Elméleti anticionizmus

Elméleti anticionizmus

Tony Judt neves történész, zsidó témában magyar nyelven is megjelent néhány tanulmá­nya. Az új intifáda kitörése után fel­lángolt Izrael-ellenes indulatok őt bal­ra sodorták: a New York Review of Booksban megjelent tanulmányában ar­ról értekezett, hogy Izrael „anakro­nisztikus jelenség”, mivel a nemzetál­lam eszméje, amelyen alapul, ma már idejétmúlt. írása heves reakciókat vál­tott ki, de Judt elérte, hogy az anticio­nizmus jeleseinek sorába lépett.

E mostani írása fontos teoretikus előrelépés a cionizmus elleni küzde­lemben: elegánsan szétválasztja a po­litikailag korrekt felfogás számára tűrhetetlen antiszemitizmusát az üdvözlendőnek tartott anticionizmustól.

Szögezzük le elöljáróban, amit e lap hasábjain már sokszor megtet­tünk: az anticionizmus és az antisze­mitizmus gyökerei közösek: az antici­onizmus korszerű, emberjogi nyelven adja elő azokat a zsidóellenes indula­tokat, amelyek a régi, antiszemita nyelven ma már szalonképtelenek.

Hogy az anticionizmus élharcosai nagyon gyakran éppen zsidók, az sem újdonság: a cionizmus eszméje és gyakorlata az asszimiláció cáfolatára épült, ezért az asszimiláció épp aktuá­lis változatában megszállottan hívő zsidók szívből utálták. Érthető: iden­titásválasztásukat, önazonosságukat kérdőjelezte meg a cionizmus – leg­alábbis ők úgy érezték. Egykor a be­fogadó nemzet, aztán a kommunista nemzetköziség, ma pedig az elnyo­mott népeket/kisebbségeket védő, nagy egyetemes és szolidáris emberi közösség az asszimilánsok vágyott célállomása. Tony Judt épp e leg­újabb típusú asszimiláció híveihez, a baloldali emberjogi radikalizmus él­harcosaihoz szól: zsidók, jöjjetek, bé­lyegezzétek meg Izraelt, a ti szátok­ból mindez hitelesen hangzik, ti nem vagytok kitéve „a cionisták erkölcsi zsarolásának”. Ez sem új persze: a sztálini anticionista hisztériát 1952-ben Ilja Ehrenburg hírhedt cikke indí­totta el, a szovjet „békepolitika” vi­rágkorában pedig a moszkvai főrabbi, néhány más díszzsidóval egyetem­ben, tagja volt a hivatalos Anticionis­ta Bizottságnak.

A felállás ma is hasonló: a nyugati média kedvencei azok a zsidók, akik bírálják a zsidó közösséget (Norman Finkelstein), illetve azok az izraeliek, akik elítélik Izraelt (Uri Avineri).

Az arab világtól eltérően, ahol Izra­el- és zsidóellenes indulatok teljesen összemosódnak, a nyugati nyilvános­ságban szigorú elfojtás gátolja az an­tiszemitizmus megjelenését, amely ekképp „Izrael bírálata” formájában kerülhet felszínre. A mainstream ra­gaszkodik ahhoz a fikcióhoz, hogy a civileket gyilkoló izraeli katonák napi tálalása a tévéképernyőkön semmi egyéb, mint Izrael bírálata, ám a radi­kális baloldaliak továbbmennek, és nyíltan zászlajukra tűzik az anticionizmust, vagyis Izrael létezési jogá­nak megkérdőjelezését. Tony Judt ezt a gondolatkört fejti ki írásában, hig­gadtan, elméleti igényességgel vá­lasztva szét a vállalhatatlan antisze­mitizmust a számára nagyon is kívá­natos anticionizmustól. Mint számos amerikai baloldali értelmiségi, ő is az európai politikai elit álláspontját tá­mogatja.

A Commentary nevű konzervatív amerikai folyóirat egyik szerzője az öreg kontinenst nemrég a „gyújtogató tűzoltónak” nevezte, amelynek politi­kusai határozottan fellépnek az anti­szemita megnyilvánulásokkal szem­ben, és szolidaritásukról biztosítják az atrocitásokat elszenvedett zsidó kö­zösséget, miközben az Izraelt gátlás­talanul befeketítő mass média folya­matosan szállítja a muníciót az újabb antiszemita incidensekhez – amelyek elkövetői elsősorban az arab kisebb­ség köréből kerülnek ki.

Épp az ellenkezője az igazság! – si­et Judt az antiszemitizmus vádjától szorongatott európai politika és mé­dia segítségére. A leginkább filosze­mita országok – Hollandia, Dánia – támogatják a legerősebben a paleszti­nokat, ami – úgymond – ékes bizo­nyítéka annak, hogy az antiszemitiz­musnak semmi köze az „Izrael-bírálathoz”. Judt szerint a tomboló euró­pai antiszemitizmus képe nagyrészt fikció, és amennyi igaz belőle, arról elsősorban Izrael „szégyenletes” poli­tikája tehet. Szerinte az amerikai zsi­dó szervezetek és Izrael önös ér­dekből terjesztik az antiszemitizmus vádját, hogy az európai zsidók minél nagyobb számban vándoroljanak ki Izraelbe. Judt a régi nótát fújja új vál­tozatban: az antiszemitizmust a zsi­dók találják ki, vagy ők tehetnek róla.

„Építsünk tűzfalat az antiszemitiz­mus és az anticionizmus közé” – java­solja szerzőnk, s ezzel akár a Hamasz is egyetérthetne, hiszen ők is tagad­ják, hogy antiszemiták volnának, csak épp Izrael léte ellen harcolnak. Szerzőnk mindjárt példát is ad, mi­ként kell a régi antiszemita kliséket új, elegáns köntösben feltálalni: „a zsidók irányítják az amerikai politi­kát” helyett ezt kell mondani: „Izrael és lobbistái túlzott, katasztrofális be­folyással bírnak a világ egyetlen szu­perhatalmánGadó Jánosak politikájára”.

Régi nóta, független nyugati értel­miségiek által újra hangszerelve.