Földért semmit
Az utolsó izraeli katona távoztával boldogságban úszó palesztinok ezrei vették birtokba azokat a gázai területeket, ahol néhány napja még a zsidó lakosok házai álltak. A BBC szeptember 12-én este sugárzott adásában a tudósító maga is lelkesen rohangált föl s alá a tengerparton, csillogó szemű kamaszok örvendező szavait hallgatva. „Ez a szabadság napja a palesztinok számára” – összegezte mondandóját, s katarzisként „a számukra eddig elzárt tengerparton” önfeledten fürdőző fiatalok képeit láthattuk. (Vö. „proletárgyerekek fürdenek a Balatonban” – a Tanácsköztársaság vizuális jelképe a Kádár-korban.) A beszámoló a korrektség kedvéért említést tett a fosztogatásról (amit a palesztinok szegénysége érthetővé tesz) és a hátrahagyott zsinagógák lerombolásáról (amit „az izraeliek nem voltak hajlandók lebontani”).
„A rablás és gyújtogatás orgiája” – ekképp összegezte a Jerusalem Post egyik alcíme a zsidó telepek palesztin birtokbavételét (internetes kiadás, szept. 13.). A tudósításból a településekre csuklyában és gépfegyvereket lengetve beautózó hamaszosok, a fosztogatók által felgyújtott és lerombolt zsinagógák képe bontakozott ki.
A politikai korrektség zászlóshajójaként számon tartott BBC, valamint az izraeli mérce szerint jobboldali Jerusalem Post nem egyszerűen másként látja a dolgokat. Ami a Közel-Keletet illeti, különböző világokban élnek, melyek között nemigen van átjárás.
Az izraeli-palesztin konfliktus értelmezéseiben három fő vonulatot lehet megkülönböztetni. Az első az arab-iszlám világban domináns interpretáció, amely szerint itt az iszlám apokaliptikus méretű küzdelme zajlik a romlott, bűnös Nyugat előretolt bástyájával, a „cionista entitással”. Javított kiadása ez „a germánság és zsidóság történelmi küzdelme” rémképének a XX. század első évtizedeiből. Ebben a képben Izrael és a zsidók teljesen egylényegű, emberi mivolttal nemigen rendelkező rémalakok. Az arab média témába vágó karikatúrái nem sokban különböznek a Der Stürmer egykori antiszemita rajzaitól. (Ebből válogatás megtekinthető a http://www.pmw.org.il/ honlapon.) A modernizációs versenyfutásban lemaradt, önértékelési válságba került, frusztrált arab/iszlám világ reakciója ez, amely az európai totalitarizmusok után fél évszázaddal termelte ki a maga javított totalitárius verzióját, az iszlám fundamentalizmust.
A nyugati világ interpretációja a konfliktusról a „két nép küzdelme egy földdarabért” szlogenben foglalható össze. A holokausztért viselt felelősséggel birkózó nyugati világ (elsősorban Európa) a zsidókkal kapcsolatos előítélet lehetőségét kizárja a konfliktusból, amely így – forma szerint – semmiben nem különbözik a tamil-szingaléz vagy a ciprusi görög-török szembenállástól, hiszen ezeket is tárgyalások útján, békésen kell rendezni. A konfliktus racionális interpretációja ez, amely nem tud társadalmi szinten megnyilvánuló elfojtásról, bűnbakképzésről, irracionális lelki folyamatokról.
A konfliktus harmadik értelmezése, amely az izraeli mérsékelt jobboldal és zsidó diaszpóra köreiben túlsúlyos, beépíti szemléletébe az előző két felfogás irracionális dimenzióit, és ebből arra következtet, hogy itt nem egyszerű etnikai konfliktusról van szó, hanem arról, hogy a mai világban Izrael vette át a zsidók bűnbakszerepét. A holokauszt pusztítását elszenvedett zsidóság és a zsidó állam különválasztásával nyílik meg a lehetőség a nyugati világ előtt, hogy az előbbivel szemben érzett bűntudatát az utóbbin torolja meg.
E három felfogás, eltérő világlátása nyomán, a közel-keleti konfliktusra eltérő terminológiát fejlesztett ki. Amit például Nyugaton kincstári optimista nyelven „békefolyamatnak” hívnak, az Hamasz-nyelven „Palesztina felszabadítása”, zsidó körökben pedig így hangzik: „Nincs remény a békére.”
Természetesen a gázai kivonulást is teljesen eltérően értelmezi a három szemlélet. Az iszlám fundamentalisták számára győztes csata egy hosszú háborúban, amelyet újabb és újabb győzelmek fognak követni. Világosan példázzák ezt a gyönyörteljes dühvel felgyújtott és porig rombolt zsinagógák, a Hamasz győzelemittas parádéi.
A politikailag korrekt nyugati vélekedés hivatalból „a béke felé vezető út” állomását látja a kivonulásban, „melyeket további lépéseknek kell követni”. E felfogásba még az is belefért, hogy a Gázából távozó, síró, megrendült zsidó lakosokat emberi mivoltukban ábrázolja a média, holott őket mindeddig kizárólag a „telepes” jelzővel illették, amely a cseppnyi részvétet sem érdemlő megszálló, gyarmatosító szinonimája. Ez a szemlélet dominált a nyugati (így a magyar) televíziós tudósításokban, beszámolókban is, melyek egy héten keresztül a híradók vezető anyagai voltak.
A jobbközép jelzővel leírható izraeli és zsidó körökben megegyeznek abban, hogy a kivonulás nem hozza elérhető közelségbe a békét, miután palesztin oldalon nincs ehhez partner. A Mahmud Abbasztól hivatalból elvárt lépések „a terror infrastruktúrájának felszámolására” illuzórikusak: Gázában a Hamasz az úr, és sokkal inkább a Palesztin Hatóság infrastruktúrájának felszámolása van napirenden. Ilyen körülmények között arról folyik a vita, hogy a várhatóan hosszú konfliktusban erősíti vagy gyengíti Izrael pozícióit a kivonulás. A Gáza feladását pártolók úgy érvelnek, hogy a helyzet tarthatatlan volt: nyolcezer izraeli élt a terület húsz százalékán, több mint egymillió arabbal nézve farkasszemet, s védelmük aránytalanul nagy terheket jelentett az országnak emberéletben, erkölcsi veszteségben és pénzben egyaránt. A kivonulás eszerint tiszta helyzetet teremt, lehetőséget ad az agresszív palesztinoktól való különválásra. Izrael zsidó államként csak így maradhat fenn.
A kivonulást ellenzők a gázai helyzet súlyosságát nem vonták kétségbe, de úgy érveltek, hogy mindez a szüntelen palesztin terror következménye, s a gondok a kivonulás után sem fognak enyhülni. A feszültség gerjesztésére mindig lesz ürügy, amint az már most is látható: Izrael még hat hónapig nem akarja átengedni az egyiptomi határ, a kikötő és a repülőtér ellenőrzését, tartva attól, hogy nagy mennyiségű fegyver zúdulna az övezetbe, mellyel a Gázához közeli településeket lőnék. „Gáza egy nagy koncentrációs tábor lesz így” – reagált erre Mohamed Dahlan, az egyik nagyhatalmú palesztin biztonsági szervezet vezetője, újrafogalmazva a helyzet tarthatatlanságáról szóló és újabb követeléseknek alapot adó palesztin álláspontot. A kivonulás ellen tiltakozó, s a kormányból emiatt kilépő Benjamin Netanjahu szerint a palesztin önkép szerves része Izrael felszámolása. E céljukat a szünet nélküli, felőrlő küzdelem alkalmazásával akarják elérni, s a gázai kivonulás, melyre senki nem kényszerítette Izraelt, e taktika győzelmét jelenti. A Hamasz-vezérek nyilatkozata – „folytatjuk a harcot Palesztina teljes felszabadításáig” – e felfogás hívei szerint világos bizonyíték.
Fontos kérdés, hogy a „telepesek atyjaként” emlegetett Ariel Saront mi késztette e száznyolcvan fokos fordulatra. Saron ez ügyben sosem fejtette ki álláspontját. Tanácsadója, Eival Giladi szerint a döntésben az egyik kulcsfontosságú tényező az Amerikával és Európával fenntartandó jó viszony volt. És valóban: amíg miniszterként Saron csak az izraeli-palesztin konfliktusban gondolkodott, s így elég erősnek vélhette Izraelt a terjeszkedésre, miniszterelnökként kénytelen volt belátni, hogy Amerikát (és Európát) nem lehet megkerülni. Ha már vissza kell vonulni és nincs kivel tárgyalni – véli Giladi -, Saron az egyoldalú lépéssel maga akarja meghatározni, hol húzódjanak azok az ideiglenes határok, melyeket egy majdani béketárgyalás során nem lehet figyelmen kívül hagyni.
A kulcskérdés az tehát, hogy sikerül-e Izraelnek ezen új frontvonalak mögé beásnia magát, avagy tovább kell hátrálnia a palesztin felőrlő stratégia következtében. Ez utóbbinak ugyanis csak egyik része a terror, fontosabb ennél Izrael minden lépésének delegitimálása a nemzetközi színtéren, az arab-iszlám világ zajos és Európa csöndes támogatásával. A „tarthatatlan helyzet” újrateremtésére (lásd: „Gáza egyetlen koncentrációs tábor”) mindig lesz ürügy és támogatás.
Gadó János
Címkék:2005-10