Az örökkévalóság tükre II.

Szép számban jelentkeztek az első olyan költők, akiknek sikerült végre magától értetődő természetességgel kifejezniük a hálúcok – pionírok – világát; azok világát, akiknek meg kellett birkózniuk a sivár pusztasággal, a tűzforró éghajlat gyötrelmeivel és nem utolsósorban a diaszpóra-zsidóság értékeinek társadalmi méretű devalválódásával, illetve módosulásával; ezeknek a költőknek sikerült hitelesen kifejezniük a hálúcok lelkesedését, aminek voltak reményt ígérő csúcsai, de amit gyakran lelohasztott a kétségbeesés – közéjük tartozott Dávid Simeóni, Jichák Lámdán, Ráhel Mikinneret, valamint a magyarországi származású Ávigdór Háméin.

Ők – a Szentföldön beszélt, szefárd kiejtésű hébernek megfelelően – igyekeztek új muzikalitási elveket is meghatározni, de az új erec jiszráéli – szentföldi – prozódia megteremtésének feladata döntő mértékben ét fiatalabb költőre várt, két olyan költőre, akik európai születésűek voltak ugyan, de már a szentföldi héber gimnáziumot végezték el a tízes és a húszas években: Ávráhám Slonszkiról és Nátán Áltermánról van szó. Mind a ketten a Paszternak, Jeszenyin és Blok fémjelezte modem orosz szimbolista költészeten nevelkedtek, de nem kevésbé hatott rájuk az új francia líra is, ahogyan például Avigdór Háméírire a magyar költészet volt hatással, mindenekelőtt Ady és Kosztolányi.

Avráhám Slonszki a héber nyelv virtuóza volt, és ״az irodalom építőművészének” szokás emlegetni, akinek sikerült maga köré tömörítenie az avantgárd írók egy nagy csoportját a húszas évek végén, a harmincas évek elején. Slonszkiék elutasították Biálik köl- tészetét, mivel az szerintük túlságosan tapad a gálúti – diaszpórabeli – léthez és túlságosan realista.

Ezek az évek juttatták diadalra a héber költészetben a szimbolizmust, de erre a szimbolizmusra rányomták bélyegüket a hálúci lét formálódásával járó legfrissebb problémák. Ez a csoport – stílusjegyeik jellegzetes eltéréseivel – olyan kiemelkedő költőket mondhatott magáéinak, mint Lea Goldberg, Eztá Zuszmán, Álekszánder Pen, Ráfáél Elíáz, Ávráhám Hálfí és mások. Ők igen komoly folyóiratok köré csoportosultak, amilyenek a ״Ketúvím” (״írások”), ״Túrím” (״Rovatok”). ״Orlogín”. (״Óra״).

Mintegy szemben ezzel a csoporttal, amelynek tagjai magasra emelték az avantgárd zászlaját a héber költészetben, feltűnt két teljesen másnak ható költő, akikről lassan-lassan kiderült, hogy a héber költészet új nemzedékében a legnagyobbak közt van a helyük; ezek Uri Cvi Grínberg és Jónátán Rátós, jóllehet a Slonszki-iskolához tartozók sokáig igyekeztek kétségessé tenni költői rangjukat. Ez a két költő határozót- tan ellentétes pólusokon helyezkedik el. Úri Cvi Grinberg expresszionista költő (intenzitás és eredetiség tekintetében Adyra emlékeztet); minden porcikája a zsidóság világával azonosul, a héber nemzeti létet éli, ő afféle vándorköltő, aki a város kapujában mondja el intelmeit (különösen jellegzetes ebből a szempontból a ״Kitrig veemúná” ״Vád és hit” – című kötete). Képességeinek csúcsát a soá – a holocaust – hatására éri el, és vannak, akik benne látják az európai zsidóság pusztulásának legnagyobb megsiratóját. Költészete a Walt Whitman-féle intenzitású expresszionizmustól a kötött formájú klasszicizmus felé halad, s roppant heves, életrajzi ihletettségű belső láng lobog benne.

Vele szemben Jónátán Rátós az a költő, aki az úgynevezett ״kánaáni” iskolához szegődött – ez az iskola azt hirdeti, hogy teljességgel el kell szakadni a gálúiti zsidó örökségtől, ahelyett meg kell kísérelni a beilleszkedést a ״sémi térségbe”. Jónátán Rátós, tanítványaival – köztük Áhárón Ámírral – együtt, a Szentírás legősibb nyelvi rétegei felé fordul, amik prejudaikus-pogány elemeknek foghatók fel, és amik modern kutatók szerint le vannak rakódva a szövegek mélyén, esetleg jelentésváltozásokon menve keresztül, amíg le- ülepedtek a Szentírás egyes fejezeteiben.

Szerves fejlődés, vagy forradalom?

Amikor tehát megjelent ez a ״kánaáni” költészet, Bárúh Kurcvájl, az ismert irodalomkutató helyénvalónak látta megkérdezni: az a héber irodalom, amit ma Izraelben művelünk, vajon folytatás-e vagy pedig forradalom?

A függetlenségi háború idején (1948) a héber költészet az álláspontok ilyenfajta megosztottságában leledzett, jóllehet végső soron mindegyik áramlatban a nemzeti témák voltak az uralkodók, a látószögek és a kifejezésmódok nagy változatossága ellenére is. Ezekre az évekre esett az első olyan héber költők tömeges megjelenése, akik már az ország szülöttei voltak, illetve gyermekkoruktól ott nevelkedtek, tehát anyanyelvük vagy gyermekkoruk nyelve a héber volt. Közülük olyan alkotóművészek kerültek ki, amilyen Hájím Gúrí, Ámír Gilbóá, Slomó Tani, Ózér Rábín és Ájin Hillél. Ezt a csoportot általában így emlegetik: a ״Pálmáh nemzedéke”, mivel közvetlenül vagy közvetve közük volt a függetlenségi háborúhoz s ilyenképpen ennek a háborúnak a témáihoz. (A Pálmáh – ami a Plugót Máhác, azaz ״Rohamosztagok” szavak rövidítése – képezte a harcoló csapatok ékét a függetlenségi háború napjaiban, 1948-ban.)

Az évek során a ״Pálmáh-nemzedék” költőinek alkotómunkájában sok és sokféle változás következett be. Korábbi témáiktól el is távolodtak, de hatásuk mindmáig erős maradt.

Voltaképpen ehhez a csoporthoz számíthatjuk Ábbá Kovnert is, aki a vészkorszak idején a Vilna körüli erdőkben partizánként harcolt, a háborút túlélte, alijázott, és kiemelkedő harcosa lett a függetlenségi háborúnák. Ő amolyan hídfő is a holocaust korszakának költőihez, akik az Izrael Állam megszületése utáni fiatalabb költőnemzedékhez csatlakoztak, és vele együtt kértek helyet maguknak. Hanem a negyvenes-ötvenes években a holocaust témája egyre inkább félreszorul, az érdeklődés az izraeli valóság közepette, szociológiai meg lélektani okokból is, elfordul tőle.

Az a nemzedék, amely az ötvenes évek végén és a hatvanas évek elején akarja magát kifejezni és harsányan tör utat magának, a költőknek az az új nemzedéke hátat fordít a nemzeti és a társadalmi problémakörnek, minden igyekezetével azon van, hogy bezárkózzék a maga privát szférájába, a saját egyéni problémái közé, s ezenközben elhagyja a nyelv minden ünnepélyességét, minden pátoszát, s teszi ezt úgy, hogy az irónia, a prózaiság felé hajlik, a hétköznapok beszélt nyelvét részesíti előnyben. Ez a nemzedék újra fölfedez és magába fogad a múltból két ״mollhangú” költőt: Ávráltám Ben Jichákot és Dávid Fogéit. Ennek a fejlődési folyamatnak kimagasló enyéniségei Jehúdá Amiháj és Dálíjá Rávikovics, és melléjük sorakoznak, legalábbis politikai nézeteik alapján, többen a fiatalabb költők közül, így Méír Vizeltír és Ásér Rájh. Ezek a költők elfordultak a nemzeti-társadalmi problémáktól és éppenséggel politikai állásfoglalásaikkal tűntek ki, s azzal, hogy megteremtették az izraeli protestáló költészet divatját.

Ők, különösen Nátán Zák és Dálijá Rábikovics, eltávolodtak minden, a zsidóságot érintő témától, költészetük, mint utaltunk rá, kifejezetten politikai-tiltakozó jellegű.

Vannak, akik kozmopolitizmussal vádolják őket és azzal, hogy annak a küzdelemnek a keretében, amely Izraelben két nép között folyik, ők a palesztin oldallal azonosulnak.

Lényegében ezekhez a költőhöz számítható az az aktív csoport, amely egyfajta szülőföld-költészet meggyökereztetésére törekszik, vagyis olyan költészet megteremtésére, amelyhez az ihletet a lokalitás, a helyi realitások kínálják, ahogyan ezek a realitások a cionizmus száz éve alatt a Szentföldön kialakultak. Itt meg kell említenünk Mose Dór, Mose Ben-Sául, Árje Szíván nevét – példaképük egy Esztér Ráv nevű nőköltő volt, kinek szülei Petáh-Tikvá megalapítói közül valók voltak, ő maga a múlt század végén született, s a költészet első ״szábre lányának” nevezték el (A ״szábre”, ״szábrá” a kaktusz gyümölcse, amely kívül szúrós, belül finom, jóízű, s ezzel a névvel illetik az Izraelben született gyermekeket. A ford.)

A ״nyelvváltók” nemzedéke

A szülőföldnek ez a vonzása, ami a Szentföldhöz való odatartozást igyekezett fölmagasztalni (s ebben szerepet játszott bizonyos nosztalgia is azok után az idők után, amikor Tel-Aviv még ״kicsiny” volt, Jeruzsálem pedig ״új” – ezen az óváros falain kívüli, a múlt század végefelé épült Jeruzsálem értendő -) összekovácsolt egy más, ellenkező jellegű csoportot. Olyan költők csoportját, akik Izrael Állam megszületése után vándoroltak az országba, még fiatalon ugyan, úgyhogy gyökeret bírtak verni az izraeli kultúrába, de magukban még mindig hordozták múltjuk emlékeit, a holocaust emlékét, azoknak az üldöztetéseknek mozzanatait, amiket az arab országokban kellett elszenvedniük, és dolgozott bennük a zsidósághoz tartozás problematikája, ami az egyesült-államokbeli és a dél-amerikai zsidóságra jellemző – nos, olyan költőkről van itt szó, akik egy irodalmi nyelvet fölcseréltek egy másik irodalmi nyelvvel, lényegében átváltottak egy kultúráról egy más kultúrára – ha ez utóbbi a saját népük kultúrája volt is.

Olyan költők számítanak ehhez a csoporthoz, mint Dán Págísz, Tovjá Rimer, Ben-Cijón Tómer, Itamár Jáoz-Keszt, Jakov Beszer, Erez Bitón, Reuvén Ben-Joszéf, Ódéd Szverdlik és mások.

Ha említettem U. C. Grínberget, talán a legnagyobbat azok közül, akik kifejezték a holocaust okozta mélységes fájdalmat és gyászt a héber irodalomban (és rajta kívül illő megemlítenem Jichák Kácenelszont, ezt a héber-jiddis költőt, aki a vészkorszakban elpusztult), valamint Abbá Kovnert, mint azon költők felé mutató út elején álló poétákat, akik a holocaustot még gyermekkorukban élték át személyesen, és a héber költészetben a hatvanas években jelentkeztek. Hadd állapítsam meg, hogy a hetvenes évektől kezdve folyamatosan egy igen érdekes jelenségnek vagyunk tanúi: ebben az időben kijegecesedik a túlélők gyermekeinek költői csoportja, akiknek írásaiban a holocaust dominál – említsük meg Rivká Mirjámot, Odéd Peledet, Tánjá Hádárt, de sorolhatnánk még másokat is.

Párhuzamosan ezeknek a fiatal költőknek a jelentkezésével, akiknek tematikája szüleik holocaust-élményeiből táplálkozik, és abból a veszteségérzetből, amit örököltek, kirajzolódnak szemünk előtt egy olyan költészet körvonalai, amelynek művelői fiatalok, az ötvenes-hatvanas évek szülöttei, akik leginkább a saját világukat fejezik ki, párosítva valami általános emberivel, nem titkolva azon óhajukat, hogy egyedül a jelent kívánják élni – lásd Ejjál Meged, Róni Szórnék költészetét, noha ők sem képesek elzárkózni az elől, hogy – ha törött szívvel is – szóljanak a nemzetben és a társadalomban érzékelhető feszültségekről, amelyek között a mai izraeli társadalom vergődik.

Velük szemben azonban megint csak kisarjad és virágzik egy teljességgel más jellegű költészet, egy olyan költészet, amely tekintetét a zsidóság világában feltörő modern vallási élményekre emeli (mellesleg ez a hajlandóság a ״veterán” költők némelyikében is fel- buzdult). Ennek a csoportnak fiatalabb tagjai közül Sálom Rácábi a legmarkánsabb. Ő és költőtársai keresik az ״elődeiket”, így fedezik föl ismét az öreg, misztikus költőt, Sín Sálomot.

Magától értetődik, mindez csupán fölöttébb hiányos listája azoknak az alkotóművészeknek, akik sze­repet játszanak Izrael irodalmi atlaszának megrajzolásában, mégpedig állandó küzdelmek vívása között, új és újabb csoportok, sőt ״klikkek” alakulása-alakítása közepette, s ezekben megtalálni a barátságot csakúgy, mint a gyűlölködést – s ezzel együtt a valóság költészetének, e költészet jellegének sokszínűségét.

Szekértáborok

Alkotóink – ez hagyomány – bizonyos irodalmi intézmények, folyóiratok köré tömörülnek, közülük a legismertebbek: ״Moznájim” (״Mérleg”), ״Áhsáv” (״Most״ ),״Éked” (״Könyvtár”, ״Gyűjtemény”), ״Szímán Keríá” (״Olvasójel”), ״Itón 77″ (77״-es Újság”), ״Hádárím” (״Szobák”).

Az általános irányzatokon kívül, amiket említettem, szót kell ejtenem természetesen egy erőteljes feminista irányzatról is, aminek zászlóvivője Joná Voláh nőköltő volt; költeményei nemzedéke körében nagy népszerűséget arattak.

A feminizmus egy másik, a politikához kötődő iránya fedezhető fel Jáírá Ginószár költészetében.

Nemkülönben utalnom kell egyfajta romantikus keresztényies-vallásos irányzat jeleire, ennek képviselője a költő-elbeszélő Pinhász Száde.

Még egy igen érdekes problémakörre hadd hívom fel a figyelmet: a héber költészetben megjelentek arab költők is, többnyire keresztény arabok, így például Ántón Sámász, aki egyaránt ír arabul és héberül; költészete méltó a figyelemre.

Ugyanígy megemlíthető még sok más költő, akiknek bekapcsolódása valamelyik csoportba – akár folyamat, akár irányzat tekintetében – meglehetősen nagy nehézségekbe ütközik, holott költészetük semmivel sem csekélyebb értékű, mint a korábban említetteké. Legalább néhányuk nevét hadd sorolom itt fel: Ávót Jesúrún, Zeldá, Jiszráel Efrát, Szimán Hálkín (az utóbbiak ketten az Egyesült Államok-beli héber költészet reprezentánsai), Ávnér Trájnín_, Nátán Jonátán, T. Kármi, Ánádád Eldán, Jiszráél Hár, Éli Nécer, Óri Bernstájn, Jáír Horevic, Jehúdá Ofen, Jehíél Házár és mások.

És még valamit: annak a nemzedéknek összefoglaló neve, amely Izrael Állam létrejötte után jelentkezett: ״az Állam nemzedéke” – így különbözteti meg magát a ״Pálmáh nemzedékétől”, amely utóbbi – volt róla szó – tevékenyen kivette részét a függetlenségi háború harcaiból. És mégis mind, valamennyien annak a nagy és nyomasztó költészeti örökségnek az árnyékában dolgoznak, amely háromezer évet számlál. Vannak közöttük olyanok, akik zsidó sorsukat tudatosan meg- élve alkotnak azzal a szándékkal, hogy modem és eleven folytatói legyenek az ősi, régi hagyománynak, és vannak, akik ennek a sorsnak ellene akarnak szegülni, sőt a múltnak néha egyenest hátat akarnának fordítani. És vannak megint olyanok, akik azért írják verseiket, mert izraeli realitásukat úgy fogadják el, mint valamit, ami teljesen magától értetődik.

És mindent egybevéve, valamennyien tudattalanul is érzik, hogy ez az irodalom a nép örök életét éli, akár szabad választásából, akár történelmi és metafizikai kényszerből – ámde a héber költészet, minden változatosságával és sokszínűségével együtt, tükörül szolgál az örökkévalóság érzetéhez.

Jólesz László fordítása

Ávráhám Slonszki*:

IMA

Bocsáss meg, Uram, kinek titka a Név,

kinek sorsa a messze, s közelünkben a fénye,

hogy hiába szivemben, hiába a hév,

hebegés a szavam csak, nem is értem, enyém-e?

Megannyi kísérlet, hogy hasson a szónk,

s megannyi kudarc lett, hisz senki sem érti.

Kevés a titokból az útravalónk?

Talán nem is ősünk az édenbeli férfi?

Mikor hogy először sütött föl a rőt

hajnal, beledöfve a végtelen éjbe,

és szólt ükapám a nap színe előtt,

úgy szólt, hogy együgyű barma is értse.

Fű szólt az esőhöz, villámhoz a bak,

és Káin meg Abel beszélt a világgal-

mért hát a mi szánkban e lomha szavak?

Hova tűnt az a szó, mely a messzibe szárnyal?

Bocsáss meg, Uram, kinek titka a Név,

hogy renyhe szavam, de hadd álljak elébed,

Oly szóra taníts, hogy emelje a hév,

hogy értse, ki él, mind, mint a tiédet.

Gréda József fordítása

*Slonszki, Ávráhám – 1900-ban született Ukrajnában. 1912-ben ment Palesztinába, tanult a Herzlijá Gimnáziumban, majd visszatért Ukrajnába. 1921-ben vándorolt ki, és Tel-Avivban telepedett le. 1954-ben látott napvilágot két kötetben a Versek. Moliére-t, Shakespeare-t és Puskint fordított héberre. 1973-ban halt meg.

 

Esztér Ráv:*

KÉT SASKESELYŰ

Két saskeselyű –

meg egy fügefa:

függnek szédült fejjel a semmiben.

S ajtók:

a tengerre nyílnak,

kapuk:

nyílnak az égre,

felhők s fenyők közén.

Aztán szárnycsattogás,

zöld sűrűség felett,

mintha folyók

szelnék surrogva a Szentélyt.

Két saskeselyű –

meg egy fügefa:

függve

a semmiben.

Tandori Dezső fordítása

* Ráv Eszter – 1899-ben született a palesztinai Petáh Tikvában, földműves családban; fiatalon kibucokban élt, azután Egyiptomban és Párizsban. 1981-ben halt meg a Haifa melletti Tivonban. Verseskötetei: Esztér Ráv költeményei (1963) és Utolsó fohász (1972).

 

Hájim Gúri:*

ÖRÖKSÉG

A kos fönn vergődött már a bozótban,

Ábrahám nem tudhatta mégse,

hogy fia kérdésére itt a válasz,

imhol az égőáldozat cseréje.

Hogy nemzhessen még, nem hitte vala –

késő magva volt, ereje java.

Súlyosan emelte fel ősz fejét

a végső jelre: biztos fényütés,

az Ur angyala tiltón állt elébe,

s kezéből akkor kihullott a kés.

A feloldoztatott gyerek

csak apja hátát pillantotta meg.

Mert a történet, ahogy írva van,

Izsáknakföl-nem-áldozása.

Esztendők sokaságát élte meg,

a szeme színig töltezett míg meg nem ért

a homályra.

De az utódok ama óra örökösei:

csak megszületnek és a kés

szívüket átveri.

Mezei András fordítása

* Gúri, Hájim – 1921-ben született Tel-Avivban. Mezőgazdaságtant tanult. Küzdött az izraeli függetlenségi háborúban, később a jeruzsálemi Héber Egyetemnek, valamint a Sorbonne-nak volt a hallgatója. Első ízben 1943-ban publikált. Jeruzsálemben él. Verseskötetei: Míg eljön a hajnal (1959) és Szélrózsa (1960)