Hétköznapi hazafiság

A hivatalos gyásznak már régen vége, de még mindig azokra gondolunk, akik­nek húsdarabjait, testi maradványait lát­tuk a kiégett autóbuszokban és az utca kövén. A közvetlen hozzátartozók fájdal­mát ugyan nem viseljük, de ismeretlenül is úgy gondolunk rájuk, mintha szomszé­dunkat, barátunkat, másod-unokatestvé­rünket ölték volna meg. Mivel kevesen vagyunk, közvetve-közvetlenül mindenki­nek van halottja. Nem kevésbé aggódom katonáink miatt, mint néhány évvel ez­előtt, amikor fiam önkéntes ejtőernyős volt, s lányom is a hadseregben szolgált.

A gyász hetében beszélgettünk arról is, hogy ilyen tragédia szükséges ahhoz, hogy a diaszpóra egységes legyen. Tu­dom, hogy Magyarországon is elmaradtak a purimi vigasságok.

Iskoláimat Budapesten kezdtem, gim­nazista St. Gallenben voltam, egyetemi tanulmányokat Zürichben folytattam. Tör­ténelmet mindenhol tanultam, hazafiságra is neveltek. Ez annál is hatásosabb volt, hiszen a svájciak sohasem, a magya­rok pedig a világháborút kivéve sohasem törekedtek területszerzésre. Mégis ezek­ben az országokban a hazafiság elvont, valamiféle fennkölt fogalom, amit szinte csak patetikusan mondanak ki.

Izraelben a hazafiság életforma, olyan, mint a családról való gondoskodás. Az ott­hon védelme az ország védelme, s fordítva is így van. A tinédzserek, akik más, szeren­csésebb országokban még gyerekek, ná­lunk nagy megpróbáltatásoknak kitéve az ország fennmaradásának felelősségét vise­lik. Nagyon büszkék vagyunk rájuk. Olva­som a Szombat-ban, hogy két pesti gimna­zista Izraelben akar hivatásos katona len­ni. Legyenek ezekre önök is büszkék.

 

Rehovot, Izrael