Emancipáció és önemancipáció

Itt semmi sem arról szól, mint amiről Kellene, a zsidóságról szólva ráadásul ez még fokozottabban érvényes. Adva van tehát: Két kiváló művész, Lóránt Zsuzsa és Egyed László, akik ösztön­díjat kaptak a European Association for Jewish Culture nevű zsidó kulturális szervezettől. A szerződés szerint a kiál­lítások bemutatójának december 31-ig meg kell történnie. Egyed régi ismerőse egy budapesti, mégpedig XI. kerületi és önkormányzati tulajdonban lévő galé­ria vezetője, aki vállalja, hogy otthont ad a két művésznek. Majd – vélt vagy valós félelmekre hivatkozva – közli az alkotókkal, hogy a szponzoráló zsidó szervezet lógója nem lehet kint a nyílt téren. Ráadásul a megnyitó a rendkívül felfokozott és a jobboldali kormánypár­tok által hiszterizált légkörben zajlik: arra a napra, amikor Orbán Viktor az első választási forduló után két nappal, a Testnevelési Főiskolán elmondta rio­gató szónoklatát. S, hogy mi lett a vége­redmény? Bár, a kiállítás meghívójának hátán (kis betűkkel) szerepel a lógó, de azt megtekintve, a szponzor léte jóté­kony homályban marad. Ezen pedig a kiállítás megnyitóján résztvevő, és a londoni szervezet kuratóriumában he­lyet foglaló Kovács András és Jonathan Webber is megütközött, és ennek hangot is adtak.

Egyébként a két művész még egyéb történetekkel is szolgál. Egyed művei­nek bemutatását a Bálint-Ház igazgató­ja, szexuális vonatkozásai miatt eluta­sítja. Lóránt Zsuzsa viszont arról szá­molt be, hogy műveinek bemutatása okán tárgyalt egy (másik) galériával, an­nak művészeti tanácsadója be is ren­delte beszélgetésre, majd amikor meg­tudta, hogy zsidó tárgyú művekről van szó, gyorsan elzárkózott a szobrok kiál­lításától.

A kiállítás színtere tehát a XI. kerület, melyet köztudomásúan hosszú évek óta a Fidesz-MDF koalíció igazgat, így a magyar jobboldal fellegvárának számít. Az ügyben a felelősség többes: a galé­ria igazgatója (aki az elmondások sze­rint nem antiszemita), állását féltvén visszautasítja a zsidó lógó feltünteté­sét, mondván, az egzisztenciájával ját­szik. Arra hivatkozik, hogy egy filmes bemutató után, jobboldali önkormányzati képviselők letelefonáltak és MSZP- s rendezvényként ítélték el az egyéb­ként politikamentes kulturális ese­ményt. Az igazgató tehát igazodott egy antidemokratikus és antiszemita elvá­ráshoz, bár – és ez mentségére legyen mondva – másokkal ellentétben, kész volt a ZSIDÓ tárgyú művek befogadásá­ra, és galériájában történő kiállítására. A másik hibát a művészek követték el, akiknek mindenképpen ragaszkodniuk kellett volna a szervezet lógójának kité­teléhez, hiszen az ösztöndíjat innen kapták. Aki már kapott ösztöndíjat éle­tében, az tudja, ez így tisztességes.

Ezt az alkotók is érezték, hiszen Egyed László kijelentette, hogy „ A tör­ténteket külön-külön megírtuk London­ba. Én azt is felajánlottam, hogy a ka­pott támogatást visszaadom. Levelem­re a szervezet vezetője azt válaszolta, hogy a pénzt első sorban a műveim tá­mogatására, és nem a European Association for Jewish Culture reklámozásá­ra kaptam, s így, bár szomorú a magyar helyzet miatt, de részéről minden rend­ben.”

Függetlenül attól, hogy mit állítanak a művészek és mit fogadott el magyará­zatként London, a história jól reprezen­tálja az ország közállapotát. Kik az állá­sukat féltik, kik attól félnek, hogy kide­rül róluk, hogy zsidók. „Fortélyos féle­lem igazgat” – mondták volt régen és tényleg. Pedig vannak fontosabb dol­gok is, mint az állásvesztéstől, vagy a permanens antiszemitizmustól való ál­landó rettegés. Sem a magyar kereszté­nyek, sem a magyar zsidók nem egye­nesedtek fel, s a becsület és a JOG nor­mái nem váltak bensővé. Nem veszik tudomásul, hogy egy modern demokrá­ciában nem lehet származás szerint emberek egy csoportját, még szimboli­kusan sem megkülönböztetni. A ZSIDÓ lógó tudatos „lefelejtése” botrányos, nincs magyarázat, mely feloldaná vagy mentené a tilalmat. Ha felelős önkormányzati képviselő le meri tiltani a ren­dezvényt, vagy állásvesztéssel fenyege­ti a galéria vezetőjét, bírósághoz kell fordulni; ha pedig ki nem mondott, de mélyen antidemokratikus elvárásokhoz igazodunk, akkor pszichológushoz. Le­on Pinsker, odesszai zsidó orvos, még 1882-ben felhívással fordult hittestvé­reihez és önemancipációt követelt. Bár messze van már a XIX. század, de a program a XXI. század Magyarországán vészesen aktuális. Sajnos.

Novák Attila