Beteg társadalomban beteg az egyén

Virág Teréz egy megnyitandó pszichoterápiás rendelőről

– A „Szombat” szerkesztői azt szeretnék, ha lehetőleg minél keve­sebb cikk utalna a Holocaustra. Szándékunk szerint: túl kell lépni a történteken. Mi a véleménye erről? – kérdeztük Virág Teréz pszicholó­gust.

– Mindegyikünkben él a vágy, hogy elfelejtsük a borzalmakat. Ez azonban nem megy könnyen. Gyakran hallom, mert sokféle hír jut el hozzám, hogy nincs olyan egyesületi kirándulás, amelyen valaki meg ne jegyezné, persze tréfából, hogy nem jön még majd rosszul ez a kis ed­zés. Természetesen én is úgy látom, hogy túl kell majd lépni a vészkor­szak emlékein. Az ide vezető úton számomra jelképpé vált Jeruzsálem­ben a Jád Vásém mint a megoldás egyik modellje. Jeruzsálemben van egy hely, távol a városközponttól és távol a siratófaltól is, ahol emlékez­ni lehet. Ahol őrzik az értelmetlenül elpusztítottak nevét. Izraelben van egy nap is, minden évben ugyanaz a nap, ami az emlékezésé. Más népek, más vallások is – bár eltérő mó­dokon – lehetőséget adnak az emlé­kező gyászra. Alkalmat: helyet és időt teremtenek erre. Szerintem he­lyes lenne tehát egy emlékhely ki­alakítása, ahol a Soá áldozataira le­hetne emlékezni, a több százezer meggyilkolt emberre, aki itt, ebben az országban valaha magyarul be­szélt, legfeljebb héberül imádkozott. És kellene egy nap, amikor minden értelmetlenül kioltott életről meg le­hetne emlékezni, zsidókról és nem zsidókról egyaránt. Sokkal könnyebb feldolgozni a gyászt, a veszteséget, ha a környezet, a társadalom, az ország, ahol élünk, részvéttel fordul a gyászolók felé. Mondok egy egyszerű példát: amióta a Széna téren egy ki­sebb emlékmű áll az 56-os harcok emlékére, sok görcs feloldódott egyes emberekben.

– Abban, hogy a jövő felé néz­hessünk, van-e mindegyikünknek, egyénenként is feladatunk?

– A Holocaust – vagy szerintem megfelelőbb szóval: a Soá – túlélői és a leszármazottak sokáig nem tud­ták (nem tudtuk), hogy valami nincs rendben. Nem volt betegségtuda­tunk, csak tüneteink, családi és egyéni problémáink, de ezekkel nem lehetett valahová fordulni. Ahhoz, hogy ez az egész gondköteg a fel­színre kerülhessen, általános szabad légkörre van szükség. Beteg társa­dalomban beteg az egyén is.

– Hogyan gyógyítható a beteg társadalom beteg egyéne?

– Szeretnék egy rendelőt nyitni. Jobban mondva: ez a rendelő „akarja”, hogy megnyissuk. Végre tárt kapukkal várhatnánk a rászo­rulókat: a különböző nehéz törté­nelmi helyzet áldozatait, akiknek segítségre van szükségük. A halál­táborokból megmenekültek gyerme­keit és unokáit, akik számára vég­re egyértelművé kell tenni problé­máikat és segíteni nekik az önma­gukra találásban, lelki egyensúlyuk meglelésében, életvezetésük kialakí­tásában. Várjuk az egyéb módon meghurcoltak és igazságtalanul ki­végzettek leszármazottait is, hogy hasonló gondjaikon segíthessünk.

– Mi a rendelő létrehozásának legfontosabb szakmai célja?

– 1982 óta foglalkozom társadal­mi problémák okozta pszichés zava­rok vizsgálatával és gyógyításával. Az a tapasztalatom, hogy a feldolgo­zatlan múlt erősen belejátszik a neurotikus életvezetésbe. A legegy­szerűbb neurózis mögött is mindig valami titok lappang. Ilyen titok le­het a be nem vallott múlt is. Ennek a rendelőnek az lenne a fő célja, hogy megtanítsa az embereket tit­kolózás nélkül beszélni. Azok a gye­rekek, akik előtt nem titkolóznak, nem lesznek betegek. Szeretnénk a rendelőben egy kis múzeumot is be­rendezni, apró tárgyi emlékekből, hogy ez is segítsen emlékezni tanul­ni, oldódni és gyógyulni. Terveink szerint a rendelőben 2-3 pszicholó­gus, egy orvos és védőnők dolgozná­nak.

– Milyen anyagi segítségre szá­mítanak a rendelő létrehozásában?

– Alapítványra gondoltunk. Az egyik előadásom után Szilárd Gyu­la 10 000 forintot ajánlott fel erre a célra, később Diósi Ágnes is ugyan­ennyit, mi a férjemmel szintén. Ter­mészetesen szeretnénk az egyesület­től is, a társadalomtól is sokoldalú – ezen belül anyagi – támogatást kapni.. Valakitől hallottam egy történetet, amit szeretnék a Szom­bat olvasóinak elmesélni. Nevezzük Gábornak azt a fiatal férfit, akiről szól. Súlyos neurotikus tünetekkel elmegyógyintézetben kellett őt elhe­lyezni. Egy alkalommal, csoportfog­lalkozáson a nevekről esett szó. Gá­bor kifejtette, hogy nagyon nem szereti a nevét. Magyarázatul el­mondta, hogy édesapjának első fele­ségét és hároméves kisfiúkat, akit Gábornak hívtak, elpusztították. So­ha nem tudta elfogadni a nevét. Gábornak kivételesen nagy öngyó­gyító ereje van. Elment Izraelbe és a Jád Vásémben, a gyermekek ter­ménél, ahol éjjel-nappal mondják az elpusztított kisgyermekek nevét, Gá­bor nevét is bemondatta. Ezután las­sú gyógyulásnak indult. Levette a terhet saját válláról. Fürth Éva