Harag és tehetetlenség
A február végi, március eleji bombamerényletek után Izraelben kiürültek az utcák, az autóbuszok konganak az ürességtől. A máskor oly zsúfolt tengerparton csak néhányan kószálnak. Az emberek nem járnak kávéházba és kerülik a sűrűn látogatott helyeket – félnek. Aztán a gyászt harag és gyűlölet követi.
A gyásznál és haragnál talán csak az izraeliek frusztrációja nagyobb. „Nem tudjuk, hová üssünk” – mondta Simon Peresz miniszterelnök egyik közeli munkatársa. A kitűnően konspiráló, bujkáló terroristákra ugyanis nagyon nehéz lesújtani. Ráadásul mindeddig úgy lubickoltak a palesztin autonómia területén, mint hal a vízben, nemcsak a palesztin hatóságok elnéző magatartása miatt, hanem a lakosság egy nem elhanyagolható részének szimpátiáját és segítségét is élvezve. Izraelben ezért egyre inkább teret nyer az a felfogás, hogy ha a palesztin autonómia nem képes kivetni magából a gyilkos organizációkat, akkor az egész autonómiát kell olyan nyomás alá helyezni, amely erre kényszeríti őket. A kormány a merényletek után elrendelte a nyugati part és a Gázai övezet teljes zárlatát. Amíg ez tart, a palesztin munkások nem léphetnek be Izrael területére, az illegálisan itt tartózkodókat kitoloncolják, izraeli szállás- és munkaadóikat pénz- és börtönbüntetésre ítélik. Az első ítéletek már napokkal a merényletek után megszülettek.
Azokon a területeken, ahol a palesztin hatóság a biztonsági ügyek felett még nem diszponál (az ún. „B szektor”), kijárási tilalmat léptettek életbe: a palesztin lakosok nem hagyhatják el lakóhelyüket. A katonaság, a rendőrség, a biztonsági alakulatok házról házra járva gyűjtik be a fegyvereket, kobozzák el az Izrael ellen uszító propagandaanyagot és tartóztatják le a militáns aktivistákat. Néhányuk száműzetésére is sor kerülhet. Izrael tervezi a Hamasz szociális és kulturális infrastruktúrájának megszüntetését a még felügyelete alatt álló területeken. (Lásd: Szombat 1996. február.)
Mindezek az intézkedések azonban nem alkalmazhatók a Palesztin Autonómia területein, ahová az izraeli hatóságoknak nincs bejárásuk. Itt a palesztin hatóság helyezte törvényen kívül a Hamasz és az Iszlám Dzsihád szervezeteit, tartóztatta le aktivistáit és szólította fel híveit fegyvereik beszolgáltatására. Ám ezek az intézkedések korántsem olyan konzekvensek, mint az izraeli oldalon. Jasszer Arafat hatóságainak eddigi gyakorlata az volt, hogy a letartóztatottak igen hamar szabadlábra kerültek; mert akiket – izraeli nyomásra – villámgyorsan súlyos börtönbüntetésre ítélnek, azok épp oly villámgyorsan le is töltik ezt a büntetést. (A március eleji merényletek nyomán életfogytiglani börtönre ítélt Hamasz-aktivisták közül kettő már ugyanazon hónap közepén szabadlábon volt) A palesztin vezető számos egyéb gesztusa is nehezen egyeztethető össze a békefolyamattal. A Rabin-gyilkosság után Stockholmban az arab nagyköveteknek kifejtette, hogy Izraelnek már csak néhány éve van hátra, mert ott nemsokára polgárháború tör ki, egymillió gazdag zsidó elmenekül Amerikába és az ország palesztin fennhatóság alá kerül, nem helyezte hatályon kívül a Palesztin Charta azon passzusait, amelyek Izrael megsemmisítését tűzik ki célul. Házi használatra szánt beszédeiben méltatta Jehja Ajast, a „Mérnököt”, számos Izraelben elkövetett terrorcselekmény értelmi szerzőjét (akivel szintén bombamerénylet végzett). Az sem túl megnyugtató, hogy Egyiptom felől a tengeren bőségesen áramlik Gázába fegyver és a robbanóanyag, amit időnként maguk a palesztin vezetők visznek át gépkocsijaikon a Jordán nyugati partjára. Hogy Arafat – aki évtizedeken át Izrael elpusztításáról szónokolt – mennyire veszi komolyan a békefolyamatot, azt nem lehet tudni, de magatartásának ellentmondásos volta enélkül is érthető: otthon (és gyakran az arab világban) a radikálisok nyomása alatt van, míg a nemzetközi politikában erős békepárti presszió nehezedik rá, ő pedig megpróbál mindkettőnek eleget tenni. Izrael nyomására letartóztatja a terroristákat, mivel azonban ez a palesztinok többsége szemében árulás (saját testvéreit fogatja le az ősellenség parancsára), épp oly gyorsan el is engedi őket. A közel-keleti politizálás „adjál most, mindent” stílusa amúgy is kedvez a felelőtlen ígérgetéseknek.
Miért nem lehet Arafat ellentmondásos magatartásáról sűrűn olvasni az európai sajtóban? A békefolyamat olyan roppant súlyú esemény, amely teljesen lefoglalja az itteni közvéleményt. Az ezt alapjában megkérdőjelező tényeknek valóban a bomba erejével kell hatniuk, ha utat akarnak találni a nyugat-európai tévéképernyőkre. Továbbá az európai stílusú politizálás bizonyos következetességet feltételez. Aki össze-vissza beszél, annak nincs helye a komoly politikusok közt. Miután pedig Arafat a komoly politikusok sorába lépett, amit a Nobel-békedíj is megpecsételt, nehéz felfogni, hogy bizonyos helyzetekben továbbra is a közel-keleti politizálás handabandázó stílusát folytatja.
Hogyan reagált a merényletekre az izraeli politikai élet? Simon Peresz, a béke nagy vizionáriusa, aki Az új Közel- Kelet című könyvében olyan régióbeli együttműködésről álmodott, mint amilyen az európai integráció, most alighanem jó időre félreteheti álmait, ha nem akarja, hogy honfitársai kinevessék, kigúnyolják. A kormány már március harmadikén százmillió dolláros rendkívüli tervet fogadott el, amely a palesztin autonómiát elválasztó erős határzár építését fedezné. Ezt a jelenlegi légkörben még a békepárti izraeli baloldal is támogatja a „jó kerítés – jó szomszédság” elvére hivatkozva: ha nem tudunk egymással békében élni, akkor éljünk békében külön-külön. (A kerítést csak a szélsőjobb és a szélsőbal ellenzi: előbbi az egységes Nagy-Izraelt félti, utóbbi pedig a zsidó-arab testvériségről nem hajlandó lemondani.) Amnon Sahak vezérkari főnök ultimátumot nyújtott át Arafatnak: ha nem lép föl keményen a saját ellenőrzése alatt álló területeken, az izraeli hatóságok fogják ezt megtenni. (Az azóta eltelt egy hónap alatt persze kiderült, hogy nem eszik olyan forrón a kását…)
Míg azonban a Munkapárt a békefolyamatot nem akarja megállítani, és így a kerítés és az ultimátum számára csak technikai eszköz, a Likud sokkal keményebb lépéseket pártol. Benjamin Netanjahu, a párt vezére (aki a merényleteket követő napokban dicséretesen visszafogta magát és a kormányellenes közhangulat ellenére sem kritizálta a kormányt) már kifejtette ezzel kapcsolatos álláspontját. Az autonómia-megállapodás eddigi fejleményeit (amelyeket egyébként súlyos hibának tart), nem kívánja megkérdőjelezni, de ennek továbbfejlesztése sem várható tőle. Kijelentette: nem lesz hajlandó találkozni Arafattal; fenntartja a jogot az izraeli fegyveres erők számára, hogy az autonómia területén is üldözzék a terroristákat. Nem várható tőle engedékenység az izraeli-palesztin viszony még rendezésre váró kérdéseiben: a palesztin területek jövendő státusának dolgában (elutasít minden olyan lépést, ami a Palesztin Autonómia állammá válása felé mutat); Gáza és a nyugati part zsidó településeinek jövendő sorsában és mindenekelőtt Jeruzsálem státusának rendezésében. Ma Netanjahu megnyeri a választásokat, a békefolyamat feltehetőleg megáll ott, ahol most tart. Amint azonban arra egy izraeli szakértő rámutatott: az izraeliek a megtorlás és a megfélemlítés minden eszközét kipróbálták már a terrorizmus ellenében, számos merényletet meg is hiúsítottak, de láthatóan nem százszázalékos eredménnyel. Jichak Samir volt miniszterelnök kereken megmondta: „Ma Izraelben nem rendelkezünk azokkal az eszközökkel, amelyek alkalmasak a terrorizmus megsemmisítésére és polgártársaink biztonságának garantálására.”
Címkék:1996-04