Mozgásszínházak Nemzetközi Találkozója  – a zsidó színház fénykörében Webmester: Ambrózy Lőrinc – Last modified:  

Mozgásszínházak Nemzetközi Találkozója

A zsidó színház fénykörében

Tizenkettedik alkalommal rendezték meg októberben Magyarországon a Nemzet­közi Mozgásszínház Találko­zót. Az idén, Izrael állam me­galakulásának 50. évfordulója tiszteleté­re, a főtéma a zsidó színház volt. Évek óta valamilyen tematikus rend köré szer­veződik ez a fesztivál, ilyen értelemben nem jelent kivételt az idei választás. De a gesztuson túl, úgy érzem, ezúttal vala­mi másról van szó; olyasmiről, ami a színházművészet számára létfontosságú tény: hagyomány és modernség ötvöze­tének variációiról. A zsidó színház eb­ben az értelemben hálás „vizsgálati anyag”, hiszen Izraelben a csupán ötven éves államiság, s benne a művészetpoli­tika egyszerre vállalta föl a tradicionális tartalmakat és a megújulás lehetőségeit. A galut zsidó színházai pedig szinte kivé­tel nélkül az avantgárd művészet útját járják, de úgy, hogy tudatos értékőrző attitűdöt mutatnak.

Az idei találkozón hét produkció lé­pett föl, és mindegyik másképpen értel­mezte a mozgásra épülő színház illetve a zsidó színház mibenlétét. Viszonylag kevés igazi mozgásszínházi produkciót láthattunk, viszont erősödni látszott a zenés-énekes színház illetve a videóra épülő, az új médiát a színházba szerve­sen illesztő kísérletek vonala.

Lengyelországból Lothe-Lachmann Videószínháza jött, ők egy Hanna Krall-szövegre épülő, metairodalmi és metaszínházi előadást hoztak. A sze­replők: öt monitor, egy videóprojektor, négy élőben működő kamera és két színész. A felvételeken rövid ideig Han­na Krall és a történet valódi főszereplő­je, Isolda R. is megjelenik. A gépek és színészek folyamatos kommunikációja rendkívüli feszültségű, bonyolult kép- és jelenetrendszert hozott létre, a mo­nitorok képe néha időben elcsúsztatva követte egymást, máskor költői képek­kel vagy absztrakt motívumokkal húzta alá a narrációt. A néző figyelme állan­dóan változásoknak volt kitéve, hol itt, hol ott láthatta a szöveget egy az egy­ben illusztráló képanyagot. A közlés szaggatottsága, a megvalósításról szóló hosszú viták és az elsődleges élménya­nyag megrendítő hatása keveredett a műben, jelen és múlt tendenciái össze­gabalyodtak, és egészen finom kontúrt rajzoltak a téma köré. A darab egy len­gyel zsidó asszony életútját elevenítet­te föl, Isolda R.-ét, aki 1944-ben Varsó­ban levette a sárga csillagot és „beállt” lengyelnek. Férjét ennek ellenére Mauthausenbe vitték, az asszonyt Auschwitzba. Mindketten túlélték a holocaus­tot, de az asszony önazonosságában helyreállíthatatlan repedés keletkezett. Erről a repedésről kezdett Hanna Krall könyvet írni, és a könyv kudarcát, a va­lós történet művészi kifejezhetetlenségét írja meg a darabban.

A jeruzsálemi Theatre Company elő­adása a hangra, a zenére építkezett. Mű­vészetük valahol a komolyzene, a zsidó folklór, az absztrakt színház és a hang­költészet köztes mezsgyéjére helyezhe­tő. Ősi ladino dallamok, imák, magyar népdalrészletek, az Énekek Éneke, a Ros Hasanára szóló ima Törökország­ban született változata és egy közép­kori németországi askenázi dal kohe­rens egységet formál a hangszínház előadásában. A Theatre Company Jerusalem 14 éve dolgozik az ősi zsidó szö­vegek és a folklórban ma is élő dalla­mok ötvözésén.

Halász Péter és társulata egy régebbi nagysikerű New York-i bemutatóval sze­repelt: A sisakkészítő gyönyörű felesége az első Halász-produkció volt, melyben 1990-ben a Petőfi Csarnokban a hazai közönség több mint két évtized után is­mét találkozhatott a legendás itthoni Kassák Stúdió, később a világhírű New York-i Squat Színház csapatával. Halász az akkori előadáson keveset változta­tott. A főszereplő Nagymama, Halász Pé­ter alakításában, maga az öregség leg­mélyebb bugyrából táplálkozott, azt a fi­zikai nyomorúságot vitte színpadra, ami az öregkor legtermészetesebb velejáró­ja. A Nagymama egy teljes órán át botla­dozik, csúszkál, elesik a színpadon, kiön­ti a tejet és remegő kezével összetör mindent maga körül, miközben egy kis­lány merev mozdulatlanságban, mono­ton hangon sorolja életének forduló­pontjait. Majd holta után visszajön ez a letagadhatatlanul közép-európai (legin­kább a pesti Dohány utcából való) Nagy­mama, és kaddist mond saját lelkéért, néha egy-egy zsidó viccel megszakítva azt. Halászék előadása igazi színház volt, a szó legszorosabb értelmében, nem mozgásszínház és nem zsidó szín­ház, hanem elementáris létélmény.

A magyar Regős Pál egy baleset mi­att nem tarthatta meg tervezett előadá­sát, helyette Rásonyi Leila hegedűest­je szerepelt a programban, ebben Láng György Concerto Hebraico című művét adta elő. A Concerto Hebraico a zene nyelvén szólaltatja meg a depor­tálás szörnyű élményét, és zsidó egy­házi és világi dalokat sző a kortárs ze­nébe. Két nappal később pedig a berli­ni Ahava Raba nevű klezmerzenekar koncertjét hallgathattuk, náluk a klezmer csak a zenei alapot jelentette, va­lójában egy improvizáció-sorozatot ad­tak elő, és a zenekar tagjai egyszerre voltak zenészek és hangszerek, hihe­tetlen tónusokat csiholtak elő a torkuk­ból. Dekadens zenéjük erős dramatur­giai váltásokra, a hangszerek és a han­gok sokszólamú dialógusára épült, minduntalan megtörte a klezmer ha­gyományait, de be is építette azokat a modern zenébe.

A találkozó két legérdekesebb pro­dukciója a tel-avivi Theatre Clipa, illet­ve a német Hackesches Hof Theater estje volt. Az utóbbi egy hagyományos jiddis dalszínház kamara-változatát mu­tatta be, egy házaspár dalokba foglalt életútját. Két színész és két zenész ját­szotta a századfordulót idéző szagga­tott történetet: Jalda Rebling és Mark Aizikovich. Egy kopott falóca társas­ágában játszották-énekelték-táncolták el egész életüket. Az előadás minden eleme a hagyományokból táplálkozott, még a színészek játéka is a századfor­dulós humort, túlgesztikulálást hordoz, semmilyen mai elem nem jelenik meg bennük, mégis hallatlanul életképes­nek tűnik a forma. Ez a játék bizonyítja azt, milyen téves út a színház számára a kényszeres aktualizálási vágy, a mo­dem elemek ráterhelése minden for­mára és tartalomra.

A Theatre Clipa szűk egyórás előadása ezzel ellentétben, gyökeresen új kifeje­zési lehetőségeket mutatott fel. Briliáns ötletekkel, kép és mozgás tökéletes összhangjával döbbenetesen erős pillanatokat hoztak létre. Kevés eszközt használtak, de azok mindig több irányú utalások voltak, elsősorban a film, a jár­művek, a diszkók, az aluljárók fény- és mozgásélményét idézték. Nagyvárosi életünk stresszes, kapkodó, neurotikus karakterét abszurd figurákkal és helyze­tekkel, fekete humorral tálalta elénk a Theatre Clipa. Három szereplője – két férfi és egy nő – a mozgás minden trükkjének birtokában volt, fantasztikus tér­hatásokat kreáltak saját testükből. Az előadás ide-oda cikázott a félelmetes, a nyomasztó, az álomszerűén idilli és a zaklató jelenetek között.

A Szkéné Színpad látogatottsága azonban messze alulmúlta a találkozó kimagasló minőségeit. Majdnem min­den este ugyanazok az arcok tűntek föl a Műegyetem rakpartja körül, és a húsz­harminc állandó érdeklődő mellett alig láttam a szakmát szélesebb értelemben művelőket. Lehetséges, hogy ez a jól megrendezett, immár meglehetősen be­járatott és remek előadásokat felvonul­tató nemzetközi fesztivál csak a zsidó kultúra elkötelezettjeit érdekli?

Götz Eszter