Búcsúparancsra várva
Tűnődések Stomm Marcel emlékiratai fölött
Még a rendszerváltást követő kiadói dömpingben is feltűnést keltett ez a karcsú kötet, melyet Gallyas Ferenc rendezett sajtó alá. A Don-kanyarban megsemmisült második magyar hadsereg hadtestparancsnokának a visszaemlékezései annyi év után is felkeltették az olvasók érdeklődését, hiszen Stomm Marcelnél kevés tragikusabb figurája van a XX. századi magyar történelemnek. Ő volt az, aki 1943 február elsején, amikor a Vörös Hadsereg áttörése kilátástalan helyzetbe hozta seregteste maradványait, kiadta nevezetes Búcsúparancsát, mely lényegében feloldotta katonáit a kitartásra és ellenállásra buzdító felsőbb parancsok teljesítése alól. Stomm Marcel ezzel az inkább formális, mint valóságos jelentőséggel bíró tettével szembehelyezkedett a második hadsereg vezetésével, személy szerint Jány Gusztávval, illetve a legfelső hadúrral, Horthy Miklóssal, s a magyar hadtörténelemben példa nélkül álló lépésre szánta rá magát.
Néhány nappal a nevezetes parancs kiadása után a grófi címet viselő altábornagy maga is orosz fogságba esett, ahol az elszenvedett fagyások miatt mindkét lábát amputálni kellett. 1983 nyarán, amikor felvetődött a gondolat, hogy önálló magyar fegyveres erő is részt vehetne az antifasiszta harcban, vele, mint legmagasabb rangú fogoly magyar tiszttel tárgyaltak a magyar kommunista vezetők a magyar légió megalakításáról. S ami kevésbé volt közismert: amikor végre hazatért a hadifogságból, 1951 októberében a budapesti hadbíróság „folytatólagosan elkövetett háborús bűntett” címén halálra ítélte, tehát a katonai törvényszék pontosan úgy bírálta el, mint Jány Gusztávot. Szerencsére Stomm Marcelnek az utolsó pillanatban megkegyelmeztek, s büntetését életfogytiglani börtönre változtatták át. 1959 augusztusában kiszabadult, s 1968 áprilisában, 78 eves korában halt meg. A legfelsőbb bíróság 1989-ben poszthumusz rehabilitálta.
Számomra az életút konkrét, s többé-kevésbé ismert tényeinél érdekesebb volt Stomm Marcel egykori világfelfogása, politikai és erkölcsi nézetei, úgy, ahogy e katonás őszinteségű, szűkszavú műből kirajzolódtak. Hogyan élte át a XX. századi magyar történelmet, hogyan igazolta önmaga számára a legfelsőbb vezetés sorozatosan rossz döntéseit ez a kiemelkedő képességű katona? Gondolkodásmódjának felidézése azért volt különösen figyelemre méltó, mert Stomm Marcel a két világháború közötti politikusi és katonai elit egyik legkiválóbb alakja volt, akit grófi címe, angol rokonsága, nyelvtudása és külföldi attaséi beosztása miatt méltán állítható Bethlen István vagy Teleki Pál mellé, s aki, ha nem kerül ki az orosz frontra – feltehetőleg szoros kapcsolatokat épít ki azzal a tragikus véget ért katonatiszti csoporttal, mely Bajcsy-Zsilinszky Endrével együtt hasztalan kísérletet tett a német szövetséggel való szembefordulásra.
Mégis, miben ragadható meg az „angolszász orientációjú” keresztény magyar politikusi és katonai csoport végzete? Megpróbálok tömören felelni: e réteget a morális vakság vezette a tragédiához, melyet tagjainak minden egyéni kvalitása ellenére sem volt képes leküzdeni.
Vegyük csak Stomm Marcel példáját. Családja ír származású, s a XVII. században osztrák szolgálatba áll. Végérvényesen csak 1919-ben kötelezte el magát a magyar nemzeti célok szolgálatára, amikor folytatta az első világháborúban dicsőséggel megkezdett honvédtiszti pályáját. Mindazonáltal még a húszas évek végén is „átigazolhatott” volna a brit hadseregbe, hiszen amikor Londonban, a magyar királyi követség katonai attaséjaként teljesített szolgálatot, ottani rokonságára való tekintettel ezt felajánlották neki. Hősünk tehát önkéntes választás alapján hű maradt Magyarországhoz, ugyanakkor azonban Londonban szerzett benyomásai előbb németellenes, majd Hitler-ellenes meggyőződést alakítottak ki benne. Mindazonáltal, bármilyen károsnak tartotta is a náci Németország befolyását Magyarországra, még mindig abban reménykedett, „hátha sikerülni fog a küszöbön álló nagy európai feszültséget úgy levezetni, hogy egy nagy háború esetleg fifty-fifty alapon fog végződni”.
Vagyis az „angolszász orientációjú”, tehát a legszélesebb látókörű magyar elit képviselői számára is legföljebb egyfajta stratégiai realitásérzék, s nem erkölcsi meggyőződés diktálta az állásfoglalást a fasizmussal szemben. Jól érzékelteti e felfogást Stomm Marcelnek a zsidókérdésben elfoglalt álláspontja, amit a harmincas évek második felében épp egy Szálasi Ferenccel történt beszélgetés után vetett papírra: „Ami ugyancsak aggasztott, az a hitleri rendszer működésében nagy szerepet játszó antiszemitizmus brutális megnyilatkozása. Ezt Magyarországon semmi körülmények között nem szabad lekopírozni. Ennél a kérdésnél nem szabad elfeledkezni, hogy a zsidóság nagy hatalom.
Vagyis a harmincas évek végén Stomm Marcellnek is az volt a véleménye, hogy a korabeli magyar politika két alapkérdése: a zsidókhoz, illetve a náci Németországhoz való viszony a mindenkori nemzetközi helyzet függvényében ítélendő meg. S ha ezek az erőviszonyok változnak, logikusan módosul a nemzetiségek, illetve a zsidóság megítélése is. „A zsidóság nagy hatalom”, ezért nem célszerű ujjat húzni vele, magyarázza az egyik vezérkari tiszt a másiknak a Belvárosi Kávéházban – persze, Szálasi e fejtegetés hatására nyomban felismeri, hogy ellentétes beállítottságú katonával akadt össze. Ám a nyilas „beszervezést” elhárító érv mögött is nyitva marad a kérdés: mi a teendő a zsidókkal, ha megszűnnek „nagy hatalom” lenni?
A harmincas, negyvenes évek angolszász orientációjú politikusainak kétségtelen realitásérzéke mellől hiányzott az erkölcsi elkötelezettség, pontosabban a „morális vörös vonal” mindenkinél másutt húzódott. Ez az alapvető elméleti tisztázatlanság vezetett oda, hogy amit egyesek még elfogadható kompromisszumnak ítéltek a nagy, közös cél, a területi revízió érdekében, az másoknak elfogadhatatlan volt. Jó példa erre a Jugoszlávia elleni, 1941. április elejei magyar orvtámadás, ami elől Teleki Pál az öngyilkosságba menekült, de Stomm Marcel már nem látott semmi kivetnivalót a Délvidék megszállásában, csak arra ügyelt, hogy a parancsnoksága alatt álló honvéd csapatok kiskorú szerbeket ne lőjenek agyon azzal a váddal, hogy fegyvert fogtak a megszállókra.
Sajnos, ez a reálpolitikai színben tetszelgő erkölcsi relativizmus, mely még a legbecsületesebb keresztény és nemzeti politikusokat is jellemezte a harmincas évek végén, a negyvenes évek elején, s aminek legjellemzőbb megtestesülései az ún. „zsidótörvények” voltak; nem múlt el nyomtalanul. Most, amikor a kormány- koalíció más, XX. századi példaképek híján Bethlen és Teleki Pál hagyományait próbálja folytatni, szomorúan döbbenünk rá, hogy az MDF vezetői számára ugyanúgy nem világos, hogy mi az, amit Magyarország erkölcsi téren megengedhet magának, s mi az, amit nem. (Általában érvényes a tétel: minél nagyobb egy hatalom, annál enyhébben bírálja el a történelem a tetteit, egy bizonyos határon belül. De egy kis ország, ha a politikusai nem feddhetetlenek, elveszett.)
A XX. századi magyar politikusokra, még a legbecsületesebbekre is oly jellemző apró felelőtlenségek, erkölcsi kihagyások végül teljes csődhelyzethez vezetnek, ezért olyan fontos, hogy politikai és katonai vezetőink egy tapodtat se tágítsanak a legszigorúbb, ország-világ előtt nyilvánossá tett alapelvektől. Mert ha nem ezt teszik, hanem a Tisza Kálmán óta oly jól ismert, elvtelen kompromisszumokkal és makacssággal kikövezett utat folytatják, végül olyan kilátástalan körülmények között találhatják magukat, mint amilyenbe Stomm Marcel került 1983 januárjában. Negyven fokos hideg, megújuló orosz támadások, a németek által elzárt menekülési útvonalak. Ebben az infernóban kerekedett felül Stomm Marcelban az erkölcsi meggyőződés, s adta ki Krasznoje Ohmban, 1983. február elsején a nevezetes hadparancsot, mely valójában nem más, mint lemondás a vezető szerepről, beismerése annak, hogy a hadvezetés nem képes perspektívát nyújtani a legénység és a tisztikar számára.
„… kénytelen vagyok mindenkinek saját belátására bízni jövendőjét, mivel élelmet, lőszert és végrehajtható feladatot adni nem tudok.”
Címkék:1991-05