Az antifasizmus nem elég

„Dicsőség a hősöknek” – méltatja a Vörös Hadsereget az Új Élet, a zsidó hitközség hivatalos lapjá­nak februári száma az első olda­lon, visszaidézve a boldogult Ká­dár-rendszert. Vajon miért állt meg 1945-nél a hivatalos ma­gyarországi zsidó vezetők órája? Miért nem építették be történelemképükbe az azóta eltelt hatvan évet? Miféle fekete lyuk nyelte el a szovjet antiszemitizmust és anticionizmust? Miért nem vesznek tudomást arról, hogy (akárcsak a szovjet korszakban) a megújult antiszemitizmus ma antifasiszta nyelven beszél?

1989-ig a zsidó hitközség hivatalos ideológiája a kincstári antifasizmus volt, a német fasiszták rémtettei miatti monoton siránkozás és a szovjet felsza­badítók iránti hálálkodás. A vallási parancsok formális betartásán túl ezek voltak zsidó önképük alapjai – a Kádár­rendszer ennyit engedélyezett. Amikor 1989 után sor kerülhetett volna ennek revíziójára, megjelent a színen az örök­re eltemetettnek hitt szélsőjobb, és a zsidó hitközség az első döbbenet után a kézenfekvő szovjetpárti antifasizmusba kapaszkodott. Ezt a nyelvezetet ismer­ték, ebben voltak otthon. Még mielőtt előtörhetett volna, ismét tudatuk mélyé­re süllyedt a szovjet antiszemitizmus negyven éve. „Sztálin vagy Hitler” – jellemezhetnénk kis túlzással ezt az at­titűdöt. S amennyire érthető az idős holokauszt-túlélők pánikreakciója, annyi­ra szerencsétlen, hogy nincs a Hitkö­zségben szellemi erő, amely képes len­ne tágabb összefüggéseket áttekinteni.

*

Gyurcsány Ferenc és Orbán Viktor ke­zet fogtak egymással a Dohány utcai zsi­nagógában tartott holokauszt-meg- emlékezésen. Ilyen gesztusra a minisz­terelnök beiktatása óta nem került sor. A holokauszt az egyetlen szimbó­lum, amely mellett eltörpülnek a mai közélet mindent át­ható visszásságai. Hatalmas öntudatot ad ez a zsidóság ve­zetőinek, akik a hivatalos megemlékezé­seken az áldozatok képviseletében lép­nek fel. Ez a roppant súly roppant tehetetlenségi erőt is jelent. Az önvizsgálat eb­ben a helyzetben csak a nem zsidók köte­lessége, az áldozatok emléke örök és mozdulatlan, s ezt érzik azok is, akik az áldozatokat képviselik. A holokauszt egyetemes metaforává válása segíti ek­képp a régi szemlélet konzerválódását, roppant tömege akadálya a közösség és vezetőik önvizsgálatának.

A Hitközség vezetői nem beszélnek idegen nyelven, nemigen látnak túl a határokon, legfontosabb tájékozódási pontjuk a magyar (szélsőjobboldal. Annyit tudnak, hogy a holokauszt a mai Európa első számú szimbólumává lépett elő, tagadását számos országban törvény bünteti, hogy Nyugat-Európában a szélsőjobb kiszorult a mainstream politikai életből, s mindez szá­mukra példaértékű. Nem sokat tudnak arról, hogy az antiszemitizmus balol­dali, anticionista köntösben visszatért, és gyakran szélsőségesen durva han­got üt meg. (Pedig ha máshonnan nem, épp a magyar szélsőjobboldali sajtóból tudhatnák, amely épp ezt a gyakorlatot űzi, gyakran nyugat-euró­pai baloldali lapokra hivatkozva.)

*

Ám történelemképük megújítására a zsidó értelmiségtől sem kapnak biztatást a Hitközség képviselői. A mai magyar szellemi életben csekély azoknak a szá­ma, akik a XX. század mindkét totalita­rizmusától távolságot kívánnak tartani.

Pedig a Kádár-rendszer utolsó éveiben az asszimilációból visszautat kereső zsi­dó értelmiség igen kritikusan viszonyult a rendszerhez, és zsidó önképében (a ha­gyomány ismeretének híján) nagy szere­pe volt a demokratikus értékeknek, a „lé­tező szocializmussal” szembeni kritikus attitűdnek. Az antifasizmus akkor kincs­tári korszakát élte, nem állt szemben vele valódi fasizmus (miként a mai kincstári antikommunizmus is nem létező kom­munistákkal hadakozik.) A bontakozó zsidó civil társadalom számára még hitel­telenebbé tette az antifasiszta frazeológi­át az akkori Hitközség, amely gátlástala­nul együttműködött a rendszerrel a zsidó élet alapjainak felszámolásában.

Csakhogy a zsidó értelmiség fiata­labb nemzedékeit is sokkolta ’89 után a háború előtti politikai alvilág visszatérése. A jobboldal antikommunista hisz­tériájára a szélsőjobboldali veszedelem felidézése volt a válasz. A helyzet a mai napig sem változott számottevően. A két politikai tábor harca az értelmiség jó részét is magával ragadta, s ez nem al­kalmas helyzet a kétféle szélsőségtől való egyforma távolságtartásra.

*

De a mai Európa politikai légköre sem a higgadt, távolságtartó gondol­kodásra serkent. A formálódó új Euró­pa szellemi centrumában ma a balol­dali, antifasiszta, kisebbségvédő, Amerika-ellenes retorika a domináns – ami nem is áll olyan nagyon távol a nyolcvanas évek szovjet hangnemétől („gyarmatosító nyugat bűnei, elnyo­mott népek felszabadítása, olajra éhes amerikai imperializmus, izraeli ag­resszió stb.), csak néhány panelt kell kicserélni. Mindez – ha sokszoros át­tételen át eljut a zsidó vezetőkhöz és közösséghez – kiválóan alkalmas arra, hogy anakronisztikus antifasizmusukban megerősítse őket.

Baloldali, antifasiszta alapon azon­ban ma már nehéz eligazodni a világ­ban, mert a brutális, népirtó, Izrael el­pusztításáról üvöltöző rezsimek is ezt a frazeológiát használják. Jelenleg az Egyesült Államok az egyetlen ország, amely ezekkel a rezsimekkel konzek­vensen szembehelyezkedik – miköz­ben nem tagadja meg antifasiszta múltját. Az amerikai zsidóság befo­lyásos szervezetei ezt a politikát támo­gatják. Az európai zsidóság – e foga­lom is teljesen új – azonban más vi­lágban él. Az egységesülő kontinen­sen, annak értékeire hivatkozva törekszik maga is valamiféle egységes eu­rópai zsidó öntudatot és intézmény- rendszert kialakítani – miközben épp az új Európa új antiszemitizmusával kell fölvennie a küzdelmet. Olyan ki­hívás ez, amelyre még Nyugat-Európa zsidó közösségei sem találták meg a választ – pedig ők az információs centrumban élnek: beszélnek világ­nyelveken, olvassák a nagy világlapo­kat, és képesek túllátni saját országuk határain.

Gadó János