Beszélgetünk, csak beszélgetünk

Zsidóságomhoz házasságom révén (1970) tévedtem vissza. A Dohány utcai zsinagógában tartott esküvőnk annak idején nem kis feltűnést oko­zott. Ugyanakkor 1957-es alijánk (majd 1960-ban történt hazatérésünk) okán mindig is tudtam és nyíltan – vállaltam önmagam, mert saját keserves tapasztalataim tanítottak meg rá, hogy így a legkönnyebb nekem is, a környezetemnek is. Az én hátam mögött nem kellett összesúgni, mindenkivel nyíltan beszéltem eredetemről, amin „szokatlansága miatt” nagyon sokan – mint mondták: kellemesen – meg is lepődtek. Később közeli családom egyik tagja a Hitközség vezetésébe került, így viszonylag közelről volt lehetőségem figyelni a “hivatalos” zsidó közélet eseményeit.

A „családi kapcsolat” volt az oka annak is, hogy távol maradtam a rendszerváltást követő zsidó csatározásoktól, illetve – személyes barátságaimat és kapcsolataimat ki­használva – megpróbáltam valamilyen közvetítő szerepet játszani az akkori két „nagy” ellenfél: a szárnyait bontogató MAZSIKE és a Hitközség között. Azóta is csak figyelek, beszélgetek, megvallom: egyre csüggedtebben és egyre kevesebbet. Valami elkezdődött pár éve, nekiiramodott, ki­szabadultak energiáink a sok-sok évig lezárt palackból, csak úgy sistergett a levegő. Majd eljutottunk a mához, és úgy érezzük a lendület fogyóban, félő hogy leáll, sőt elhal, elsik­kad az ÜGY.

Nem kevés, amit elértünk pár év alatt, miért hát ez a búskomorság, ez a félelem, ami át-átszövi beszélgetéseinket? Mert beszélgetünk. Még beszélgetünk. Keressük az okokat, saját rossz érzetünk, előérzetünk okait. És lelkiismeret-furdalásunk van, mert – ugyan amatőr színvonalon, de – olyan professzionális lett minden. Vége a pionír romantikának? Konszolidálódtunk, de mindenki – aki egy kicsit is odafigyel – tudja, hogy nem jó szinten. Beszélgetünk. Az egyesületek­ben (remek előadásokat követő vitákban), ünnepekkor a zsi­nagógák hátsó traktusaiban, illetve a zsinagógák előtt, szülői értekezleteken, esküvőkön, temetéseken, bármicvókon, baráti társaságokban, a Szombat hasábjain, mindenütt. Élünk egy már-már rutinszerű (rítusszerű) zsidó életet, de mindannyian tudjuk, hogy ennek az életnek, ezeknek a beszél­getéseknek, ezeknek az alkalomszerű zsinagóga­látogatásoknak nem sok közük van egy igazi közösségi léthez. „Majd a Révay utcai közösségi ház…!” mondják a hivatalból optimisták. Igen, beszélgetni ott is lehet (mondom én).

KICSIT AHHOZ HASONLÍT A DOLOG, MINT amikor sok-sok ember összegyűlik egy füves réten, mindenki leheveredik, nézelődik, tépkedi és rágcsálja a fűszálakat, kisebb csoportokban beszélget, örül, hogy a szomszédja is itt van, csak már fogalma sincs senkinek róla, hogy miért is gyűltek egybe. A hasonlatnál maradva: ha ez a heverészés a végcél, akkor nincs semmi baj. De mindenki sejti, hogy nem az (a rét körül farkasok ólálkodhatnak), és csak a magukat mutogatok, mutatványosok, emléktárgyárusok, lacikonyhások vannak igazán megelégedve (marasztalják is a népet). Mindenki arra vár, hogy valaki elkiáltsa magát: “emberek, induljunk…”, és ez a valaki megmondja, hogy hová, merre, ez a valaki megjelöli az “igazi” végcélt (vagy valaki végre kimondja, hogy „oszoljunk emberek, ennyi, a lényeg az volt, hogy nyíltan összegyűltünk, demonstráltunk egy kicsit”). A hasonlatot félretéve, úgy gondolom, hogy a megtorpanás alapvető, ideologikus oka az, hogy a magyar zsidóságnak – mint közösségnek – nincsen megfogalmazott stratégiája. Persze nem valószínű, hogy található a magyar zsidóság egészére ráhúzható stratégiai uniformis. Az sem biztos, hogy egy megfogalmazott stratégia egyáltalán megvalósítható, ha nem számol bizonyos realitásokkal, pl. bizonyos önérdekek­kel, a hitélet szomorú helyzetével, a zsidó közélet belter­jességével (ugyanakkor anakronisztikus tagoltságával), a jelenlegi Hitközség-centrikus jog- és gazdasági renddel, az ország gazdasági (és az ebből következő társadalmi) insta­bilitásával, a látens, atavisztikus félelemmel, és az ebből (is) származó, folytonos identitászavarral.

BESZÉLGETÜNK. ELMEGYÜNK NÉHA (NAGY- ünnepek, vagy az újjáépítés utáni avatás ürügyén) a zsi­nagógába is, és nyugtalankodunk. Beszélgetünk. De mikor fogunk megbeszélni valamit? Mikor, és hogyan érik a magyar zsidóság – még ellenségeink által sem elvitatható – indi­viduális intellektusa az egész magyar zsidóság kollektív bölcsességévé? Nem lehetne erről beszélgetni egy kicsit? Borzasztóan kíváncsi vagyok kinek-kinek a véleményére. Meghívnám e „zsidó Monorra Lakitelekre-Balatonszárszóra” a MAZSIHISZ vezetőit, a rabbikart, a zsidó szervezetek aktivistáit, számos zsidó elkötelezettségét vál­laló kiválóságot (írókat, művészeket, szociológusokat, pszichológusokat, jogászokat, tudósokat stb.), valamint néhány nem zsidó barátunkat (Jancsó Miklóstól, Donáth Lászlóig). Beszélgessünk!

A megvitatandó témák

1. A magyar zsidóság alapvető gondja, hogy a valamilyen szinten zsidó identitástudattal rendelkezők csak nagyon csekély hányada vonható be a zsidó közéletbe, amelynek egyenes következménye a vallást (hagyományokat) gyakor­lók szűk köre. Úgy gondolom, hogy a zsidó közéletbe történő „bevonás” leghatékonyabb eszköze az iskolarendszer, amely nemcsak a tanított gyermeket, hanem annak hozzátartozóit is aktivizálni képes. Ennek a célnak a függvényében a zsidó (a zsidó hagyományokon keresztül a zsidó identitás vállalására nevelő) iskolán van a hangsúly, nem különösen érdekes a „direkt” vallásosság mértéke (a zsidó tudatosság széle­sedésével – statisztikai alapon – automatikusan nőni fog a vallás iránt érdeklődők, majd elkötelezettek száma is). A sokszínűség (a választás lehetősége) egyenesen hasznos, mert mindenki számára lehetővé tesz valamely átmenetet, fokozatosságot. A fentiek tükrében:

• A jelen helyzetet „kiinduló állapotnak” tekintve fel kell állítani egy szakbizottságot (oktatási tanács), amely már rövid távon is koordinálja, összehangolja a meglévő oktatási intézmények munkáját. Az erőforrások közös, jobb kihasználásával összességében jelentős színvonal emelkedést, megtakarításokat lehet elérni.
• A magyar zsidóság rendelkezésére álló, a nemzetközi szervezetek által biztosított erőforrások jóval nagyobb hányadát kell az iskolarendszer fejlesztésére fordítani. Jelentősen emelni kell az oktatás színvonalát (el kell érni, hogy intézményeink a legjobb – az egyházak, illetve az állam által üzemeltetett – iskolák színvonalát elérjék, sőt, meghaladják), mert csak így lehet vonzóvá tenni iskoláinkat azok – a többségben lévő szülők – számára is, akik a hangsúlyokat, prioritásokat az oktatás színvona­lára helyezik.
• Felül kell vizsgálni a teljes zsidó oktatási rendszert, és ki kell dolgozni egy hosszú távú fejlesztési programot, a- melynek célja egy olyan – a vallásosság teljes skáláját átfogó – zsidó szellemiségű, a „hagyományos, világi tárgyakban” egységes alapelvek szerint működő iskola- hálózat létrehozása, amelyben valamennyi zsidó család számára akad elfogadható alternatíva.
• Meg kell kísérelnünk kidolgozni – az illetékesekkel együttműködve, ha kell, nemzetközi segítséggel – a Rab­biképző Intézet problémáinak megoldására egy cso­magtervet.

2. Megfelelő szakemberek segítségével ki kell dolgozni azt a stratégiát, amelynek célja a magyar zsidóság „rejtőzködési kényszerének” (paranoiájának) fokozatos feloldása. Meg kell keresnünk az antiszemitizmus elleni harc új – preventív – módszereit. Meg kell erősítenünk a „pozitív propagandát” terjesztő zsidó sajtót, művészeteket, létre kell hoznunk zsidó értelmiségi és polgári egyesüléseket.

3. Ki kell „találnunk” azt a módszert, amellyel a közélet, a művészet, a tudomány zsidó potentátjait meg tudjuk nyerni ügyünknek, terveinknek.

4. Ki kell dolgozni egy olyan stratégiát, amely hosszú távon lehetővé teszi – a vallási prioritások figyelembe­vételével – a sokszínű magyar zsidóság alanyi szintű érdek- képviseletét (amelyhez hozzátartozik a „zsidó alany” megha­tározása is). El kell érni, hogy a zsidó közügyekbe, a zsidóság kollektív erőforrásainak elosztásába való beleszólás le­hetősége ne a vallási kötődés mértékétől függjön. El kell érni, hogy a zsinagógák köré egy bővebb, polgáribb aura is tartoz­zék (hogy a zsinagóga betölthesse eredendő funkcióját, amely nemcsak transzcendentális, hanem – élén a rabbival, tágabb értelemben vett – szociális volt), hogy egy-egy közösség viszonya a valláshoz az adott közösség „belügye” legyen. Stratégiailag el kell érni, hogy a nem területileg, hanem más szempontok szerint szerveződő zsidó autonómiák is emancipálódhassanak, és a magyar zsidó közösség „hivatalos képviselete” ezen területi és más módon szervezett autonóm közösségek valamilyen „parlamentjévé” válhasson.

5. Létre kell hozni egy olyan bizottságot, amely a Magyarországon működő külföldi zsidó szervezetek eddigi munkáját kiértékeli és a jövőben velük szemben a magyar zsidóságot egységesen képviseli. Meg kell értetnünk ezekkel a szervezetekkel hosszú távú érdekeinket, céljainkat, stratégiánkat, és el kell érnünk, hogy munkájukat ehhez igazítsák, sajátos érdekeiket, befolyásukat ezen bizottsággal egyeztetve érvényesítsék. El kell érni, hogy ne fordulhasson többet elő az az abszurd helyzet, hogy egy külföldi szervezet a magyar zsidóság háta mögött tárgyalhasson (ki tudja kinek a nevében?) a magyar állam képviselőivel.