Antwerpeni haszidok

Antwerpeni haszidok – szélsőjobbal a szélsőbal ellen

Az idén májusban tartott belgiumi parlamenti választásokon tovább erősödött a szélsőjobboldali Flamand Blokk: a voksok 19 százalékával az ország harmadik leg­erősebb pártjává lépett elő. Rendes körülmények között e vészterhes hír riadóztatta volna az ország zsidó közösségét – ám Antwerpenben épp ennek ellenkezője történt: a város zsidóságának jelentős része maga is erre a pártra szavazott.

Belgium 40 ezer fős zsidó közössége – mely fele-fele arányban oszlik meg Brüsszel, a főváros és Antwerpen, a leg­nagyobb flamand város között – önma­gában kicsiny ahhoz, hogy akár egyet­len képviselőt is a parlamentbe küld­jön. Ám a zsidóság politikai állásfogla­lása – szokás szerint – számarányánál nagyobb súllyal esik latba.

Egészen a közelmúltig a zsidók a bal­oldali és liberális pártok szavazótábo­rát erősítették, és aktívan közreműköd­tek a szélsőjobb elszigetelésében: hall­gatólagos egyetértés alapján a mérsé­kelt politikai pártok „cordon sanitaire”-t vontak a Flamand Blokk köré, elutasít­va vele mindenfajta együttműködést.

Az 1978-ban zászlót bontó Blokk klasszikus szélsőjobboldali párt volt: alapítói között egykori flamand SS-ek, neonácik, holokauszttagadók is voltak. 70 pontban összegzett téziseinek egyike-másika erősen emlékeztetett a nürn­bergi törvényekre. Két kulcsfontosságú tézise a (Belgiumtól) független Flandria megteremtése és a nem európai beván­dorlók kizsuppolása volt. A Blokk veze­tője, Filip Dewinter rendszeres vendég volt az európai neonáci rendezvénye­ken, jó barátai között tudhatta ausztriai eszmetársát, Jörg Haidert, a gázkam­rákat pedig „történelmi részletkérdés­nek” minősítette. Épeszű zsidó ilyen pártra aligha szavazott.

Az ambiciózus Dewinter azonban idővel modernizálta pártját. Felszámol­ta a neonáci kapcsolatokat, elhagyta a nyíltan rasszista retorikát, a zsidó összeesküvés fantazmáját és a holokauszttagadást (ezt Belgiumban a tör­vény is bünteti), amelyek irritálták a vá­lasztók többségét. 2001 márciusában lemondatták a párt alelnöki tisztségéről Roeland Raes-t, aki egy interjúban két­ségbe vonta a holokauszt áldozatainak számát. Az utóbbi években a párt befolyása egyre nő: Antwerpenben a városi tanács ötvenöt székéből húszat birto­kol, így ő a legerősebb párt, amelyet a többi párt csak nagykoalícióval tud tá­vol tartani a hatalomtól.

A Flamand Blokk ellenségképet cse­rélt: antiszemitizmus helyett a modern európai szélsőjobb hatékony fegyverét, az idegenellenességet használja, s reto­rikájával a bevándorlókat (elsősorban az arabokat) támadja. Ezzel elnyerte sok flamand polgár hallgatólagos rokonszenvét, akik ezzel megegyező vé­leményüket nem tartották ildomosnak hangoztatni. A tízmilliós Belgiumban több mint 370 ezer, arab országokból (túlnyomórészt Marokkóból) érkezett bevándorló él, akik nem integrálódtak olyan jól a befogadó társadalomba, mint más bevándorló csoportok (pl. a kínaiak), s emiatt gyakoriak a súrlódá­sok. A marokkóiak között sok a nagy- családos és a munkanélküli is, így aránytalanul nagyrészt hasítanak ki maguknak a nagylelkű állami szociális juttatásokból.

Az antwerpeni zsidók románca a Fla­mand Blokkal az új intifáda kitörésekor mélyült el. 2000 szeptemberében az Európában élő sokmilliós arab beván­dorló tömeg a zsidók és intézményeik elleni fizikai támadásokkal fejezte ki a palesztinok iránti szolidaritását. A leg­több atrocitásra Franciaországban és Belgiumban került sor. Utóbbi helyen az antwerpeni ortodox zsidók szenved­tek a legtöbbet, mivel – asszimilált brüsszeli társaikkal ellentétben – őket és intézményeiket könnyű azonosítani. Utcai inzultusok, zsidó boltok kirakatai­nak bezúzása, zsinagógagyújtogatások ismétlődtek heti rendszerességgel, s a hatóságok – félvén, hogy arabellenes diszkrimináció gyanújába keverednek – hosszú ideig haboztak a helyzet megkí­vánta eréllyel föllépni. E habozást a belgiumi politikai-szellemi elit magatar­tása erősen befolyásolta. Belgiumban – amely a döntően baloldali politikai kultúrájú Franciaország szellemi erőte­rében él – igen elterjedt a baloldali, pa­lesztinok szenvedéseit hangsúlyozó, Izrael-ellenes retorika. (Belgiumban akar­ták bíróság elé állítani Ariel Saron izra­eli miniszterelnököt háborús bűntettek miatt.) így nem meglepő, hogy amikor a konfliktus Belgium utcáin is megje­lent, a legtöbben óvakodtak attól, hogy az arabokat egyértelműen tettesnek, a zsidókat pedig áldozatnak lássák – ami pedig megfelel a valós helyzetnek.

Miután a politikai korrektség meggá­tolta a belgiumi politikai elitet abban, hogy a zsidóellenes atrocitások tetteseit néven nevezze és elítélje, az antwerpe­ni zsidók hálásan fogadták a Flamand Blokk fellépését, amely – arabellenes politikájának megfelelően – határozot­tan melléjük állt. Ám e modernizált szél­sőjobbnak korántsem ez volt az első gesztusa az antwerpeni (elsősorban ha­szid) zsidók felé. Egyes források szerint már 1995-től kezdődően keresték a kapcsolatot a haszidokkal, s rendszere­sen tájékoztatták őket – gyakran jiddis nyelvű körlevélben -, ha a zsidókat érin­tő politikai fellépésre készültek.

Mindeme fejlemények iránt a belgiu­mi zsidóság hivatalos brüsszeli képviselői sokáig nem érdeklődtek – az orto­doxok zárt világába amúgy is nehezen láttak bele. A vészcsengő csak akkor kezdett berregni, amikor – néhány hét­tel a választások előtt – híre ment az antwerpeniek szavazási hajlandóságá­nak. Lóhalálában rohantak ekkor a brüsszeli zsidó vezetők Antwerpenbe, hogy az ottaniak lelkére beszéljenek. Il­lő módon az ortodox Agudat Jiszrael szervezet helyiségében tartották meg előadásukat, ahol férfiak és nők egy­mástól külön ültek. Hogy az ötven je­lenlévőt sikerült-e meggyőzniük, az nem derül ki az elbeszélésekből, de becslések szerint az antwerpeni zsidók nyolcvan százaléka két héttel később a Flamand Blokkra adta voksát – nem csupán a haszidok, hanem a modern ortodoxok, sőt a szekulárisok közül is sokan.

Az arab támadásokon kívül azonban más okai is vannak az antwerpeni ha­szidok meglepő politikai fordulatának. A mélységesen hagyományaiban élő közösség elfordul a modern informá­ciós társadalomtól: a haszidok nem ol­vasnak újságot, nem néznek tévét, így a posztmodern értékrend sem olyan evidens számukra, mint asszimilált brüsszeli társaiknak. Ezért a konkrét ta­pasztalatok (az arab támadások) náluk többet nyomnak a latban, mint az ideo­lógiai parancs (szélsőjobbra nem sza­vazunk).

Az asszimiláns brüsszeli zsidók egyenlő távolságot igyekeznek tartani a Flamand Blokk illetve az arab beván­dorlók politikai szervezetei között. Utóbbiak között legismertebb az AEL (Arab Európai Liga), mely egyelőre Bel­giumban és Hollandiában tevékenyke­dik. Vezetője, a 31 éves, karizmatikus Dyab Abu Jahjah, eredetileg libanoni állampolgár, a Hezbollah egykori geril­lája, aki egy szervezeten belüli vér­bosszú elől menekült Belgiumba, s ott névházassággal megszerezte az állampolgárságot. Programjában szerepel egyebek közt a diszkrimináció elleni küzdelem, az arab nyelv hivatalossá té­tele, a cionizmus rasszizmussá nyilvá­nítása és Izrael Állam megszüntetése. A palesztinpárti, illetve Amerika-ellenes tüntetéseken Hollandiában gyakori jel­szó a „Hamas, Hamas, put the Jews to the gas!” (Hamasz, Hamasz, küldd gáz­ba a zsidókat!) Az AEL egyik vezetője pedig kijelentette: „Nem tudja elítélni az ilyen megnyilvánulásokat.”

Gadó János