Zagrowsky mesél

Grace Paley

Zagrowsky mesél

A parkban álltam, az alatt a bizonyos fa alatt. Akasztó szilfának nevezik. Va­lamikor régen nagy hatást kelthetett mindenféle-fajta huligánban. Manapság legfeljebb olykor-olykor, ha ugyan egy­általán. Na szóval ott álltam, amikor az a nő felém közeledett. Egy nő, mínusz mosoly. Hohó, Emanuel, mondtam az unokámnak. Itt jön egy hölgy. Ő volt az egyik szépséges kuncsaft a régi pati­kámban, amit megmutattam neked.

Ki az, nagyapa? mondta Emanuel.

A nő még mindig oké, de már koránt­sem az a klassz. Nos, mit lehet tenni, az idő szörnyű rombolást visz véghez a hölgyekben.

A hölgy valahogy így képzeli el az üd­vözlést: Íz, mit csinál maga ezzel a fe­kete gyerekkel? Aztán azt mondja: Ki ez? Miért szorítja így magához? A nő úgy néz rám, mint Isten az utolsó ítélet­nél. Híres festményeken látható. És mi­ért kiabál úgy rá erre a szegény gyerek­re? teszi még hozzá.

Hogyhogy kiabálok? A park történel­mét magyarázom. Ez a fa benne van az összes útikönyvben. És maga hogy s mint van, Miss… Miss… zavarba jövök. Tökéletesen elfelejtettem a nevét.

Nos, ki ez a gyerek? Látszik, hogy szörnyen megrémült magától.

Tőlem? Ne nevettesse ki magát! Ez az unokám. Köszönj szépen, Emanuel, ne játszd meg magad!

Emanuel a zsebemben kotorászik, amitől egy kicsit még ragacsosabb le­szek. Hajlandó vagy kinyitni a szád, fi­acskám, igen vagy nem?

A maga unokája? mondja a nő. Tényleg a maga unokája, Iz? Hogy érti azt, hogy az unokája?

Emanuel szorosan behunyja a sze­mét. Mondja, észrevette, hogy a gyere­kek mindig így csinálnak, amikor zavar­ba jönnek? Ha valamit nem akarnak meghallani, hát jó szorosan behunyják a szemüket. A legtöbb gyerek ezt teszi.

Na idefigyelj, Emanuel, szeretném, ha megmondanád ennek a hölgynek, ki a legokosabb gyerek az óvodában?

Méla csend.

A fenébe, nyisd már ki a szemed! Ez valami új dolog számára. Mondd meg a hölgynek, ki a legokosabb kisfiú – még ötéves sincs, de már egyedül olvas!

Emanuel hallgatva áll. Töpreng. De én ismerem azt a ravasz kis eszét. Hir­telen nagyot ugrik és kiabálni kezdi, én, én, én! Még egy kis táncot is ellejt. A nagyanyja szerint ez a nagyokostánc. A többiek (három gyereket neveltem fel) szintén nagyon okosak voltak, de ennek a nyomába sem értek. Amint lesz rá érkezésem, fogom és beviszem a vá­rosba, oda, ahol a különlegesen tehet­séges gyerekeket képezik. Csináljanak vele egy tesztet.

De ez a Miss… Miss… ez még mindig nem végzett velünk. Aggódik. Kié ez a kölyök? Örökbe fogadta?

Örökbe fogadni? Az én koromban? Ez itt a Cissy gyereke. Ismeri az én Cissymet, ugye? Lárom rajta, hogy kapisgálja. Miért is ne? Nem meglepő. Sokan bejártak a patikámba.

Hát persze, hogy emlékszem Cissyre. Ezt úgy mondja, hogy az arca egy kissé elsimul.

Nos, ha emlékszik, az én Cissym egy picit ideges lány volt.

Ideges? Meghiszem azt!

Hát ez meg miféle válasz? Cissy ide­ges volt és kész… Az igazat megvallva az idegességet Mrs. Z. családjából hoz­ta. Onnan öröklődött a dolog és terjedt, mint a villám.

Amikor még fiatalok voltunk, átjárogattam hozzájuk vizitbe, és mialatt én, Mrs. Z. öccse és a nagybácsik römiztünk, a három nagynéni a konyhában ücsörgött és teázott. Ott ültek és jajongtak. Egyebet sem lehetett hallani, csak azt, hogy oj! oj! oj! Ugyan miért? Mit sirattak? Férjhez mentek… Igazán finom úriembereket kaptak férjnek. Az egyik üzletember volt, a másik ket­tő meg az ingatlanszakmában dolgo­zott. De a nénik valahogy megszokták ezt az örökös siránkozást. Meg is mondtam Mrs. Z.-nek, hogy ha csak egyetlen oj elhagyja a száját, válóper lesz a dologból.

Nagyon jól emlékszem még a felesé­gére, mondja ez a hölgy. Nagyon jól. Most ugyanolyan arcot vág, mint az imént. Szép asszony volt a felesége.

Naná… Vettem volna el valami rondaságot?

De a hölgy igazat mondott. Az én Nettie-m fiatal korában olyan nagyon sző­ke volt, amit csak némelyik lengyel zsi­dónál láthat az ember. Az embernek az a gyanúja támad, hogy valami nagyda­rab szőke paraszt pogromozott a dédmamáján.

Ó, igen, feleltem hát a hölgynek, tényleg jól nézett ki; még most is egész jól tartja magát, bár néha elég rossz­kedvű.

Oké, a hölgy nagyot sóhajtott, látta, hogy reménytelen eset vagyok. Mondja, mi történt Cissyvel?

Emanuel, menj szépen oda azokhoz a gyerekekhez és játssz egy kicsit ve­lük. Nem? Nem.

Nos, csak annyit mondhatok magá­nak, hogy a gének. A gén a legfonto­sabb dolog. A körülmények is fonto­sak. De a gének… ezekben meg van ír­va az egész história. Azt hiszem, az is­kolának is van némi köze hozzá. Cissy is olyan művészféle volt, mint a maga férje. Ugye jól emlékszem a férjére? Amikor Cissy kicsi volt, maga sokszor láthatta. Most is csinos leányzó, pedig hány rohama volt már! De akkor milyen más volt! A család nyaranta felment a hegyekbe. Táncolni mentünk, ő meg én. Milyen remekül táncolt! Mindenki meglepődött rajta. Néha hajnali kettőig roptuk.

Nem hinném, hogy ez jó volt, mond­ja a hölgy. Én nem táncolnék álló éjjel a saját fiammal…

Természetesen maga anya. Dehogy „jó”… Ugyan ki tudhatná, mi a jó? Leg­feljebb egy doktor. Mellesleg én is lehettem volna orvos. Mrs. Z. sógora tá­mogatott volna, na és akkor hogy lett volna? Nem lett volna rá időm. Az em­berek éjjel-nappal hívtak. Több embert kúráltam ki naponta, mint egy orvos egy egész héten. Hány doktor úr telefo­nált rám, és kérdezte tőlem, mondja, Zagrowsky, jó gyógyszer ez a bizonyos medicina, amit a múlt hónapban hoz­tak ki, vagy csak valami svindli? Nekem ugyanis közvetlen tapasztalatom volt, és mivel nem voltam olyan felfuvalkodott, hát megmondtam nekik.

Ó, Iz, maga nagyon is felfuvalkodott volt, mondta a hölgy. így mondta, de közben nagyon elszomorodott. Tényleg az voltam? Honnan tudhattam volna? Éveken át a pult mögött. Az ember fi­gyel. Észreveszi a dolgokat. A vevőnek mindig igaza van, de az ember azért közben sokszor nagyon is tudja, hogy nincs igaza és hogy mekkora hülye.

És akkor egyszerre hirtelen ráismer­tem. Akkor így szóltam magamban: Iz, mi a csodának álldogálsz itt ezzel a nő­vel? Egyenesen az arcába néztem. Faith? Maga az? Idehallgasson! Nem, most maga figyeljen, kérdezni akarok magától valamit. Mondja, ugye igaz, hogy maga bármikor telefonált, nem számított az idő, még ha záróra után volt is, odamentem a házukba a peni­cillinnel, vagy később a tetránnal? Ma­guk a negyedik emeleten laktak, lift nélkül. A szomszédjukban lakott az a nem tudom milyen Susan, a barátnője a három lánnyal, ugye? Egészen tisztán magam előtt látom. A maga arca ki volt sírva, a kölyöknek harminckilenc fokos láza volt, tán még annál is magasabb, csak úgy égett, maga nem akarta egye­dül hagyni az ágyában, ott állt a hall­ban, a sötétségben. Maga egyedül élt, ugye? Nagyon fiatal volt. A férje is, jut eszembe, az az izgága fickó, aki hol ideszaladt, hol oda, és egész éjszaka tekergeti. Ivott? Lefogadom. ír ember volt? Azt hiszem, nem bírta ki vele, és elváltak. Egyszerű. Maguk kölykök az­tán tudják, hogyan kell élni.

A nő nem válaszolt. Aztán azt mondta… akarják tudni, mit mondott? Azt mondta, ó, a francba. Aztán azt mondta, persze, hogy emlékszem. Iste­nem, milyen beteg volt az én Richie-m! Köszönöm, mondta, köszönöm, Iste­nem.

Én akkor már másra gondoltam. Az ember gondolatai úgy járnak, ahogy ne­kik tetszik. Amikor ez a nő először bot­lott belém, nem ismertem rá. Vagyis rá­ ismertem, csak nem tudtam, honnan ismerem. Aztán hirtelen minden ott volt, pedig csak egy szó, talán az a fontoskodó, szokatlanul kerek arca, a sö­tét kis lakása, a négy emelet, a többi lány – egyszeriben mind olyan élő, olyan fiatal… az ember szinte maga előtt látja őket, amint egy napsugaras délelőtt sétálnak, maguk után vonszol­nak egy rakás gyereket, egy babako­csit, egy biciklit, szép lányok, de már fáradtak a napi munka után, a legtöbb­je elvált és egyedül kullog haza. Bará­tok? Ugyan ki tudná, hogy élnek az ef­félék? Én nagyra értékeltem őket. Néha úgy öt óra tájban odaálltam az ajtóba és néztem őket. A legtöbbje elmehetett volna manökennek. Nem úgy értem, nem voltak olyan soványak, inkább gömbölyűek, kisebb-nagyobb párnács­kák dagadoztak rajtuk, attól függ, hon­nan nézte őket az ember; ifjú anyák. Odakiabáltam nekik néhány szót, ők meg visszakiabáltak. Kivált a barátnőjé­re, Ruthyra emlékszem. Neki két kislá­nya volt, hosszú, fekete copfos kislányai. Néhány év múlva, mondtam Ruthynak, két gyönyörű lánya lesz, jobb hát, ha vigyáz rájuk. Azokban az időkben a nők kedvesen válaszoltak az embernek, nem fukarkodtak a moso­lyukkal. Tényleg így gondolja, íz, kér­dezte. Köszönöm, Iz.

Mindennek azonban semmi haszna, és e helyütt nemcsak jó van, hanem rossz is, ami kiváltképp erre a hölgyre vonatkozik: én jót tettem vele, ő azon­ban korántsem tett olyan jót velem.

Ácsorogtunk egy kicsit. Menjünk a hintához, nagypapa, mondta Emanuel. Menj oda egyedül, nincs messze, látod, mennyi gyerek van ott, innen látom őket. Nem, mondta Emanuel és újra a zsebembe dugta a kezét. Jó, akkor hát ne menj – Ach, micsoda nap, mond­tam. Mennyi rügy mindenfelé. Az ott egy szivarfa, mondja a nő. Ne mondja! mondom én. Honnan tudja, amikor egy árva levél sincs rajta? És nézze, mi az ott? Sáska, mondja. Két sáska, mon­dom én.

Aztán mély lélegzetet veszek: oké, még mindig hallgatják, amit mesélek? Hadd kérdezzem meg, mondom a nő­nek, ha annyi minden jót tettem magá­nak, beleértve a gyereke életének a megmentését, hogy tehette azt? Tudja jól, mire gondolok. Egy tökéletesen szép napon. Kinéztem a patika ablaká­ból és mit látok? Négy vevőmet, mind­egyikük legalább kétszer felzargatott már hálórékliben az éjszaka kellős kö­zepén és segítségért kiáltozott. Ott áll­tak és táblát emelgettek. ZAGROWSKY RASSZISTA. ÉVEK ÓTA ITT ÉL, MÉGSEM SZOLGÁLJA KI A FEKETÉKET. Mintha ide döftek volna ezzel, mutattam a szí­vemre. Hajszálpontosan tudom, hol van a szív.

A nő persze roppant kínosan érezte magát, amikor mindezt elmondtam ne­ki. Idehallgasson, mondja, igazunk volt.

Megragadtam Emanuelt. Maguknak?

Igen, először levelet írtunk magának, válaszolt rá? Azt írtuk, Zagrowsky, tér­jen észre. Ruthy írta meg a levelet. Azt írtuk, hogy beszélni akarunk magával. Kipróbáltuk magát. Legalább négy alka­lommal fordult elő. Maga Mrs. Greent és Josie-t, a mi Josie barátnőnket, aki olyan spanyol fekete volt, ott lakott a házunk első emeletén, megvárakoztat­ta, mindenkit előttük szolgált ki. És ma­ga nagyon goromba volt, íz, úgy értem, nyers, maga szörnyű nyers tudott lenni, Iz. Amikor Josie kiment a patikából, maga rémes dolgokat kiabált utána. Emlékszik?

Nem. Egyáltalán nem emlékszem, rengetegen kiabáltak a patikában. Vol­tak komolyan szenvedő emberek, akik ordítva jöttek be fájdalomcsillapítót kérni, vagy azt ordibálták, mit csinálja­nak, amikor a mamájuk haldoklik. Én csak erre emlékszem, nem pedig holmi dilinós spanyol nőszemély kiabálására.

És képzeljék, ezek után azt mondja – mintha mindez nem lenne úgyis a sze­mem előtt, pedig olyan a múlt, mintha egy papírdarabka lenne az udvarban -, hogy még mindig nem fejezte be, nem mondta el, mi van Cissyvel.

Befejezni? Maga kis híján véget vetett az üzletemnek, és nehogy azt higgye, hogy Cissy nem hányta ezt a szemem­re. Később, amikor már olyan beteg volt.

Minek is beszélek ennek a nőnek, gondoltam aztán. Láttam magam, amint ott állok, mint egy hülye – hány éve is ennek? – a pult mögött és vevők­re várok. Elmentében mindenki bekuk­kant az őrök élő lánca mögé. Ez a szomszédság már csak ilyen, ha őröket látnak, legalább a vevők fele nem mer bejönni. A zsaruk szerint ehhez joguk van. Joguk van hozzá, hogy lerombol­ják egy ember megélhetését. Undorod­tam, de azért kimentem az utcára. El­végre az összes hölgyet ismertem. Meg­próbáltam megmagyarázni nekik, Faith, Ruthy, Mrs. Kratt, hát idefigyeljenek, ha egy idegen jön be hozzám, az csak ter­mészetes, hogy az ember először a ré­gi vevőket szolgálja ki, nem? Mindenki ugyanezt csinálná. Ők meg ideküldtek hozzám feketéket, barnákat, mindenfé­le színűeket, és az igazat megvallva, nem rajongtam a gondolatért, hogy a patikám az ő kiszolgálásukkal szerez hímevet magának. Ezek odaköltöztek a szomszédságba… én csak azt tettem, amit mindnyájan tettek. Igazából nem bántottam őket, de nem is bátorítottam őket arra, hogy olyan nagyon jól érez­zék ott magukat. Pedig nyilván azért költöztek oda, mert arrafelé nagyon szép.

Na jó. Ha valaki ránéz Emanuelre és azt mondja, hé, ez sem egészen a fehér fajból való, hát mi történik? Majd én megmondom, hogy mi: az élet megy to­vább. Magának lehet véleménye. Nekem is lehet véleményem. Az életnek nincs véleménye.

Egy kicsit odébb húzódtam ettől a lady Faith-től. Nem akarózott a közelé­ben lenni. Leültem a padra. Nem va­gyok már afféle tavaszi csibe. Kukurikú, már csak nagy néha rikkantgatok. Elfáradtam, többnyire a mi Emanuelünkre felügyelek. Mrs. Z. otthon marad, mert megdagadt a lába. Micso­da szégyen.

A metrón egy alkalommal nem bírt leszállni a megállóban. Az ajtó kinyílt, de ő nem tudott kikecmeregni. Megpró­bálta, de hiába, egy kicsit túl kövér. Odaszólt egy nagydarab, színes bőrű fickónak, akinél valami notesz volt, ké­rem, segítsen leszállni. A fickó azt felel­te, maga már háromszáz éve a hatal­mában tart engem, tíz percet maga is kibírhat még. Akkor azt mondtam, Nettie, miért nem mondtad meg neki, hogy mi egy kisfiút nevelünk, aki olyan bar­na, akár egy szem pörkölt kávé? De hi­szen igaza volt, válaszolta Nettie, mi tényleg ezt csináljuk. A hatalmunkban tartjuk őket.

Mi? Mi tartjuk őket a hatalmunkban? A két húgomat és az apámat 1944-ben megsütötték Hitler vacsorájára és te még azt mondod, hogy mi?

Nettie leült. Légy szíves, adj egy kis teát. Igen, Iz, azt mondtam: mi.

Annyira kiborultam, hogy még a tea­vizet sem tettem fel. Tudja, asszo­nyom, mondtam Nettie-nek, maga épp olyan dilis, mint a három nénikéje, épp olyan lökött, mint a mi Cissynk. A maga egész családjába olyan géneket rak­tak, amiktől halálbiztosan semmi esé­lyük sincsen. Nettie rám nézett. Aj, aj, mondta. Soha nem mondott oj, ojt. Va­lahogy rávette magát, és ajajra asszimi­lált… Ezért mondta azt a bizonyos „mi”- t is. Csak azt ne hidd, hogy ettől ameri­kai lettél, mondtam neki, hogy egy sor­ba állíthatod magad Robert E. Lee-vel. Ez persze csak vicc volt, mert valamin ugye, mégiscsak nevetni kellett.

Elfáradtam. Még ez a Faith is észre­vette, hogy egy kissé rozoga lettem. Így azután elgondolkodott. De úgy látszik, a fejébe vette, hogy a beszélgetésünk még nem ért véget, mert mellém ült. A pad nyirkos volt. Még csak április van.

Mi van Cissyvel? Jól van?

Nem tartozik magára, hogy van.

Oké. Indulni készült.

Várjon, várjon! Mivel elég sokszor lát­tam magát hálóingben, amikor még csi­nos fiatalasszony volt… Most tényleg felpattant és menni készült. Arra gon­doltam, biztosan afféle női egyenjogú­sági harcos, aki nem szereti, ha a jelen­létében hálóingekről beszélnek. Fürdő­ruha esetleg még szóba jöhet. Hadd menjen hát! A pokolba vele… de visszajött. Egyszer s mindenkorra, Íz, mondja, tényleg tudni akarom. Jól van Cissy?

Szóval akarja. Igen, jól van. Együtt la­kik velem és Mettie-vel. Kertészkedik. Egész napos munka.

De miért hagytam, hogy ostobaságot csináljon. Ó, jaj, Faith, hogy maguk emberek mit rám nem fognak! És még maga akarja tudni, hogy van Cissy. Ma­ga! Miért? Na jó. Emlékszik még, ugye, amikor egy-két hét múlva abbahagyták az élő láncot. Voltaképpen nem is tu­dom, miért hagyták abba. Belefárad­tak? Lehet, hogy közbeszólt a nyár, el kellett menniük, hogy a tengerparton folytassák a bajkeverést. Én azonban ide voltam kötve. Volt már akkor lég­kondicionálóm? És akkor hirtelen meg­pillantottam odakinn Cissyt. Rajta is ló­gott valami jelmondat. Az ötletet ma­guktól szedhette. Egy hatalmas szend­vicstáblával mászkált fel és alá. Ha va­laki megszólította, összeszorította a száját.

Erre nem is emlékszem, mondja Fa­ith.

Hát persze, hogy nem emlékszik, ma­ga akkor már Long Islanden, vagy Cape Codon, vagy egyebütt lebzselt, valahol a Jersey-partokon.

Nem, mondja Faith, én nem voltam ott. Én nem. (Úgy látom, kész sértésnek veszi a feltételezést, hogy nyaralni ment.)

Nyugalom, Zagrowsky, mondok ma­gamnak. Bizonyos oknál fogva nem akarom, hogy elmenjen, ugyanis ha már elkezdtem, akkor el is akarom mondani az egész históriát. Nem olyan fából faragtak, hogy eltitkoljam a dolgokat. Mesélni! Ez egy kis­sé enyhít a vérbőségen, a tüdő szabadabban lélegzik, nincse­nek titkok. A feleségem soha nem mesél, csak köhög, köhög. Egész álló éjjel. Engem is fel­kelt. Aj, Íz, nyiss ablakot, nincs semmi levegő. Te szegény asszony, ha levegőt akarsz, hát mesélj!

Így hát ezt mondtam Faithnek: el­mondom magának, hogy van Cissy, de végig kell hallgatnia az egész történe­tet, mit kellett szenvednie. Oké, gon­doltam magamban. Bánja a fene. Hadd kotyogja csak el később az egészet a többi lánynak. Legalább megtudják, mit műveltek.

Hogyan cipeltük Cissyt egyik nagy és híres orvostól a másikig – a patika mi­att jó összeköttetéseim voltak. Dr. Francis O’Connell, ez a nagydarab ír, a kórház igazgatója, ez az elfoglalt ember két teljes órán át ült velem és Mrs. Z.-vel. Elmagyarázta, hogy ez a legnagyobb rejtélyek egyike. Ezen a terüle­ten teljes a tudatlanság, még a legra­gyogóbb orvosok is tehetetlenek. Ám azért ami engem illet, hallottam már ilyen meg amolyan kúráról. így hát tető­től talpig megmasszíroztattuk legalább ötvenszer, és mindent megtettünk, amit ez az orvos ajánlott. Vitaminokkal és ásványi sókkal tömtük.

Ha legalább bevette volna a vitami­nokat, de néha becsukta a száját. A mamájának csúnya szavakat mondott. Ilyen szavakat egyikünk sem használt. Ezalatt pedig minden áldott délelőtt ott sétafikáit fel és alá a patikám előtt. Olyan rendszeres volt ebben, hogy még minimumbért is kaphatott volna. Dél­után pedig egyik saroktól a másikig ment a feleségem után, és elmondta neki, mi minden rosszat tett vele az anyja kiskora óta. néhány hónap múl­tán pedig hirtelen dalolni kezdett. Szép hangja volt. Egy jól ismert személytől vett órákat. Karácsony hetében odaállt a patika elé és végigfújta Händeltől a fél Messiást. Ismeri? Most azt akarja mondani, hogy ez igazán szép. Ó, igen, gyönyörű. De hol volt maga akkor, hogy még azt sem vette észre, hogy a lányo­mon nincs kabát? Talán azt sem látta, hogy ami­kor fel és alá sétált, le­esett róla a harisnyája?

Az arca és a keze olyan vörös volt, mintha a pin­cében élne. Énekelt! Éne­kelt! Többnyire két dalt részesített előnyben: az egyik arról szól, hogy a keresztények meglátják a világosságot, a másik meg az, hogy Lássátok! a szűz fiat fogan. A felesé­gem erre azt mondta, hogy persze, ez csak ter­mészetes, a lányunk épp olyan férjes asszony szeretne lenni, mint mások. Süket duma. Férjhez mehetett volna. Rengeteg randevúja volt. Rengeteg. De ő csak énekelt, a hülyék tapsoltak, né­hány gazember meg odaszólt neki, menj, Cissy, menj. Menjen? Hová? Egy szép napon meg kiabálni kezdett.

Hogy mit kiabált?

Ó, magáról egészen el is feledkez­tem. Kiabálni bármit lehet. Kiabáljunk rasszistát. Kiabáljuk, hogy mérgezett gyógyszereket árul. Kiabáljuk, hogy borzalmas táncos, három ballába van. (Amiből egy szó sem igaz, csupán arra jó, hogy nyilvánosan sértegessenek.) Az emberek nevettek. Vajon Cissy mit mondott? Nem is lehetett jól hallani. Csak kiabált. Eredj a kurvákhoz. Ez sem igaz. Mindössze egyszer találko­zott egy nővel, az is rokon volt és Izraelből jött. Minden a fejében volt. Mint egy szemétládában.

Az anyja egy napon azt mondta neki, Cissy, az ég szerelméért, fésülködj meg, drágám. Erre a megjegyzésre Cissy az anyja arcába vágott. Hazamen­tem és mit láttam? Egy már nem egészen fiatal nőt, feketéllő szemmel és vérző orral. Az orvos azt mondta, hogy mielőtt a lányuk javulni kezd, rosszabb­ra fordul az állapota. Ennyiből állt a tu­dománya. Elküldött minket egy igen szép helyre, egy kórházba, már nem tu­dom, hol is volt, Westchesterben vagy Bronxban, de Istennek hála, legalább metrón lehetett odamenni. No, leg­alább most rájöttem, mire tartogattam eddig a spórolt pénzemet. Mindig azt hittem, hogy ha majd egyszer nyugalomba vonulok Floridában, hétköznap is a pálmafák alatt sétafikálhatok. Té­vedtem. A pénz az én szépséges Cissymnek kellett, hogy egy szép ott­honban lakjon a többi őrülttel együtt.

Aztán Cissy fokról fokra lehiggadt. Már látogathattuk. Megmutatta nekünk a cukorkaüzletet, adtunk neki néhány dollárt; hamarosan az egész életünk így folyt. A feleségem hetenként három­szor ment oda a metrón finom cseme­gékkel (csak semmi édesség, az intéze­tlek nagyon ellenezték); mindig vitt ne­ki valami szépet, egy blúzt vagy egy kendőt, valami ajándékot, érti, ugye, amivel kimutatta a szeretetet; én heti egy alkalommal mentem, de Cissy rám sem akart nézni. Gondolja csak meg, amilyen közel álltunk egymáshoz, mint a szerelmesek, hogy esett ez nekem? Biztos magának is vannak gyerekei, így hát tudja, hogy kis gyerek kis baj, nagy gyerek nagy baj, ezt tartja a jiddis mondás. De lehet, hogy a kínaiak is ugyanezt mondogatják.

Ó, Iz. Hogy történhetett ez? És ilyen hirtelen. Semmi jele nem volt?

Mi van ezzel a Faith-szel? A szeme te­le van könnyel, nyilván nagyon érzel­mes. Tudom, mire gondol. A gyerekei tinédzserek. Elég rendben valónak lát­szanak, de vajon később mi lesz majd? Az emberek önmagukra gondol­nak. Emberi természet. Elvégre azt mégsem mondhatja nekem, hogy a fe­leségem hibája, vagy az én hibám. Hogy valamit iszonyúan rosszul csinál­tam! Szerettem a gyermekemet. Tu­dom, mit jár az emberek fejében, na­gyon is jól értek a pszichológiához. Amióta ez történt velünk, végigolvas­tam az egész irodalmat.

Ó, Iz…

Kezét a térdemre teszi. Lepillantok. Talán csak a bolondját járatja velem. Talán azt gondolja magában, hogy vén hülye vagyok (majdnem az is vagyok), nos, ahogy az imént is mondtam. Hála legyen Istennek a fejért. A fej az egye­düli hely, ahol még fiatal maradhatsz, ha a többi szokásos hely be is mondja az unalmast. Valami oknál fogva Faith csókot nyomott az arcomra. Fura egy nőszemély.

Faith, még mindig nem birok rájönni, hogy maguk, lányok miért toltak ki ve­lem annyira.

De hát igazunk volt.

És ekkor ez az Igazság Királynője ki­sebb leckében részesít. Arra már nem emlékszik, hogy az én Cissym fel és alá mászkált és förtelmes szavakat sikítozott, de arra emlékszik, hogy például: miután Mrs. Kendrick nagy, kövér, gusztustalan cselédlánya leslattyogott Kendrick allergia elleni gyógyszere mi­att, én valami pofát vágtam és azt mondtam: hohó! a nagy hölgy! Mi van ebben olyan borzasztó? Azt is elmond­ja, hogy valahányszor megláttam egy szerelmespárt, egy fekete-fehér párt a háztömb körül sétálni, azt mondtam: pfuj, milyen gusztustalan. Ezt nem kel­lene megengedni. Állítólag ő maga is jó néhányszor hallotta tőlem ezt a meg­jegyzést. Úgy? Hát ez igazán ízlés dol­ga. Aztán újra elmondja nekem ezt a Josie-t, aki valószínűleg portorikói volt, és akit nem szolgáltam ki időben. Az­tán így szólt: Ha jó, de tényleg, Iz, mi ez az egész Emanuellel?

Ne nézzen rá Emanuelre, mondtam. Ne merészeljen ránézni. Neki semmi köze ehhez.

Faith ide-oda forgatta a szemét. Az­tán még többet mondott. Elmondta, ne­ki az sem tetszik, ahogy én a nőkről be­szélek. Azt mondta, hogy Mrs. Z.-t nem is egyszer vérszomjas fenevadnak ne­veztem. A feleségem, nem? Aztán né­zegettem és kacsingattam a lányokra és beléjük is csíptem. Hazugság… Le­het, hogy egy kicsit megtapogattam őket, de csípni, azt soha! Mellesleg is­merek néhány leányzót, akik kifejezet­ten kedvelik, ha beléjük csípnek. Nem, mondta. Egyikük sem kedveli. Egyetle­negy sem. Csak beletörődnek, mert a történelem folyamán még nem volt pél­da rá, hogy csipdesésért valakit elítélje­nek. (Ahhoz is jó idegek kellenek, hogy egy Amerikában született lány a törté­nelmet emlegesse.)

De tudja mit, Iz, mondta, felejtsük el ezt az egészet. Sajnálom, hogy mosta­nában annyi baja van. Tényleg sajnál­kozott. De egy perc múlva meggondol­ta magát. Mégsem sajnálja. Hátratette a kezét. Szája apró ó betűt formázott.

Emanuel felmászott az ölembe. Meg­veregette az arcomat. Ne szomorkodj, nagyapó, mondta. Emanuel nem bírja elviselni, ha könnyeket lát valakinek az arcán. Akár idegenén is. Ha a mamája csúnyán néz rá, akkor van annyi esze, hogy nem megy oda hozzá. Ilyenkor a feleségemhez megy. Nagyi, mondja, szegény mama olyan szomorú. A fele­ségem már ugrik is és rohan. Aggódik. Töri magát. Vajon bevette Cissy a piru­láit? Mi lesz most? Emanuel egy alka­lommal odament Cissyhez és azt mondta: miért sírsz, mama? Mire ő így válaszolt a kisfiúnak: felegyenesedett és odacsapdosta a gyerek fejét a fal­hoz. Keményen.

Mama! kiabálta Emanuel. Kész sze­rencse, hogy odahaza voltam. Emanuel különben egyenesen a nagyanyjához szaladt volna a bajával. Mi legyen most? Már nem vagyunk egészen fiata­lok. A legidősebb fiamnak remekül megy – egy roppant exkluzív helyen él Rockland Countyban. A másik fiunk – nos, annak is megvan a maga élete, a maga nemzedéke. Elment tőlünk.

Ez a Faith rám nézett. Egy szót sem tudott szólni. Csak ült ott. Majdnem ki­nyitotta a száját. Tudom, mit akart mondani. Hogy toppant be Emanuel ebbe a történetbe? Mikor?

Aztán pontosan ugyanezekkel a sza­vakkal feltette a kérdést? Nos, hogy il­lik bele a képbe Emanuel?

Beleillik. Beleillik. Mint Nasszer arany ajándéka.

Nasszeré?

Oké, ha nem Nasszeré, hát Egyipto­mé – ő Izsák második fia, nem? Vagy valami közeli rokona. Egy napon csak ültem és azon töprengtem: miért? mi­ért? A válasz: hogy emlékeztessen ben­nünket. Az egész dolognak ez az egyet­len célja.

Az Ábrahám, vág közbe Faith. Két fia volt, Izsák és Izmáel. Isten megígérte, hogy nemzedékek atyjává teszi, és azzá is lett. De tudja, teszi hozzá Faith, nem volt valami jó papája annak a két kisfi­únak. Ami nem is olyan szokatlan do­log, fűzi még hozzá.

Na tessék! Erre csinálták a Bibliát, ezeknek a nőszemélyeknek, hogy a férfiak ellen fordítsák. Hát persze, hogy Ábrahámra gondoltam. Ábra­hámra. Izsákot mondtam volna? Most az egyszer be kell vallanom, a nőnek igaza volt. Emlékszem is, az egyiket mindenestül elkergette a házából, a másikat meg hajlandó lett volna fel­aprítani, mert egy hangot hallott a fe­jében, ami azt mondta, rajta, szele­teld fel!

A kérdés azonban az, hogyan illik Emanuel a képbe. Igenis, megmon­dom. Ha egyszer el akarom mondani, akkor el is magyarázom.

Na szóval így kezdődött. A felesé­gem egy szép napon odament a kór­ház igazgatójához és azt mondta: mondja, miféle hely ez? Csak egy pil­lantást kell vetni a lányomra. Még a vak is látja. Teherben van. Mi folyik itt éjszakánként? Ki a felügyelő? Hol van ilyenkor egyáltalán?

Terhes? Azt felelte, hogy erről még csak nem is hallott. Aztán futkosni kezdtek és jött az orvos és közölte, hogy igen, valóban terhes. Biztos. Van még más újság is? kérdezte a feleségem. Aztán különféle találkozók kez­dődtek a hetenkénti pszichiáterrel, a naponkénti pszichológussal, az idegor­vossal, a szociális munkással, a főnő­vérrel, a nővérek felügyelőjével. A fele­ségem azt mondta, Cissy tudja. Elvégre nem hülye, csak egy kissé megzavaro­dott és depressziós. Tudja, hogy gyer­mek van a méhében, mint minden nor­mális nőnek. Még azt is mondta, ma­ma, kisbabám lesz, és megcsókolta a feleségemet. Évek óta először csókolta meg az anyját. Na, ehhez mit szól?

Eközben nagy nyomozást folytattak. Kiderült, hogy a férfi egy színes bőrű pasas. Az egyik kertész. De néhány hó­nappal ezelőtt már otthagyta a kórhá­zat. Egész jól el tudom képzelni, mi történt. Cissy mindig szerette a virágo­kat. Kislány korában folyton virágma­gokat ültetett és egész napon át ott ül­dögélt a cserép előtt, leste, amint a magok kibújnak a földből. Cissy így fi­gyelhette a kertészt, a kertész meg Cissyt. A kertész felásta a földet. Elvetette a magot. Cissy figyelt.

A hivatal bocsánatot kért. Bocsánat? Baleset történt. A felügyelő épp egyheti szabadságon volt. Beperelhettem volna őket egymillió dollárra. Ne hig­gye, hogy nem beszéltem ügyvéddel. Aztán egy idő múlva detektívet fogad­tam, hogy keresse meg a kertészt. Meg akartam öl­ni. ízekre szaggatni. Mi is jött aztán? Ja igen, újra összehívták őket. A pszi­chiátert, a pszichológust, csak a segédápolónőt hagyták ki.

Az egyetlen remény arra, hogy félig normális életet éljen, és ne az intézet­ben, az, hogy hozza világra a gyerme­két és maga gondozza. Nem, mond­tam, ezt nem bírnám ki. Hogy az én Cissym, aki úgy néz ki, mint az olvasz­tott arany, egy fekete gyerekkel mász­káljon. Mire a pszichológus azt mondja, ne legyen már olyan bigott! Mit ideges­kedik ezen? A feleségemnek lassacs­kán jó ötlete támadt. Oké, rendben, majd mi örökbe fogadjuk. Cissynek er­ről egyáltalán nem is kell tudnia.

Maguk tévhitben élnek, mondta a kórház főnöke. Ezek mind így beszél­nek. Ezalatt azt értette, hogy vigyük ha­za magunkkal ezt a gyermeket, és ha igazán szeretjük Cissyt… aztán nagy prédikációba kezdett erről a gyerekről, aki összeköti Cissyt az élettel; meg hogy az egész azért történt, mert Cissy teljesen belehabarodott ebbe a ker­tészbe, ebbe a kurafiba, ebbe a zöld hüvelykujjú feketébe.

Tudja, azért viccelődöm, mert azért mégis van egy kevéske örömöm eb­ben. Mert ez a gyerek mégis egy kis jó barátom lett. Ahová megyek, oda ő is eljön, még akkor is követ, ha odame­gyek azokhoz a vén kecskékhez a park­ban, hogy egy kicsit lábtengózzak. Meg­hívtak, amikor megláttak a szupermar­ketben: Hé, Iz, Tony beteg. Beállsz he­lyette, oké? A feleségem azt mondta, vidd magaddal Emanuelt, hadd lássa, hogy játszanak a férfiak. Magammal vit­tem azok közé a vénemberek közé, akik szintén láttak már épp eleget az életben. Azt gondolták, hogy afféle jó­tét lélek vagyok. Néhányan meg úgy tet­tek, mintha észre sem vették volna. Ezek nyilván azt hitték, hogy a zsidók amúgy is egy kissé színesek, így hát nem bámulták őt dülledt szemmel. Emanuel odament a hintához, ezek meg azt hitték, többé nem is látják.

Nem akarok eltérni a tárgytól.

Mi a tárgy? A tárgy az, hogy ho­gyan hoztuk el a kisbabát. A fe­leségem, Mrs. Z., Nettie egysze­rűen kiszekírozta belőlem. Ma­gunkhoz kell venni ezt a gyere­ket, mondogatta. Én elköltö­zöm innen, én behurcolkodok a dili­házba Cissyhez és majd csak elboldo­gulok. íz, jobb lenne, ha meggondol­nád. A feleségem bátyja, valami vezető szociális munkás, még bátorította, azt hiszem, az is valami kommunista, leg­alábbis, ahogy az utolsó húsz-harminc évben beszélt…

Túléled, Iz, mondta a bátyja. Elvégre ez egy kisbaba. Vér a véredből. Persze, hacsak nem akarod, hogy Cissy ott ro­hadjon meg azon a helyen, ha már úgy elszegényedsz, hogy többé nem tudsz fizetni érte. Akkor majd bedugják a Bellevue-be, a Central Islipbe, vagy hason­ló helyre. Először olyan lesz, mint egy hulla, aztán meg mint valami főzelék. Hát ezt akarod, Iz?

Ezután a beszélgetés után totál kiké­szültem. Dolgozni se tudtam menni. Közben meg Nettie átsírta az éjszaká­kat. Reggel már fel sem öltözött. Fel és alá mászkált egy seprűvel, de nem se­pert. Csak elkezdte, aztán ömlöttek a könnyei. Feltett egy fazék levest a tűz­helyre, aztán beszaladt a hálószobába és lefeküdt, nemsokára kezdtem azt hinni, hogy őt is el kell vinni.

Feladtam.

Hallgatóm ekkor megszólalt: Helyes, Iz. Maga a helyes dolgot cselekedte. Mi mást tehetett volna?

Úgy éreztem, mindjárt behúzok neki egyet, nem vagyok erőszakos ember, most is inkább csak izgatott vagyok, de ki kérdezte? Helyes, Iz! Ott ült mellet­tem és bólogatva mutatta a fejével, mi­lyen helyes dolgot műveltem. Emanuel végre odament a játszótérre. Láttam, hogy hintázik és hintázik. Két órán át képes hintázni. Szereti. Roppant mód­szeresen hintázik.

Nos, a história rosszabbik részének vége. Most jön a jobbik. Elnevezni a kisbabát. Milyen nevet adjunk neki? Kis barna babácska. Afféle közbeeső szín. Teljesen idegen.

A szülészeten, tudja, ahol az anyák feküsznek az új kisbabákkal, Nettie azt mondta, Cissy, Cissy, drága, édes ki­csikém (mert a feleségem mindig így beszélt hozzá, mintha a lányunk olvasz­tott aranyból, mintha hímes tojásból lenne), édes kislányom, minek nevez­zük el ezt a kisbabát?

Cissy szoptatott. Fehér testén az a pici, göndör, fekete fej. És Cissy men­ten rávágta: Emanuel. Abban a minutában. Amikor ezt meghallottam, arra gondoltam, hogy ez nevetséges. Kész röhej, ilyen hosszú zsidó nevet adni egy ilyen picurka babának. Ilyen néven csak holmi öregapót hívhatnak. Aztán majd mindenki Mannynek nevezi. Manny bácsi. De Cissy megint csak azt mondta: Emanuel!

A Dávid nagyon szép név, ajánlottam kedves hangon. A nagypapádat is így hívták, nyugodjék békében. A Michael is nagyon szép, mondta a feleségem. A Joshua egyszerűen gyönyörű. Manap­ság sok gyerek szaladgál ilyen szép ne­vekkel. Ez egytől egyig mind szép, mo­dem név. Az emberek is örömmel mondják ki.

Nem, mondta Cissy, Emanuel. És sikítozni kezdett, Emanuel, Emanuel. Már majdnem beadtunk neki egy-két extra nyugtatót. De azért ezzel óvato­sak voltunk a tej miatt. Az ilyesmi eset­leg az anyatejre is hat.

Oké, kiabálta mindenki. OKÉ! Nyu­godj meg, Cissy. Oké, Emanuel. Hozzá­tok ide azt a születési bizonyítványt. Ír­juk alá. Szögezzük le. Lássuk csak. Emanuel… néhány nap múlva jött a rabbi, néhányszor felemelgette a szem­öldökét. Aztán elvégezte a munkáját, a briszt, azaz a körülmetélést. Így csinál­ják ezt azokkal a gyerekekkel, akik Izra­el férfiai lesznek. Ezt a kifejezést hasz­nálják. Nem Emanuel az első színes bő­rű gyerek. Azt mondják, hosszú idővel ezelőtt mi is majdnem egészen sötétek voltunk. De ha jól meggondolom, nem szándékozom átruccanni Izraelbe. Azt mondják, ott töméntelen fekete zsidó van. Ott ez egyáltalán nem szokatlan. Erről többet kellene nyilvánosan be­szélni. Mert sokat gondolkozom azon, hol is kellene Emanuelnek élnie. Talán nem lenne neki olyan jó, ha itt élne. Mert a fiam, azokkal a furcsa eszméi­vel… Ach, felejtsük el!

Mi van a házban, a maguk szomszé­daival, már úgy értem, azokkal, akik most laknak maguk mellett? Vannak ott más feketék is?

Ó, igen, de azok szörnyen sznobok. Ne kérdezze, mire fel olyan sznobok.

Mert, mondja Faith, talán jó lenne, ha a saját színéből is akadnának bará­tai, akkor talán nem lenne annyira ma­gányos az iskolában.

Idehallgasson, ez New York, nem Wisconsin! De ha Faith egyszer rákezdi, nem lehet leállítani.

Elvégre, mondja Faith, végül úgyis meg kell ismernie a saját népét. Az ő életüket kell megosztania. Tudom, ez problémát jelent magának, íz, de en­nek ez a módja. Van egy barátnőm, aki­nek ugyanez a helyzete, és aki egy faji­lag sokkal integráltabb szomszédságba költözött.

Ez igaz? És hol van az a hely?

Ó, hát ott van a…

Álljon meg a menet, várjon egy per­cig. Harmincöt éve élünk abban a la­kásban. Ezt akartam mondani, de hall­gattam. Egy darabig nagyon csendesen ültem, gondolkoztam és gondolkoztam. Azt mondtam magamnak, légy olyan, mint egy hindu, Iz, légy olyan higgadt, mit egy uborka. De ez már túl sok. Idehallgasson, Miss Faith, tegyen meg nekem egy szívességet és ne oktatgasson.

Én nem oktatgatom, Iz, én csak…

Ne válaszoljon nekem mindenre, jó? Csak beszél és beszél. Minek? Kinek? Miért? Nettie-nek igaza van. Ez csak ránk tartozik. Ez meg itt Emanuel életé­ről papol nekem.

Maga semmit sem tud erről, ordítok rá. Menjen, csináljon élő láncot. Ne tanítgasson engem.

Feláll és egy kissé sértődötten néz rám. Nyugi, Iz!

Jön Emanuel. Meghallotta a kiabálá­somat. Kis arca csupa aggodalom. Faith felemeli a kezét, hogy megsimo­gassa, a nagypapája olyan hangosan kiabált.

De ezt már nem tűröm el. El a kezek­kel, ordítom. Ez nem a maga kölyke. Ne nyúljon hozzá. És megragadom Emanuel vállát, átlökdösöm a parkon, keresztültaszigálom a játszótéren és a híres emlékművön. Faith egy darabig utánunk szalad. Aztán megpillantja né­hány barátnőjét, na, legalább most van miről beszélnie. Három, négy asszony. Kis csoportot alkotnak. Beszélnek. Megfordulnak, néznek. Az egyikük inte­get. Helló, Iz.

Ez a park tele van zajokkal. Minden­kinek van valami mondanivalója a mellette lévő fickónak. Zenélnek, illegetik a fejüket, bűvészkednek – kép­zeljék, az egyikük még egy zongorát is idehurcolt.

A patikát négy évvel ezelőtt eladtam. Többé nem járok dolgozni. De Emanuelnek meg akartam mutatni, nézze meg, milyen szép volt az én patikám, amiből három gyereket tudtam főisko­lán taníttatni, és amiből mindnyájan megéltünk – képzeld csak el: egyetlen üzletből!

Megpróbáltam lenyugodni a kisfiúval. Kérsz egy fagyit, Emanuel? Itt van egy dollár, Fiacskám. Vegyél magadnak raj­ta fagylaltot. Odaát van az ember. De ne felejtsd el visszakérni az aprót. Le­hajoltam és megcsókoltam a feje búb­ját. Nem örültem, hogy meghallotta, amint egy asszonnyal üvöltözök és lát­ja, hogy még mindig reszket a kezem. Emanuel néhány lépést előreszalad, az­tán visszanéz, hogy lássa, tényleg nem mozdulok el onnan.

Én is követem a szememmel. Egy jó­kora csokoládés fagylalttal integet. A fagylalt egy árnyalattal sötétebb, mint ő. A félnótás tömegből egy Fiatalem­ber közelít felém. Hátára kisbaba van szíjazva. Manapság ez a divat járja. Af­féle mindennapos kérdésként rámutat Emanuelre. A teremtésit, milyen csi­nos kis kölyök. Kié? Nem válaszolok. De tényleg, milyen aranyos, mondja újból. Kié?

Csak ekkor nézek az arcába. Mit akar ez? Ennek is meséljem el az életem tör­ténetét? Semmi szükségem rá, hogy el­meséljem. Már elmondtam és újra el­mondtam. Így hát nagyon hangosan csak ennyit mondok neki – senki nem érdekel -, mit tartozik ez magára, miszter? Mit gondol, kié ez a gyerek? Egyéb­ként maga kinek a kölykét cipeli a há­tán? Úgy nézem, nem a sajátját.

Hé, öregem, nyugi, nyugi, mondja a pasas. Igazán nem akartam semmit (mondja, találkozott már olyan ember­rel, aki akart valamit, amikor kinyitotta a száját?). Mialatt ordítozom vele, hát­rálni kezd. A nők ott a szobornál egy ki­csit hangosabban kotkodácsolnak. Meglehetősen nagy köztünk a távolság, de szerencsére ezeknek radarjaik van­nak. Hirtelen élesen megfordulnak, mint a madarak és a fiatalember felé szaladnak. Halkan beszélnek hozzá. Mi­ért molesztálja ezt az öregembert? Nincs neki elég baja? Miért nem hagyja békén?

Én nem molesztálom, mondja a fiatalember. Csak kérdeztem tőle valamit.

Nos, ő mégis úgy hiszi, hogy maga molesztálja, mondja Faith.

Azután Faith egyik barátnője, egy negyven körüli asszony dühösen kia­bálni kezd, miért nem törődik a saját kölykével? Hiszen bőg! Hát süket ma­ga? Természetesen a harmadik nő is tesz valami megjegyzést, ő sem akar ki­maradni. Megragadja a fiatalember dzsekijét: már máskor is láttam magát erre ólálkodni, öcsikém, jobb, ha eltű­nik. A fiatalember elinal. A nők a kezüket rázzák utána.

Aztán ez a Faith széles mosollyal odajön hozzám. Becsszóra, íz, néme­lyik ember nagyon fárasztó, ugye? De mi jól elküldtük, ugye? És odahajol és arcon csókol. Mondja meg Cissynek, hogy üdvözlöm, oké? És átkarolja a ba­rátnőit. Azok is hátra-hátraszólnak egy-egy szót, mintha épp felkurbliznának egy motort. Aztán nagy nevetve elsétál­nak. Még visszaintegetnek Emanuelnek. Nevetnek. Nevetnek. Viszlát, Iz… Szia, Emanuel.

Mi volt ez, Emanuel, meg tudod ezt nekem magyarázni, mi történt itt? Ész­revettél itt valahol valami vicceset? Ez az első alkalom, amikor Emanuel nem válaszol nekem. A nevét írogatja a jár­dára. EMANUEL. Hagy, ákombákom, nyomtatott betűkkel.

A nők egyre távolabb mennek tő­lünk. Beszélnek. Beszélnek.

Kiss Marianne fordítása

Az írónő novelláit három kötetben adták ki: Enormous Changes at the Last Minute; Later the Same Day (itt jelent meg általunk közölt novellája is); The Little Disturbances of Man. New Yorkban és Vermontban él, a Sarah Lawrence-ben és a City College-ben tanít.