokfutásként mu­tatja be, ami az izraeli televízió nézői számára virtuális valóság lehetett, ám ismét elmarad a (ma már jól ismert) háttér, hogy ti. Netanjahu csökönyös vonakodása a „békefolyamat” dolgá­ban nagyon is jogos bizalmatlanságon alapult.

Schoenfeld jogos és kemény ítéletet mond a palesztin terrorról, a „békefo­lyamat” éveit végigkísérő háborús uszí­tásról, és az ezeket megalapozó vad palesztin mítoszokról. Ez a könyv egyik leghasznosabb része, amely a magyar és a nyugati média „kiegyensúlyozott” tájékoztatásával szemben olyan té­nyekkel ismertet meg, amely az izrae­liek számára közhely, a magyar olvasó­nak viszont újdonság. (Indulatai itt is elragadják a szerzőt, amikor a PFSZ-t „gyilkos bandának” nevezi. E sorok író­ja ugyan nem áll távol ettől a véleke­déstől, de a magyar átlagolvasó rokonszenvének megnyerésére talán mégis célszerűbb lenne a tárgyilagosabb hangütés.)

Tőrőlmetszett izraeli újságíró magyar nyelven írott könyve a Quo vadis, Izra­el?, részletekben gazdag, a szerző tájé­kozott, indulatos, saját országát sem kí­méli, hirtelen ítél. A tájékozatlan ma­gyar olvasó rengeteg hasznos ismeretet kap a könyvből, ám az értelmezési ke­ret időről időre szétesik, miközben az író keményen tüzel minden irányba.

Gadó János