Életmű

Antalffy Mária – Antalfi Mária grafikái

„Különböző mesterektől és az Iparmű­vészeti Főiskolán tanultam kerámiát és szobrászatot. 21 éves korom óta ve­szek részt kiállításokon – az ötvenes évek kivételével, amikor bábkészítéssel foglalkoztam. Mintegy négy éve gra­fikákat készítek – 1981-ben és 1982-ben volt ezekből önálló kiállításom.

Néhány gondolatom ezzel a kiállítás­sal kapcsolatban: a mai ember eszeve­szetten habzsol, gyűjt, harácsol, és másokat letaposva rohan a saját sírja felé, hite szerint: a semmibe.

Közben néha bemegy egy-egy kiállí­tásra, valamiféle gyönyörködést, szóra­kozást, kikapcsolódást keresve. De sokszor csalódva távozik. Mert a művé­szet nem gyönyörködtetni akar. Egy­szerűen: van. Mostani grafikáim alapja, mondanivalója: a szöveg. Számomra fontos szövegek – többnyire meditációs szövegek. Szakrális szövegek, ne tévesszen meg senkit, hogy ezek több ezer évet ívelnek át. Egy szöveg nem azért szakrális, mert régi. Ezeken a grafi­kákon bibliai mondatokat és mai költő­ket, írókat másolok.”

(Antalfi Mária gondolatai 1984-es ki­állítására)

Most, amikor géppisztolyos művészettörténészek és mű­kereskedők idegrohamokat vezetnek vélt és valódi mű­vészeti kiállások ellen, őket kell utánoz­nom, amikor Antalfi Máriáról írok.

Antalffy Mária született, egy különös mindennapi életet vitt véghez, majd meghalt. Életművének egy része volt az a néhány grafika, amit december folya­mán a Bálint-házban s itt, a Szombat hasábjain láthatunk. Életművének töb­bi része – más műfajú „alkotások”, viszonyok, emberek – emlékeinkben lé­teznek.

Életében a maga intuitív, ösztönös módján kapcsolatot tudott teremteni a magyar kultúra alapvető figuráival, és tőlük formákat és tartalmakat volt ké­pes hasznosítani a saját egyénisége- személyisége számára.

Egy időben Szentendrére járt nyaralni. Kapcsolatba került korszakos festőkkel, és ennek tanulságaként készített kol­lázsjeleket. Felismerhetők Vajda-Korniss formái, de tartalmuk, ideológiájuk kevésbé. „A tradíciókkal új viszonyba léptek, mint a század nagy magyar zené­szei. Egy kisebbségi – el nem ismert – csoport javaslatait fogalmazták meg a tespedt többség számára” – írja Körner Éva Komissról készült könyvében.

Antalffy Mária saját személyisége épí­tésére használta ismerősei formai ötle­teit és önarcképjeleket készített. Cí­mük ugyan nem mutatja, hogy ezek önportrék, de a többszörösen zárt tartály­ban a női arckép alatt felfedezhető tek­nősbéka egyértelműen elárulja. E mű­veken a jól síkban tartott formák jó előzménynek mutatkoztak későbbi hé­ber írásos nyomataihoz.

Aztán újabb elköteleződés tanúi le­hetünk. Antalffy kapcsolatba került a TÖRZS-zsel: a Kelemen Imre, Mérei, Lux, Bálint Endre, Gedő Ilka, Bíró, Jakovits társasággal. Mint köztudomá­sú, ez egy igen agilis européer csoport volt, persze a szokásos mellőztetésben és zaklatásban. E csoport végképp meghatározta Antalffy helyét az ösztönösségben, a kerámiák és szobrok ké­szítésében, és férje halála után a zsidó hitre való áttérésben.

Ettől az időtől kezdve ANTALFI Máriá­ról beszélhetünk, aki Scheiber Sándor­ral tartott kapcsolatot, és identitásuk tu­datára éppen ráébredő fiatalokkal zsidó polgári kört szervezett hétfő délutánon­ként a lakásában. Ne felejtsük, hogy ab­ban az időben – a nyolcvanas éveket írtuk – csupán még egy ilyen találkozási hely működött féltitkosan, tekintettel arra, hogy az akkori rendőrség működésü­ket figyelte, majd meg is tiltotta.

Antalfi megint egy kisebbséghez csat­lakozott, amely különös értékeket tu­dott felmutatni és provokálni. Ebben a csoportban megtalálta azt a központi helyet, ami grafikáin saját figurájának és személyének a középpontból kikerü­lésében nyilvánult meg.

És Antalfi elkészítette nyomatait az Énekek éneke, a Kaddis héber feliratai­val, belemontírozott figuráival, ahol ő maga – a női figura – rezonőr, sokszor kívül a képen.

Ókori törvényszobrokon, Theokritéoszon, az alkimisták szövegábráin, a kabbala mágikus betűkép-varázsformuláin át Apollinaire, a futuristák és az orosz konstruktivisták, majd Magyaror­szágon Nagy Lászlón és másokon ke­resztül egészen a festő Swierkiewicz Róberten át vezető útra látunk Antalfi utolsó sorozatában. Ezek a zsidó és az európai kultúra jól fogalmazott, eleven hagyományai. E korszakban héber szö­vegekkel hasonlót más nem alkotott.

Mi lehetett az indítékuk, és mit tartal­mazhatnak ezek a művek? Talán a ha­gyomány elfogadását, védelmét, talán félelmet, hogy a zajos létben csak a kép vagy csak a szó nem elég meggyő­ző (egy gesztikuláló kultúrában ezt nem kell magyarázni). Talán kapcsolatot az írástisztelet és íráspusztítási tilalom és a képpusztítási tilalom hiánya között.

Amit láthatunk és ismerhetünk Antalfi Máriától, azok jó grafikai művek. A hé­ber feliratos nyomatok igen fontosak a magyar zsidó kultúra számára. Egyetlen nehézség hogy kevés mű készült, gra­fikai életműhöz kevés, mert nem elég a kereskedők, műgyűjtők és múzeumok figyelmének elnyeréséhez.

Most pedig kilépek hamis művészeti írói szerepemből és egy téveszmémet tárom önök elé. Nevezetesen, hogy amióta a művészetet szubjektív célok­ra, akár önterápiára használják s nem kulturális vagy politikai propagandára, s főleg a legújabb időkben, nem a tárgy a kizárólagos mű, hanem a készítője.

Antalfi életében, lázadásában mindig kisebbségi csoportokhoz csatlakozott, és megpróbált e kisebbségek tekinté­lyeinek megfelelni. Együtt szólnak grafi­kái – amelyek a Bálint-ház nagytermét is megérdemelték volna – és hétfői összejövetelei, kérdezősködései, el­nyújtott igen-iiigenjei és viszonyulásai élete ismerőseihez.