Búcsú Emmanuel Lévinastól

Felelősség, kiválasztottság, teremtettség

A közelmúltban – kilencvenesztendős korában – elhunyt Emmanuel Lévinas az utóbbi évtizedek egyik legeredetibb és legjelentősebb gondolkodója.

Lévinas fő műve a felelősség könyvének is nevezhető. Az első oldalon – franciául és hé­berül – ez a mottó áll: „Azok emlékéül, akik a legközelebbiek voltak a nemzetiszocialisták által meggyilkolt hatmillió közül, az összes felekezet és az összes nemzet milliói és milliói mel­lett, akik áldozatul estek a másik em­ber ugyanazon gyűlöletének, ugyan­azon antiszemitizmusnak.”

Az életben maradó: francia állampol­gár; az ő sorsa francia katonaként fél évtized hadifogolytábor. A legközeleb­biek: a litvániai család; tagjai szinte ki­vétel nélkül a meggyilkoltak között van­nak. Akik közül valók: a hatmillió. Mel­lettük: a többi millió és millió. Egyazon „antiszemitizmus” áldozatai.

Különös kiterjesztése ez a szónak, nem pusztán az ösztönöz itt a jelentés­átvitelre, amit Lévinas „a másik ember humanizmusának”1 nevez, hanem egy sajátos gondolkodói törekvés is: általá­nos érvénnyel kimondani, amit zsidó tapasztalat tett tudhatóvá.

Egészében is ez a törekvés hatja át a művet. Másutt a zsidó hagyomány a tárgy; itt – és még jó néhány nagy mun­kában – egy végső soron görög lele­mény: a filozófia.

Lévinas, aki Husserl mellett Heidegger tanítványa jól tudja, hogy a filozófia a görögök óta főképp ontológia: elmélet arról, hogy mit is jelent lenni, nem vi­tás, hogy e hagyománynak megvannak a korlátai. Perben áll vele már Heidegger is. Ő mindenekelőtt azt rója föl e hagyománynak, hogy elhomályosul benne a lenni kérdésének eleven eredete. Mert – ez a gondolat húzódik meg a vád hátterében – mi magunk vagyunk azok, akiknek a számára végül is mindig ez a kérdés, ez a tét: lenni – és ez többet je­lent pusztán elméleti érdeklődésnél. A filozófia, amely erről a görögök óta megfeledkezik, elszakad attól az életva­lóságtól, amelyből vétetett.

Gyanakodva fogadhatnánk ezt a gon­dolatot. Lenni, akármilyen áron? – kér­dezhetnénk. De a dolog nem így érten­dő. A lenni szó, ha jelentését nem rövi­dítjük meg, szinte mindent átfog. Lenni: nem annyi ez, mint pusztán csak lenni; lenni: ez annyi is, mint igazán lenni, len­ni tudni – élni legsajátabb és egyben legméltóbb lehetőségeinkkel. Lévinas tisztában van ezzel, mégis elégedetlen a heideggeri nekiindulással. Elégedet­lenségének okát hosszú időn át újra meg újra megkísérli megfogalmazni. A legnagyszabásúbb kísérletre épp abban a műben kerül sor, amelynek mottóját idéztük. Már a cím is erre utal: Másként, mint lenni, avagy túl a léten.2

Különös, szabálytalan cím, rendha­gyó és rendkívüli, mint oly sok minden más is Lévinasnál. Azt jelzi, hogy van számunkra eredendőbb kérdés, mint amit ez a szó kifejez: lenni. Vagy még inkább: mindaz, ami a lenni kérdésébe foglalható, eleve válaszként érkezik – nem annyira egy tételesen megfogal­mazott kérdésre, mint inkább valamifé­le feleletigényre, amely velünk szem­ben támad, mihelyt elhangzik egy szó, megtörténik egy tett, ránk esik egy pil­lantás. Kevesebb is elég tehát ehhez, mint amire a mottó utal. Sőt, lehet a szó, a tett, a pillantás akár az üldözőé is. (Zsidó tapasztalat, zsidó tudás – mondhatnánk.) Kitérni itt nem nem szabad – nem lehet. Tehetünk bármit: egy – akár ha néma – megszólításra vá­lasz a csend is.

Az a mű, amely ezt tudatosítja, joggal nevezhető a felelősség könyvének. De csak akkor, ha készen állunk Lévinasszal a szó jelentését kitágítani, sőt gyökeresen megújítani. A szokványos elképzelés szerint csak azért felelünk, amit mi magunk teszünk. Lévinas ellen­ben olyan felelősségről beszél, amellyel nem önmagunkért, hanem másokért tartozunk; nem saját cselekedetein­kért, hanem idegen tettekért; sőt, nem is csupán tettekért, hanem a másik em­ber sorsáért is, holott e sorsot alakítani nemcsak nekünk, de neki magának is csak korlátozott mértékig áll hatalmá­ban. S ami még fontosabb: Lévinas ki­jelenti, hogy e felelősség, amellyel má­sokért tartozunk, eleve ránk neheze­dik, mielőtt még szóba jöhetne, hogy vállaljuk-e, vagy sem. Mint a sok évtize­des barát, az irodalmár Maurice Blanchot kiemeli5, messze járunk itt attól a szóhasználattól, amelyben „felelősnek” az „érett”, „megfontolt”, „tudatos” em­ber számít, aki tud élni szabadságával, és – ahogy mondani szokás – kézben tartja a sorsát. Lévinasnál a szó elveszí­ti e Blanchot által „banálisnak” ítélt je­lentését. Ehelyett olyasmit jelöl meg, ami a lenni kérdését minden tudatos megfontolásnál, minden szabad dön­tésnél eredendőbben befolyásolja, sőt: bizonyos értelemben eleve eldönti. Igaz, a felelősség ekkor többé nem ha­talmunk kifejezése, hanem teher, ame­lyet éppenséggel nem áll hatalmunk­ban levetni. Teher – de súly is és mél­tóság: kiválasztottság.

Lévinas szerint csak egy dologban vagyunk helyettesíthetetlenek: ab­ban a felelősségben, amelyet másokért viselünk. Kétségtelenül van valami ben­nünk, ami nem fogalom alá rendelhető, nem sorolható be az emberismeret ka­tegóriáiba, ami tehát egyszeri és megismételhetetlen. Ez azonban – különös módon – nem abból adódik, ami énünk kizárólagos sajátja és úgyszólván ön­azonosságunk záloga, nem abból te­hát, ami másoktól elválaszt, hanem ab­ból, ami másokkal összefűz bennün­ket. Igaz, nem akárhogyan, nem mint közös tulajdonság hiszen ami közös, az fogalom alá rendelhető, és besorol­ható az emberismeret kategóriáiba. Egyszeriségünk és megismételhetetlenségünk forrása inkább az, ami belőlünk és bennünk a másik ember helyettese. Ez a felelősség. Itt van a kiválasztottság gyökere. Mint a másik ember helyette­sei vagyunk helyettesíthetetlenek.

nem kivételes kitüntetettségről van itt szó, hanem mindannyiunk kiválasztott­ságáról. A kiválasztottság azonban olyan dolog, amelynek elgondolásához a gö­rög hagyománynak nincsenek meg az eszközei. A lételméleti fogalomképzés­ben az egyedi eleve az általános csele.4 Egyszeriségünk és megismételhetetlenségünk, „kiválasztottságunk” elgondolá­sával nem boldogul más – állítja ezért Lévinas mint „az a gondolkodás, amelynek szava van a teremtményre”.5

Miért csak ez a gondolkodás? Mert olyan felelősséget, amely eleve ránk nehezedik, mielőtt még szóba jöhetne, hogy vállaljuk-e vagy sem, nem tulajdo­níthatunk másnak – így véli Lévinas -, mint teremtett lénynek. A részletesebb magyarázat a következő: A felelősség, ha így értelmezzük, olyan passzivitást föltételez, amely „passzívabb” az anyag passzivitásánál. Épp ilyen passzivitás jellemzi azonban azt, amit „teremt­ménynek” nevezünk. A teremtés létre­hív, lenni hív; a létrehívott, a teremt­mény azonban „olyan hívásra felel, amely még el sem érhette őt, mert azál­tal, hogy a semmiből előállt, már enge­delmeskedett, mielőtt meghallotta vol­na a parancsot”.6

Lévinas hozzáteszi, hogy mindez nem szolgálhat azon „teológiai kontex­tus” igazolására, amely a teremtés fo­galma körül kiépült.7 A gondolkodói feladat itt azon tapasztalat föltárása, amely e fogalom mögött meghúzódik. Erre a tapasztalatra vél rátalálni Lévinas a másokért viselt eredendő felelősség­ben, amelyet a kiválasztottság egyedüli forrásának tekint. így válik világossá, hogy mi is az, ami nemcsak több, de más is, mint lenni. „Másként, mint len­ni”: nem egyéb ez, mint felelni arra, ami – egy szóban, egy tettben, egy pil­lantásban – lenni hív.

 

Jegyzetek:

1 E. Lévinas, Humanisme de l’autre homme, Fata Morgana, Montpellier 1972

2 E. Lévinas, Autrement qu’étre ou au-delá de l’essence, Le livre de poche, Kluwer (M. Nijhoff), Dordrecht-Boston-London 1974

Vö. M. Blanchot, L’écriture du désastre, Pa­ris 1980, 45.0.

Lásd erről Bernhard Waldenfels egyik kitűnő Lévinas-tanulmányát: „Singularität im Plural”, Deutsch-Französische Gedankengänge, Suhrkamp, Frankfurt am Main 1995, 302-321. o.

E. Lévinas, Autrement qu’étre ou au-delá de l’essence, i. k., 179. o. – Megjegyzendő, hogy Lévinas már A teljesség és a végtelen című munkájában kapcsolatot talált felelősség, kiválasztottság és teremtettség között. Lásd Totalité et Infini. Essai sur l’extériorité, Le livre de poche, Kluwer (M. Nijhoff), Dordrecht-Bos­ton-London 1961, 123. o. és 274 sk. o.

E. Lévinas, Autrement qu’étre ou au-delá de l’essence, i. k., 180. o.

7 Uo., 179. sk.o.