Gyanúsítgatás, előítélet

A leghatározottabban tiltakoznék Herná­di Miklósnak a könyvemről írott (Egy fény­kép Berlinből), a Szombat novemberi szá­mában megjelent kritikájában felsorolt gyanúsítgatásai, előítéletekkel és személyeske­désekkel átszőtt feltételezései ellen – tilta­koznék, mondom, feltételes módban, ha tudnám, pontosan mi is ellenszenvének va­lódi tárgya. A képzelt jobboldaliság, amit fölfedezni vél? De hiszen ugyanezzel a len­dülettel sztálinista retorikáról is ír, ami ugye önellentmondás. Tiltakozzam a zsdanovizmus ellen? De hiszen erre föl máris poszt­modemnek titulál. Hát akkor a posztmoder­nizmus ellen berzenkedjem? Tehetném, ha nem kezdene tekintélyek kergetésével, az­az az Igazság keresésével vádolni, föl is mentve ezzel előbbi vádja alól.

Mi ellen tiltakozom hát? Nem a koholt és önkényes összeollózással emelt vádak el­len; a sok önellentmondás cáfolatnak épp elegendő. Nem, sokkal inkább az ellen a „kritikusi” magatartás ellen szólok, amely H. M.-et rábírja arra, hogy úgy döntsön a könyv puszta címét, de még inkább szerző­jének a nevét megpillantva: itt kő kövön nem maradhat. Hiszen egyébként, ha nem akart volna például mindenáron nemlétező felhangokat kihallani (mily könnyű ilyen vá­dak kitalálásával sokakat megnyerni!), biz­tosan megemlítette volna azokat a zsidó neveket is, akik könyvemben egyértelmű­en pozitív példákként szerepelnek: Bubert és Rosenzweiget, Kafkát és Benjamint, Adornót és Taubest, Levit és Kertész Imrét, Sesztovot és Tábor Bélát, Celant, Claude Lanzmannt vagy Canettit, vagy – mint nemzsidókat – Brechtet és Bibót, Orwellt és Günter Grasst. Röstellem, hogy névsort kell összeállítanom, de éppen H. M. logikája kényszerít e rossz emlékű megoldásra.

H. M. jó ideje folytatja különféle fórumo­kon frontharcát az általa magyar posztmo­dernnek nevezett irányzat ellen – körülbe­lül abban a hangnemben, amely éppen a mai magyar szélsőjobboldali sajtóra jellem­ző. Hogy a posztmodem micsoda, még nem árulta el – egyedül sértett és sértő, gunyoros, gyanakvó, demagóg („mi, adófize­tők…”) és persze féltékeny megjegyzései nyomán látok összeállni egy névsort. Amelynek legfőbb vétke: hogy ő (ti. H. M.) nem tartozik bele. Immár és is rákerültem e névsorra. Nem csoda hát, hogy a köny­vem fölött az irigységből táplálkozó elő­ítéleteire hallgatott, s ezeket burkolta poli­tikai-esztétikai csomagolásba. Ám az ilyen módszertől – őszinte jó szándékkal – hadd óvjam H. M.-et. Higgye el, a gőggel leplezett önsajnálat soha nem bizonyult termékeny­nek. Miként a jelen esetben sem. H. M.-nek célszerűbb lenne e saját kreativitását jó ideje szúként rágó ellentmondáson eltöp­rengenie, nem pedig mások befeketítése és gyanúsítgatása révén próbálkozni azzal, hogy önmagát jobb színben tüntesse fel. S akkor talán a figyelmesebb olvasás kivált­ságában is része lehet. Addig viszont Heinrich von Kleist epigrammája jut róla eszembe (az általa megvetett Márton Lász­ló magyarításában):

„Írni tudásomat ítélgetni hogy is jut eszedbe,

Míg olvasni tudást még sohasem tanultál?”

Üdvözlettel:

Földényi F. László