Hochmá és logosz
A „megismerés” biblikus-erotikus értelmében („Ádám megismerte Évát”): a dialektika philóni meghatározásának második része („az egységes hasadásával” szemben az „ellentmondó részek megismerése”).
A megismerés szakadékot tételez fel, amely áthidalható (vagy megszüntethető). „Az egységes hasadását” és egymástól elkülönült részeinek újraegyesítését, illetve egymásra találását. A megismertető: a logosz. A logosz a mindenben közös eredeti valóság, amely egymástól különböző formákra differenciálódott. A logosz az önmagával (újra) azonosulni törekvő lét jelenléte a különbözőkben. Vagy: az azonosság jelenléte a különbözőségekben, és a különbözőségek jelenléte az önmagával azonosban. Az egy jelenléte a sokban és a sok jelenléte az egyben.
A logosz az azonosító. Pontosabban: az azonosító megkülönböztetés és a megkülönböztető azonosítás azonossága.
A logosz a szubjektivitás mozzanata a személyiségben. Maga a személyiség és egyéniség közti feszültség a személyiségben.3 Trauma az ezotérikumtól = trauma a szubjektivitástól = trauma a logosztól. Mert a logosz a leleplező: a megnyilvánulni törekvő ezotérikum.
Ezért a traumáért van szüksége a logosznak a mítosz rejtő burkára. A mítoszban a logosz távol taszítja magát önmagától, hogy (abszolút) közel kerülhessen önmagához: hogy azonosulhasson önmagával = hogy legyőzhesse a daimónt = hogy kirekeszthesse önmagából az azonosságától idegent.
A logosz az igazságnak az a mozzanata, hogy szüntelenül beavatja önmagát önmagába. Egyrészt szüntelenül kérdőre vonja önmagát: ez a lelkiismeret. Másrészt szüntelenül kérdezi önmagától önmagát = szüntelenül fellazítja önmagát = a teljesség igényéből fakadó kérdések forrása. (Szabó Lajos: „Az igazság örök, és az igazság maga a változás.”) A logosz szüntelenül rejti (= titokká avatja) és szüntelenül rejtetleníti önmagát = szüntelenül megnyilatkozik önmaga előtt.
A mítosz objektivál. Minden objektiváció – a fogalom is! – mitizáló mozdulat.
A szubjektivitás a bűntudat (= individuációs tudat) és a feloldozás (= a bűntudat feloldozása, az individuációs tudat felfelé oldása a perszonifikációs tudatba) egysége.
A logosznak egy ellentétes burka is van a mítoszon kívül: a gondolat, vagy talán maga a gondolkodás (a hozzátapadó „racionális” indexszel). A logosz ebben is távol taszítja magát önmagától, hogy közel kerülhessen magához.
A Kabbala szerint a logosz és a mítosz egyaránt a Sophia (<ד1כמו, hochmá) exegézise.
A bölcsesség (hochmá) vagy Sophia az ősszimbólum, amelynek exegézise a logosz, míg a mítosz a logoszt magukban rejtő szimbólumok sokságának exegézise. Koncentrikus körökként jeleníthetjük meg ezt a hierarchiát. A kör középpontja a hochmá, ez az ősszimbólum, amely azt mondja magáról, hogy a teremtő Istennél volt kezdettől fogva, és játszadozott előtte, és Isten építőművésze volt (Példabeszédek). Ez az ősszimbólum az első emlékeztető az első születés, első növekedés pillanatára: a teremtésre. Emlékezések hierarchiája! E körül a középpont körül a belső kör: a logosz mint az ősszimbólum első exegézise, ami azonban maga is szimbólummá válik a következő koncentrikus körben: a mítoszban.
Mislé (Példabeszédek) 8,22skk. A hochmá, akit Isten ״kezdettől fogva birtokolt” (vagy szerzett, קנני ) és aki Isten mellett volt mint ״kedvence”, de inkább mint ״építőmestere”, אמון , tehát demi- urgosza, a világot teremtő aktusnak fizikai végrehajtója, mint az anya: a szülőanya, אם (az אמון két első betűjel), az apa nemző aktusának végrehajtója. És: ״gyönyörűsége” שעשוים nap mint nap, aki mindenkor ״játszadozott” előtte, és a világban is játszadozik, és az emberrel is a gyönyör köti össze. Philón szerint ez a bölcsesség a logosz anyja, míg Isten a logosz apja. Ezek szerint a hochmá, a bölcsesség az isteni női princípium. Nem lehetséges-e, hogy azonos a ruách-hal (רוח), aki a Brésitben, Mózes 1. könyvében szerepel? A szellem Istenhez viszonyítva nő, és a szellem, ez a női princípum köti össze Istent az emberrel.
״Die Weisheit-Mutter ist eine von dem Gott umgebenden persönlichen Kräften.” (״A bölcsességanya az Istent körülvevő személyes erők egyike.” Pascher Der Königsweg bei Philo 64. o.) A bölcsesség és a szellem így Istenhez viszonyítva az individuációs princípium. Úgy viszonylik Istenhez, mint az egyéniség a személyiséghez. Kezdetet fellobbantó, örömöt fellobbantó. És extenziós princípium (mint a demiurgosz etc.).
״A bölcsesség Philónnál az Éden kertje, vagy az a forrás a kertben, amelyből a logosz folyó a Paradicsomban fakad.” (uo. 68. o.) Éden (hédoné)! Ez is megerősíti, hogy a bölcsesség az örömöt fellobbantó, a kezdet öröme, amit Mislé 8. kifejezetten mond is.
Éden = öröm. Mert: kezdetben volt az öröm (Éden), és az öröm (Éden) Istennél volt, és Isten volt az öröm (= Éden).
3 A személyiségről és egyéniségről I. Tábor Béla A zsidóság két útja Bp. 1990.15-22.0.
Címkék:1995-12