Egy bohóc Auschwitzban

Aligha képzelhető el abszurdabb téma, mint hogy egy bohóc Auschwitzban is folytassa a komédiázást. Jerry Lewis az 1970-es évek elején fejezte be „A bo­hóc könnyes napja” című filmjét, mely­nek forgatókönyvét ugyancsak ő jegyez­te, s a főszerepet – a gyerekeket az auschwitzi gázkamrákba vezető bohóc alakját – is ő játszotta. A film dobozban maradt, szinte sohasem vetítették na­gyobb közönség előtt.

Alig harminc évvel később az olasz filmvilág legismertebb komikusa, Roberto Benigni is elkészítette a maga, hason­ló témát feldolgozó filmjét. Benigni film­je, Az élet szép az idei cannes-i filmfesz­tiválon elnyerte a zsűri különdíját, és ugyancsak aratott a jeruzsálemi filmfesz­tiválon is: Benigni az életműdíjon kívül a főpolgármester különdíját is elnyerte.

A dolog pikantériája nem csupán ab­ban áll, hogy Benigni nem zsidó, hanem abban is, hogy – harminc év elteltével – filmjével rangos díjakat nyert, s hogy mű­ve nem osztozott Lewis hasonló témájú alkotásának sorsában. A film már elké­szülte előtt viták kereszttüzében állt: a rendezőt megpróbálták lebeszélni arról, hogy leforgassa. „Még el se készítettem a filmet, de máris könnyűnek találtattam” – állítja a rendező.

A film története dióhéjban: Guido, a zsidó pincér, Toszkánába költözik, fel­eségül veszi Dorát, az arisztokrata höl­gyet, s nemsokára megszületik fiúk, Giosué. néhány évvel később Guidót és Giosuét koncentrációs táborba hurcolják, s Dora, aki ugyan nem zsidó, úgy dönt, hogy osztozik sorsukban. Apa és fia együtt maradnak, s Guido úgy próbálja megóvni fiát a táborbeli borzalmaktól és kegyetlenségektől, hogy elhiteti vele, hogy a többi rabbal együtt, ők valójában egy roppant bonyolult társasjátékban vesznek részt, melynek célja, hogy minél több pontot gyűjtsenek. Aki elsőnek összegyűjt ezer pontot, megnyeri a fődí­jat – egy igazi tankot. Pontokat úgy nyer­het, ha csendben marad, ha nem nyafog, hogy éhes, ha nem kér nyalókát, ha nem sír a mama után, és ha elkerüli az őrö­ket. A film végén Benigni meghal, de a gyerek – mivel betartotta a „játékszabá­lyokat” – túléli a borzalmakat.

Adorno híres mondását – „Auschwitz után nincs költészet” – a legtöbb Holoca­ust-kutató úgy értelmezte, hogy a memo­árirodalmat és a dokumentumfilmeket leszámítva, az auschwitzi hamuból nem születhet művészet, hiszen az maga len­ne a szentségtörés és a bűn. Néhány kivételtől eltekintve a művészvilág tiszte­letben is tartotta Adorno figyelmeztető szavait, s igen csekély azon művek szá­ma, melynek cselekménye a gázkamrák­ban és a krematóriumokban játszódik.

Benigni filmje valóságos műfajteremtő alkotásnak tekinthető, hiszen a film má­sodik fele a táborban játszódik s nem mentes a komikumtól, illetve a börleszk-elemektől. Mivel magyarázható a film átütő sikere? A columbiai egyetem kuta­tója, Annette Insdorf szerint – aki a kü­lön könyvet szentelt a Holocaust filmes megjelenítésének – a film sikere éppen annak köszönhető, hogy nem „dokudráma”, hanem az emberi szeretet erejéről, a humor méltóságmegőrző szerepéről szól, s ebben a tekintetben méltó utódja Chaplin, Ernst Lubitsch és Lina Wertmüller műveinek.

A film kritizálói szerint Benigni alkotá­sa kiválóan alkalmas arra, hogy lovat ad­jon a Holocaust-tagadók alá. A jeruzsále­mi bemutató alkalmából szervezett kö­zönségtalálkozón a nézők egy része az­zal vádolta a rendezőt, hogy filmje azt a látszatot kelti, mintha a táborélet csupa móka és kacagás lett volna. Sehol egy hulla, a film alaphangulatát a derű adja meg. Benigni szerint a vádak alaptala­nok. „Épp ellenkezőleg! A film alkalmas arra, hogy a fiatalabb olasz nemzedék is tudomást szerezzen a holocaustról, s bátran állíthatom, hogy az olasz közön­ség egyetlen tagja sem gúnyolódott a zsi­dók szenvedésén.”

Benigni apját is deportálták egy erfur­ti munkatáborba. „Apám sokat beszélt életének e szakaszáról, s mivel nem akart megijeszteni engem és testvérei­met, pontosan úgy adta elő a dolgokat, ahogy Guido a filmben: humorral fűsze­rezve, de egyetlen percig sem titkolva a tragédiát.”

Benigni nem az egyetlen, aki a humor eszközével tárja fel a Holocaust borzal­mait: az idei torontói filmfesztiválon mutatták be Radu Mihaileanu Életvo­nat című szürrealisztikus-komikus film­jét, amely egy közép-európai stetl lakói­ról szól, akik összedobják a pénzt a marhavagonokra, majd megrendezik saját deportálásukat, s ezáltal elkerülik a halált. Egyik interjújában Mihaileanu ar­ra hívta fel a figyelmet, hogy „a hullák és a borzalmak tömegét felvonultató filmek egyre kevésbé érik el a kívánt ha­tást, hiszen az atrocitások mindennapi­vá váltak. Új eszközökhöz kell nyúlni még abban az esetben is, ha a holoca­ustról akarunk beszélni.”

Aharon Appelfeld, izraeli író, aki maga is az abszurd és a komikum eszközeivel ábrázolta a kelet-európai zsidóság pusz­tulását, semmi kivetnivalót nem talál ab­ban, hogy Benigni filmje a komikum tük­rében tárja fel a táborélet rettenetéit. „Az emberi szenvedésről csakis méltósággal és megértéssel lehet szólni. Ha ez sikerül, akkor elértük célunkat.”

Benigni szerint a Holocaust az egész emberiség tragédiája, és ő maga esz­közeivel próbált meg rámutatni az em­beri gonoszság mértéktelenségére. Mint utóbb kiderült, filmjének témája nem is olyan abszurd: Luisella Mortara Ottolenghinek, aki családjával buj­kált a háború alatt, hasonló élmény­ben volt része: szülei azt mondták ne­ki és testvéreinek, hogy ez egy játék, és ezáltal a háború borzalmát afféle kalandjátékká változtatták.