„Itt érdekközösség van…”1

A magyar és a cionista diplomácia kapcsolatai a ’30-as évek második felében*

A’30-as évek második felében a magyar külpolitika törekvé­seit egy új tényező támogatta. Ez az új tényező a „nemzetkö­zi” cionista diplomácia, illetve annak néhány európai vezetője volt. A kérdés az, hogy amikor egyre jobban erősödött a zsidóellenes hangulat és ezzel párhu­zamosan Németország politikai és ideo­lógiai befolyása, hogyan vált ez lehetsé­gessé? Továbbá: ha a magyar külügyi vezetésnek is érdekében állt a kapcso­latok erősítése, akkor miért nem vált tartóssá a diplomáciai viszony?

Az első kérdésre nem nehéz megad­ni a választ. A magyar cionista mozga­lomra nehezedő rendőri nyomás, vagy­is a gyűjtések akadályozása, a nemzet­közi cionista mozgalom propagandistái mozgásszabadságának a korlátozása s az egyéb zaklatások mind-mind szüksé­gessé tették az európai cionista veze­tők tárgyalásait. S e kényszerkapcsolat során mind a két fél „üzletemberként” mutatkozott meg.

Mégis, a kapcsolatok alakulása több stádiumon is keresztülment. E stádiu­mok közül nem hiányzik a zsarolási és a tárgyalási motívum sem. A két fél vi­szonyát pedig alapvetően meghatároz­ta az, hogy a Jewish Agency akkoriban csak a cionista mozgalom szempontjá­ból volt fontos, az európai politikai pa­lettán szerepe jelentéktelen volt.

Az első problémák

A Magyar Cionista Szövetség és a Ma­gyar Zsidók Pro-Palesztina Szövetsége munkája 1935 körül kezdett ellehetet­lenülni. A két szervezet – mind ez ideig – évenkénti belügyminisztériumi en­gedélyezéssel zavartalanul gyűjtötte a pénzt, ill. az ennek megfelelő sékelt. A sékel a cionista mozgalomhoz való tar­tozás konkrét jele volt s tagdíjként funkcionált. Az összegyűjtött pénzt a Keren Kajemet Lejiszrael (Zsidó Nem­zeti Alap) és a Keren Hajeszod („Palesz­tinai Alapítványi Alap”) számára gyűjtöt­ték, amelyek – mint a cionista „világ” nemzetközi intézményei – lehetővé tet­ték azt, hogy a mozgalom földet és gé­peket vásároljon Palesztinában. A Zsi­dó Nemzeti Alap Magyarországon külön periodikát jelentetett meg, a „Föld Sza­vait, amelyik pontosan leírta a bevéte­leket és a kiadásokat.

1935. december 31-én a Pro-Palesztina Szövetség gyűjtési engedélye lejárt s ezt a belügyi szervek nem hosszabbí­tották meg. Indokként a Horthy Miklósné által indított nyomor- és ínségeny­hítő akcióra hivatkoztak, vagyis arra, hogy ennek sikerét minden gyűjtés, így a cionista perselyezés is akadályozza, mert feleslegesen von el pénzt a polgá­roktól. Az érvelés azért hatott már az el­ső látásra is nevetségesnek, mert a cio­nista alapokba befolyt pénzt – a magyar állam üzleti érdekeit szem előtt tartva -, a Magyar Nemzeti Bank közreműkö­désével transzferálták s így a magyar áruk piachoz jutottak Palesztinában.

A magyarországi mozgalom tevé­kenységét egy „hangulati” jelenség is megnehezítette: a cionistákkal szem­ben fokozódott a belügyi szervek bizal­matlansága. Már nem csak a jobboldali sajtó olyan orgánumai, mint a „Függet­lenség”, a „Nemzeti Újság” vagy a „Pes­ti Napló”, hanem a belügyi jelentések is nagy ellenszenvet tanúsítottak. A rend­őrség már korán felfigyelt az úgyneve­zett hachsarák tevékenységére. A hachsarák olyan cionista elő/felkészítő köz­pontok voltak, ahol az ifjúságot a pa­lesztinai fizikai munkára képezték ki. Így, ha csekély mértékben is, de a mun­kanélküliségen is segíteni tudtak. A ha­tóságok azonban a bolsevizmus „me­legágyaként”, az „ateista-kommunista veszély”egyik fő hazai ágenseként tar­tották számon őket s e telepek kollektivisztikus életformája csak megerősítet­te az előítéleteket. A 30-as évek máso­dik felét (1936-tól kezdve elég intenzíven) több hachsara-botrány rázta meg, melyek a külföldi cionista vezetők sze­mében legalább annyira fontosak vol­tak, mint a gyűjtési problémák. Ezek a botrányok főleg a marxista-cionista Hasomer Hacairt, valamint több kisebb, főként baloldali csoportot (pl. Dror, Stam Chaluc stb.) érintettek, de egy idő után az egész cionista mozgalom létét veszélyeztették.

A zavarokhoz az is hozzájárult – s a második kérdésre a válasz itt rejtőzik -, hogy a Magyar Izraeliták Országos Iro­dáját és a Pesti Izraelita Hitközséget kézben tartó Stern Samu és köre ellen­séges volt a cionistákkal szemben. A cionisták és a hitközség vezetése kö­zött – minden híreszteléssel ellentét­ben – nem elsősorban anyagi különb­ségek voltak. Módosabb emberek a Ma­gyar Cionista Szövetség vezetésében is helyet kaptak. De a cionista mozgalom sok olyan zsidó munkásfiatalt is „felszí­vott”, akiket a hitközség nem tudott „megszólítani”. A cionisták így nem csak a hitközségi élet demokratizálá­sát, hanem a fizikai munkát végző zsi­dó rétegek fokozottabb érdekképvise­letét is követelték, amely összekapcso­lódott a cionista mozgalom egyik fő el­méleti és gyakorlati célkitűzésével, a kétkezi munkássá történő átrétegződéssel. A hitközségi vezetés árulónak tekintette a „nemzeti” zsidókat, hiszen úgy látták, hogy szétfeszítik az általuk követett asszimilációs politika kereteit. Ennek megfelelően kormányzati össze­köttetéseiket is felhasználták, hogy a cionista törekvéseket megakadályoz­zák. A hivatalos hitközségi lap, az Egyenlőség csak a puszta negativitás szintjén foglalkozott a cionistákkal s kritikájukat már a priori elvetette.

A cionista tevékenység akadályozásá­nak híre hamar eljutott a megfelelő kül­földi helyekre. A Jewish Agency for Palestine (Szochnut-Zsidó Ügynökség), mely a Népszövetség megalakulása után a cionista érdekeket közvetítette a külvilág felé, két európai központból is akcióba kezdett.

Beavatkozási kísérletek

Az egyik akciót Nachum Goldmann, a Jewish Agency népszövetség melletti, genfi delegátusa irányította. Goldmann ebben az időben már nagy nemzetközi hírnévvel rendelkezett s bár radikálisabb volt Chaim Weizmannál, mindig jó diplo­máciai érzékről tett tanúbizonyságot.

A másik kezdeményezést a londoni „csoport” vezette. Itt főként Arthur Lourie-nak, a Jewish Agency politikai titká­rának és J. Brodetskynek, ugyanezen szervezet tagjának a nevét kell megem­lítenünk.

A Jewish Agency ebben az időben rendkívül intenzív diplomáciai tevé­kenységet folytatott. Magy erőkkel lobbi­zott azért, hogy az európai hatalmakat meggyőzze a zsidó állam megteremté­sének fontosságáról. Az angolok ez idő tájt küldték ki az ún. Peel-bizottságot, amely különféle hatalmi zónákra pró­bálta meg felosztani Palesztina terüle­tét. Az ügynökség politikája Németországot is hatókörébe vonta s több tíz­ezer cionista fiatal és több millió dollár német-zsidó vagyont mentett ki.

A magyarországi problémák hírére azonnal felvették a kapcsolatot a ma­gyar külképviseletekkel. A „postás” sze­repét Genfben Velics László Magyaror­szág népszövetségi követe, Londonban pedig Masirevich Szilárd nagykövet vé­gezte. Goldmann 1936. június 22-én egy többoldalas memorandumot adott át Genfben Velicsnek.2 Levelében – is­meretlenül is – megszólítja, és arra kéri a magyar hatóságokat, hogy ne akadá­lyozzák a cionisták munkáját. A Magyar Cionista Szövetség számára a gyűjtési tevékenység folytatását, a Pro-Palesztina Szövetségnek alapszabály-módosítá­sa engedélyezését kérte. S mire hivat­kozik: „Nincs a világnak egyetlen olyan országa sem, ahol a kormány állást fog­lalt volna olyan belső zsidó vitákban, amelyek a zsidók hazafias magatartását és magától értetődő kötelességeik elis­merését – mint államuk lojális állam­polgáráét – egyáltalán nem érintik.” Va­lamint: „Természetesen a magyar zsi­dóságon belül is van ellenfele a cioniz­musnak. De ez az ellentét belső, zsidó nézeteltérések miatt alakult ki, ame­lyeknek nincs közük sem a magyar ér­dekekhez, sem a magyar bel- és külpo­litika alapelveihez…” Goldmann azt is felajánlotta, hogy ha szükséges, azon­nal Budapestre utazik.

A dokumentumból egyértelműen kitet­szik a cionisták álláspontja. Eszerint a zsidóknak mint magyar állampolgárok­nak kötelességük teljesíteni a minden magyar állampolgárra vonatkozó előírá­sokat, de mint egy nép tagjainak, speciá­lis követelményeknek kell eleget tenni­ük. Ezek a követelmények egy kulturális, vallási vagy „nemzeti” kisebbséget hatá­roznak meg. A zsidó népen belüli konf­liktusokhoz – e logika szerint – a magyar államhatalomnak nincs köze, hiszen itt etnikailag nem-magyarok problémáiról van szó. Velics diplomáciai levélben pos­tázta a memorandumot, de megjegyezte, hogy nem sok esélyt lát az adománygyűj­tési korlátozás feloldására.

Közben 1936. december 2-án a bu­dapesti rendőrség házkutatást tartott a Pro-Palesztina Szövetségnél és a mint­egy ötszáz pengőnyi összeget lefoglal­ta.3 Velics – feltehetőleg Goldmann ké­résére – levelében ezzel az üggyel is foglalkozott és javasolta a rendőri eljá­rás megszüntetését. A Pro-Palesztina Szövetséget azért is kedveli – írja -, mert „antibolsevista” és Angliában „ma­gas körök” is támogatják. A genfi követ sürgetésére a külügyi vezetés az eljárás megszüntetése miatt levélben fordult a Belügyminisztériumhoz.4

Goldmann magyarországi látogatási ajánlata nemsokára meghallgatásra talált. Velicsen keresztül feltett kérdésére, hogy kivel is tárgyaljon, Kánya Kálmán külügy­miniszter először Bállá Pálhoz, a miniszté­rium politikai osztályának egyik titkárá­hoz irányította. Ez később megváltozott, hiszen Bállá feladata nem magának a tár­gyalásoknak a lefolytatása, hanem csak előkészítése volt.5 A cionisták részéről Buk Miklós, az MCSz főtitkára végezte ugyanezt a munkát. A tárgyalások felveté­se mellett a bojkott lehetősége is felme­rült. A Keren Kajemet Lejiszrael még 1936. december 15-én a Szochnut politi­kai osztályához írott levelében felvetet­te, hogy bojkottálják a magyar árukat Pa­lesztinában.6 Maga Goldmann is magáé­vá tette ezt az elképzelést. Szerinte ez a lépés jól előkészítené magyarországi tárgyalásait.7 Végül Lauterbach közölte a „külügyminiszterrel”, hogy a bojkott ötle­tét elvetették, mivel nem csak hogy takti­kai célszerűsége kétséges, hanem az im­portőrök sem fognak engedelmeskedni a Szochnut nyomásának.8

1937. február 12-én a sajtó által csak „cionista külügyminiszter”-nek nevezett Goldmann Budapestre érkezett. Itteni tartózkodását azonban különös ese­mény zavarta meg. Február 16-ra meg­hirdetett előadását a rendőrség bizton­sági okokra hivatkozva nem akarta en­gedélyezni, pedig megtartása érdeké­ben még a Revíziós Liga főtitkára is szót emelt.9 „Felsőbb” utasításra végül az előadásra sor került.10

Az „érdekközösség”

Február 13-án Goldmann a Külügyminisztériumba érkezett. Tárgyalópartnere Apor Gábor „rendkívüli követ és meghatalmazott miniszter” volt.11 E szívélyes beszélgetés alatt Apor – saját feljegyzése szerint – „receptive” viselkedett, Goldmann pedig a magyar és a cionista külpolitika „érdekközösségéről” beszélt. Szerinte még a revízió is érdeke a zsidóságnak, hiszen Romániával ellentétben itt „gyöngyélete” van. De mit jelent itt az „érdekközösség” szó? Lehet-e beszélni közös érdekekről?

Nos, úgy vélem, hogy csak elméleti, illetve retorikus síkon, hiszen mind a két tárgyalópartner a nemzetállami felfogást képviselte. A két „anyaország”: Magyarország és Palesztina, amelyek mellett ott vannak a „határokon túli területek”. Minden létező vagy még csak készülőfélben lévő nemzetállamnak az az érdeke, hogy védje a „határokon túliak” jogait, ami a magyar állam esetében a romániai stb. magyarok, a cionisták részéről pedig a diaszpórában élő zsidók „nemzetiségi” érdekvédelmét jelentette. Ha két nemzeti mozgalom között nincsenek területi viták, még egymás szimpatizánsai is lehetnek, természetesen szigorúan kölcsönösségi alapon.

Gyakorlatilag arról van inkább szó, hogy a kényszerűségből felajánlkozó Goldmann és a fogadó Apor Gábor szabályos adásvételi „szerződést” kívánt kötni. Az egyezséget megkönnyítette a közös nemzeti retorika, az hogy a fogalmakon ugyanazt értették, vagyis hogy egy nyelven beszéltek.

Goldmann felajánlotta, hogyha nem akadályozzák a magyarországi cionista munkát, akkor latba veti befolyását a Népszövetségnél s kisebbségi ügyekben együttműködik a magyar delegációval. S ez nem felelőtlen ígérgetés volt. Egy 1938 elején keletkezett külügyminisztériumi feljegyzés szerint Goldmann kisebbségi ügyekben „sűrűn kooperál” a magyar diplomatákkal.12

A Jewish Agency nemcsak a magyarországi problémák megoldását kívánta, hanem saját „nemzeti” céljainak a támogatását is. 1937. szeptember 13-án Goldmann elküldte Ballának a palesztinai helyzetről szóló többoldalas levelét, remélve azt, hogy Magyarország az Agency mögött fog felsorakozni, ha a Népszövetség megvitatja a felosztási terveket.13

Közben a másik csoport is mozgásba lendült. 1937. március 17-én Arthur Lourie, november 3-án pedig J. Brodetsky adott át memorandumot a londoni ma­gyar képviselet vezetőjének.14 Előzőleg meglátogatták a nagykövetséget és Masirevich kérésére foglalták írásba az elmondottakat. A szövegek majdnem szóról szóra ismétlik meg azt, amit már Goldmann is többször kifejtett, sejtet­ve azt, hogy a cionista apparátus egy határozatát interpretálták külön-külön. A magyar követet mindenesetre sike­rült meggyőzniük s Masirevich meg is jegyezte: „A zionisták kérését indokolt­nak s a magyar érdekekkel összeegyeztethetőnek tartom “,15

A gyűjtések újraengedélyeztetését még mindig nem sikerült elérni, ezért Goldmann felajánlotta, hogy október 14-én vagy 15-én a magyar fővárosba utazik.16 A külügyi vezetés azonban nem tartotta indokoltnak az utazást, hi­szen sem a belügyi, sem az 1937 ápri­lisában véleményezésre felkért kultusz­minisztériumi tárcát nem tudta meggyőzni.17 Bállá hiába kereste fel Szőllősy belügyminisztériumi taná­csost, ő Sternékre hivatkozva megta­gadta az engedély kiadását.

A külügyminisztérium azonban hiába hivatkozott a „Goldmann irányítása alatt álló nemzetközi zsidó sajtó”-ra, Szőllősy és Tomcsányi belügyminisztériumi ál­lamtitkár továbbra is hajthatatlan ma­radt. A Belügyminisztérium és a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium más po­litikát követett mint a külügyi appará­tus. Ezt a politikát nem a „határokon túl élő” magyarok nemzetiségi jogainak a nyugati támogatása, hanem a hazai zsi­dóság „fennálló” establishmentjének a fenntartása és segítése motiválta.

A kultusztárca – mellyel Sternéknek kiváló kapcsolatai voltak – a gyűjtést egy kézben kívánta összpontosítani. A hitközségi vezetés létre is hozta a „Ma­gyar Izraeliták Szentföldi és Egyéb Tele­pítéseit Támogató Egyesület”-et, amely a kezdetektől fogva élvezte a tárca bi­zalmát. Ez annak ellenére volt így, hogy a brit hatóságok által kiadott Paleszti­nái bevándorlási engedélyeket csak a Jewish Agency oszthatta tovább. S eze­ket az engedélyeket a helyi cionista szervezetek kapták meg, azok a szerve­zetek, amelyek jórészt függetlenek vol­tak a hitközségi struktúráktól.

Ezzel az eseménnyel szinte egy idő­ben a mozgalomra tovább nehezedett a rendőri nyomás. 1937 novembere el­ső napjaiban több mint harminc cio­nistát állított elő a budapesti rendőr­ség. A fiatalok nagy része VII-VIII. kerü­leti hachsarákról került ki. A „felforgató tevékenység” vádját nemsokára elejtet­ték, de az ügy felborzolta a jobboldali sajtó kedélyeit. Ezek a lapok ismét be­dobták a köztudatba az előkészítő tele­pek „ateista-bolsevista-lázító” tevékeny­ségéről szóló „híreket”. A Magyar Cio­nista Szövetség heteken keresztül ma­gyarázkodásra kényszerült s így tovább romlott a tárgyalási pozíciója. Ezenkí­vül a szövetség kénytelen volt összes hachsaráit bezárni.

1938. február 2-án Bük ismét a kül­ügyminisztériumba látogatott, hogy elő­készítse Goldmann újabb tárgyalásait. Meghirdetett előadását ismét csak a külügyi vezetés erőteljes nyomására engedélyezte a Belügyminisztérium. Az Apor Gáborral folytatott eszmecseréről nem maradt fenn dokumentum, ám azt lehet tudni, hogy közvetlen hatása nem volt a látogatásnak.

Goldmann február 6-án, a Magyar Cio­nista Szövetség Herzl-termében elmon­dott beszédében többek között kijelen­tette: „Egyébiránt le kell szögeznem, hogy Genfben a magyar megbízottak részéről a legnagyobb erkölcsi támogatás­ban részesültem, mert ők tudják, hogy itt nem csak a zsidókról van szó, hanem a kisebbség jogáról.”18 A dicséretből a kül­ügyi tárca is részesült: „Gyakran találkoz­tam politikai munkám közben magyar ál­lamférfiakkal, azokkal a kitűnő férfiak­kal, akik legalább annyira hivatva vannak a magyar érdekeket képviselni, mint az asszimiláns zsidó notabilitások s kijelenthetem, hogy ezeknek a férfiaknak egyál­talán nincsenek ilyen természetű meg­gondolásaik.”19 Goldmann tehát ismét dolgavégezetlenül utazott vissza Genfbe.

Stern Samu, a magyar zsidók „diktátora”

A Magyar Cionista Szövetség és a Pro-Palesztina szövetség 1938. február 11-én újabb beadvánnyal fordult a magyar kormányzati szervekhez.20 A szöveg részletesen ecseteli a magyar-palesztinai gazdasági kapcsolatok előnyeit és a perselygyűjtéssel kapcsolatos problémákat. De a belügyminisztérium to­vább késleltette az ügy elintézését.

1938. március 1-jén Goldmann leve­let írt Apor Gáborhoz. Állítása szerint Genfben beszélt Kádár Lászlóval (BM V. igazgatási rendészeti osztály vezetője), aki azt mondta, hogy a belügyi appará­tus elvben nem ellenzi a gyűjtési en­gedély kiadását, de a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium a hitközségi ve­zetés beleegyezéséhez köti. Goldmann, tőle szokatlan módon, így fakad ki: „Annak az álláspontnak a fenntartá­sa, hogy a neológ országos vezető bele­egyezése nélkül semmiféle gyűjtés vagy tevékenység nem végezhető, tény­legesen azt jelenti, hogy Stern udvari tanácsos urat, a Belügyminisztérium vagy a Kultuszminisztérium hatalmá­nak a segítségével a magyar zsidók dik­tátorává nevezik ki…”21

A Belügyminisztérium 1939-ben a „divide et impera” elvének alapján mind a Pro-Palesztina Szövetségnek, mind a hitközségi fantom-cionista szer­vezetnek megadta a gyűjtési engedélyt. Az „érdekközösség” ábrándja azonban a zsidótörvények, a magyar kormányza­ti szervek érdekellentétei és a hivatalos zsidó vezetés magatartása miatt hamar szertefoszlott. A Jewish Agency vezeté­sének sajnálattal kellett tudomásul vennie, hogy a csekély nemzetközi te­kintéllyel rendelkező Stern-csoport be­folyása erősebb Magyarországon, mint a jelentős kapcsolatrendszerrel bíró nemzetközi cionista szervezeté.

1939 után megváltozott a Jewish Agency álláspontja. A második zsidótörvény bevezetése után már nem ér­dekelte a határokon túli magyar kisebb­ség problematikája. A magyar diplomá­cia számára pedig a Goldmann-féle kapcsolat arra volt jó, hogy a zsidótör­vények nemzetközi hatását tesztelje, így távolodott el egymástól a történe­lem viharában a két össze nem illő fél.

Jegyzetek:

Idézet Apor Gábor „Napi jelentésé”-ből, mely­ben a Nachum Goldmannal folytatott tárgyalá­sairól ír. In: MOL/Magyar Országos Levéltár, Budapest/K 63-1939-43. Bp. 1937. február 13.

MOL K 149 BM Res. 1936-7-8486.

MOL K 149 BM Res. 1937-7-4113. A Magyar Zsidók Pro-Palesztina Szövetsége levele a M. Kir. Rendőrség Államrendészeti Osztályához. Vala­mint: CZA/Central Zionist Archives, Jeruzsálem, Izrael/S6 1918.

MOL K 63-1939-43. 1936. december 18.

MOL K 63-1939-43. 1937. január 26.

CZA S25 1989.

CZA S6 1918. 1936. december 27.

CZA Z4 10345/1. 1937 eleje.

MOL K 63-1939-43. 1937. február 12. Balla Pál „Pro Domo” feljegyzése.

Lásd: 9. jegyzet.

Lásd: 1. jegyzet.

MOL K 63-1939-43. 1938. február 2.

MOL K 63-1939-43.

CZA Z 4 10345/1. 1937. március 17. Brodetsky Goldmannak. Valamint: MOL K 63 1939-43.

MOL K 63-1939-43. 1937. március 31.

MOL K 63-1939-43.1937. október 5. Goldmann Ballához.

MOL K 63-1939-43. Bállá „Pro Domo” fel­jegyzése. 1937. október 14., valamint 15. és 22.

Zsidó Szemle 1938. február 11. 4.1.

Uo. 7.1.

MOL K 63-1939-43. 19. „Emlékirat a ma­gyarországi Palesztina-munka jelenleg fennálló egyes nehézségei tárgyában”.

MOL K 63-1939-43.

*Elhangzott Theodor Herzl „Judenstaat” című műve 100. évfordulója alkalmából a Magyar Zsidó Múzeum, a Magyarországi Cionista Szö­vetség és a Yahalom Zsidó Szabadegyetem által rendezett emlékülésen 1996. február 26-án.