Erecneurózis

(A cionista eszme jelene. Szemelvénygyűjtemény. Bethlen téri füzetek 3. Bp., 1994, 77 old., 90 Ft)

Megjelent a „Bethlen téri füzetek” harmadik kiadványa. Az opusz egyfajta válogatás, in­kább az amerikai, mint a nem amerikai zsidó publikumnak szánva, rágcsálnivalónak. Cél­ja, hogy eszmei fogódzót nyújtson a „galut-Erec” viszony újragondolásához, és megvizs­gálja azt, hogy miért nem akar alijázni az Iz­raelen kívüli zsidóság legnagyobb rezervoárja, az amerikai.

Vannak olyanok, mint például a neofita Hillel Halkin, aki a dialektika „tornyából” (té­li meg a kérdést: ahol látszólag a legjobb, ott a legrosszabb. Az amerikai zsidó intézmé­nyek mennyisége és minősége a szánalom ér­zését keltik benne. A legfurcsább az, hogy igaza van, a cionizmus szempontjából az alija (legalábbis tömeges méretekben) mindig összefüggésben van az illető zsidóság biz­tonságérzetével, illetve életlehetőségei javu­lásával vagy romlásával. Az izraeli társada­lom máig is létező nagy etnikai tömbjeit (pl. marokkói, szovjet-orosz zsidóság stb.) a vélt vagy valós üldözések következtében elván­dorolt csoportok alakították ki. S ha az Egye­sült Államokban alapvetően jók a viszonyok, s a recesszió ellenére is prosperáló gazdaság és a kiemelkedően toleráns társadalom véd­őszárnyai alatt jól érzi magát a zsidóság, ak­kor ezt a helyzetet az illúzió és a látszatvilág birodalmába kell utalni.

Más megoldást választ az író A. B. Yehoshua. Megállapítja azt, hogy „…hideg fejjel fel kell tárnunk előttük a gálut patologikus voltát, erkölcstelenségét s álszentségét…” (36. l.) Ilyen morális magatartás előtt meg kell hajtani a fejünket! Csak arra kérhetjük az írásban elérdemesült szerzőt, hogy defektu­sunkat (melyet az is mutat, hogy „galutneurózis”-ban szenvedünk) életművének morá­lis fölényével próbálja meg igazolni.

A válogatást kezünkben tartva örömmel állapíthatjuk meg, hogy azért valami hoz­zánk is begyűrűzött a „menjek vagy marad­jak?”, illetve „ha menjek, miért menjek és ha maradok, miért maradok?” típusú angol­szász-izraeli vitákból. A kérdés csupán az, hogy mennyire tartható fenn a kötet szerzői többségének írásából áradó tömény anakro­nizmus (Urofsky és Avineri üdítő kivétel), mely a zsidóság mai létét az izraeli („Erec”)és a nem izraeli zsidó („galut”) „nép” párbeszé­deként írja le, és vádjait, illetve néhol vádas­kodásait is eszerint a séma szerint fogalmaz­za meg.

Ha a magunk számára is tisztességesen akarunk szembenézni ezekkel a problémák­kal, két módszert kell alkalmaznunk. Az egyik a történeti dimenzió: meg kell vizsgál­ni azt, hogy a „galut” létjogosultságát tag­adó radikális nézetek megfelelnek-e a cioniz­mus alapító atyáinak eredeti intencióival.

A másik a jelenkor tényeinek a tükrében az­után érdeklődik, hogy értelmes-e ma ez a ket­téosztás, s milyen társadalmi és gazdasági té­nyeket lehet pró vagy kontra megfogalmazni. Ami a históriát illeti, itt csak egy-két példát hoznék fel.

Világosan kell látnunk azt, hogy a XIX. sz. végi, XX. sz. eleji cionizmusnak a „Leitmotiv”-ja elsősorban nem a nyugati asszimilánsok kiábrándultsága, vagy a vallásos messia­nizmus, hanem a kelet-európai, főleg az orosz zsidóság mérhetetlen fizikai és szellemi nyomora volt. Egy 1892-ben, az amerikai kor­mány felkérésére írt jelentés („Reports of the commissioners of immigration upon the causes which incite immigration to the United States”, Washington, 1892)¹ is erről számol be. S ez a nyomor inspirálta Herzlt is „Judenstaat”-jának megírására. A „galut” nem az er­kölcsi fertő szinonimájaként, hanem a zsidó tömegek valós kiszolgáltatottságának leírá­sára szolgáló valóságként szerepel: „…Az ’asszimiláltak’ még a keresztény polgárok­nál is több előnyt húznának a zsidók eltávo­zásából. A politikai nyomás és a gazdasági ín­ség ma helyről helyre, országról országra lö­ki a zsidó proletariátust. Az asszimilánsok megszabadulnának nyugtalanító, kiszámít­hatatlan, elkerülhetetlen versenyétől, mert ez a bolygó proletariátus gyökeret verne.”²

Hasonló módon gondolkodtak a százade­lő szocialista cionistái is, akik a „normális” társadalom megteremtését és a zsidóság „egészségtelen” társadalmi elhelyezkedésé­nek felszámolását tűzték ki célul. A szocialis­ta (Bund) és az ettől eltérő identitású szocia­lista-cionista zsidóság (Poale Cion) 1904-ben távolodott el végleg egymástól, amikor a Bund elfogadta a „történelmi materializ­mus” alaptételét, amelyben nem volt helye semmiféle zsidó sajátosságnak.³ A Poale Ci­on számára a cionizmus a zsidó proletártár­sadalom megteremtését jelentette, hiszen proletárnak – a Bunddal ellentétben – csak a gyári munkásokat tekintették (ennyiben marxistábbak is voltak), és nem azokat, akik „termelőeszközük hiánya miatt eladják munkaerejüket”. A „galut” felszámolása nemcsak morális tettet, hanem a zsidó töme­gek életkörülményeinek javítását, a külső erőktől való függés megszüntetését jelentet­te a számukra. A gazdasági-társadalmi té­nyek ideológia feletti uralmát jól világítják meg Urofsky szavai: „Az ember persze szen­vedélyesen érvelhet az alija mint cionista kö­telesség mellett is, csakhogy valami okból az a sejtelme támad, hogy az izraeli munkaerő­-szükséglet szempontja nagyobb szerepet ját­ szik ebben a vitában, mint a száműzetés fel­számolása melletti ideológiai elkötelezett­ség.” (77.l.)

A történeti kutatás számára tehát nyilván­való, hogy a „galut” fenntartása ellen fellépő század eleji cionisták nem semmitmondó és igazából már semmire sem referáló moralizá­ló kijelentéseket tettek, hanem egy akut tár­sadalmi-gazdasági problémát a kelet-euró­pai zsidó tömegek tarthatatlan helyzetét pró­bálták meg orvosolni úgy, hogy alkalmazták a kor egyik legfontosabb „uralkodó eszmé­jét”, a nemzeti önrendelkezést. Ez az eszme összhangban volt a kelet-európai zsidóság nagy csoportjainak szükségleteivel, identitá­sával (melyet a vallás háttérbe szorulásával a nemzeti eszme „szállt meg”) és vágyaival.

Korunkban, amikor nincsenek pontos pa­raméterekkel leírható zsidó tömegek, a kö­tet soraiból áradó nemzeti kollektivizmus mindenképpen idejétmúlt. Az elkülönült en­titásként szereplő zsidóság eltűnt, s ahol még nyomai vannak (pl. Szíriában), ott leginkább a diszkrimináció tartja fenn. A legmoder­nebb korban maga a „nép” szó került vesz­élybe, s helyét egyre inkább az egyén veszi át. A személy(iség) persze ilyen vagy olyan csoporthoz is tartozik vagy tartozhat, de ezek a kötődések csak egy részét alkotják én­jének, s nem uralkodnak rajta. Még a közép­kori gettó lakója sem csak zsidó volt, és hány­ingere lenne azoktól a XX. századi ideológu­soktól, akik megalázó társadalmi státusát vi­lágnézeti okokból idealizálni akarnák. Az emancipáció következtében a zsidó vala­mennyire feloldódott az általános emberi­ben, legalábbis nem hatalmasodik el rajta. S ez még a holocaust után is így van.

Ráadásul a modernitás kora, a kollektív­nemzeti eszme válsága Izrael Államát is elér­te. A mai „új bevándorló” már nem egy elide­genedés-mentes, boldog népközösségbe ér­kezik, hanem egy kialakult országba, ahol egyéni problémái újjátermelődnek, hiszen ezeket már nem fedik le a zsidóságából faka­dó parancsok és elvárások, a külvilág által kö­vetelt és a személy által megvalósítandónak vélt normák. A zsidó államban a „ki a zsidó és mi a zsidó” típusú kérdések a halacha és a mindenkori kormány álláspontja közötti tér­ben helyezkednek el, a hivatalokra bízva a bevándorló üdvösségét.

Ha a galutot mélyen elítélő és megvető írók és alkalmi publicisták megkérdeznék maguktól, hogy milyen alapon, milyen krité­riumok alapján ítélkeznek, nem nagyon tud­nának mit mondani. Az izraeli társadalom nagy közösségteremtő intézményeinek (pl. kibuc, hadsereg stb.) összetartó ereje, morá­lis és fizikai fölénye megszűnőfélben van. Funkciójukat többé-kevésbé betöltötték, s többé már nem univerzálhatóak. A vallás­nak, mely hivatott lenne az állam polgárait összetartani, csökkent a szerepe, s az embe­rek nagy része még a legminimálisabb előírá­sokat sem tartja meg. Nem is szólva arról, hogy – vallási szemszögből – a parlamentáris demokráciában a Tóra szavazás tárgya (le is szavazzák), s ebben igaza van az Agudat Jiszraelnek.

Ami viszont a kiüresedőfélben lévő intéz­mények és a vallás közötti térben megmarad, az a napfény, a tenger, a munkanélküliség, a béketárgyalások, a terrorizmus és ellenterro­rizmus, vagyis az aktuális fizikai-társadalmi lét és a közel-keleti politika.

A cionizmus nagy nóvuma, forradalmi tet­te az volt, hogy az önrendelkezés eszméjé­nek megvalósításával keresett kiutat egy fizi­kai és szellemi ínségben szenvedő közösség számára. Nem is szólva arról, hogy megújítot­ta a zsidó közösség közlési formáit. A kora­beli zsidó úgy érezte, hogy a kor nyelvén szó­lítják meg, és kérdéseire a kornak megfelelő válaszokat próbálnak megfogalmazni.

A mai kommunikáció azonban, e közösség és nyomasztó társadalmi helyzete megszűn­tével vagy harci riadóra (A. B. Yehoshua), vagy a szovjet pártkongresszusok stílusára emlékeztető szövegecskék („A cionista köte­lességei”, 18-19.1.) gyártására és nem valódi, személyhez szóló dialógusra épül. Vagyis nem modern. A közép-kelet-európai olvasó­ba ráadásul „beleéli a görcs”, ha olyanokat olvas, hogy „teljesítendő alijakvóta” stb., amiből az tűnik ki, hogy a Cionista Világszer­vezetben valahol az 1940-es évek végén megállt az idő.

Mindenesetre a kötet szerzői és a fordítói stáb tagjai elérték céljukat, vitára és gondol­kodásra késztettek, ha nem is a magyarorszá­gi zsidó etnikumot, de legalább néhány bu­dapesti magánzsidót.

 

1. Idézi Walter Laqueur (A History of Zionism. New York, 1989. Shochen Books. 57.)
2. Herzl: A zsidó állam. Bp., 1941, Zsidó Nemzet Ki­adás. Ford.: Szilágyi Dénes. 19.

³ L. I. Kolatt: „Zionism Marxism” (In: Varieties of Mar­xism. Hague, 1977. Edited by Shlomo Avineri. 227-271.)