A cionizmus jelentősége a mai Európában

A cionizmus jelentősége a mai Európában*

Nem hiszem, hogy bárkinek is kételyei le­hetnek: az Izrael-diaszpóra viszony mára kritikus szakaszába érkezett. Azért történt ez így, mert az elmúlt jó néhány évben mind a diaszpóra, mind Izrael zsidóságá­nak helyzete számottevően megváltozott.

A diaszpóra helyzetét az 1989-es forra­dalmak változtatták meg, amelyek Kelet- Európában az eddig ismeretlen szabadság korszakát hozták magukkal. A zsidók ma mindenütt szabad választás alapján zsi­dók. Izrael helyzetében az oslói megál­lapodás hozott változást – és ez érvényes az utolsó évek visszaesése ellenére is. Úgy mondanám, hogy a palesztinokkal kö­tött megállapodás valódi vízválasztó volt az Izrael-diaszpóra kapcsolatokban – nem lehetséges többé a be nem avatkozás po­litikájához visszatérni, mikor is az európai zsidóság egyszerűen elismételte az izraeli hivatalos álláspontot, az izraeli kormány politikájával kapcsolatos kételyeit és el­lenvetéseit pedig megtartotta magának.

Nem nehéz felmérnünk azokat a trende­ket, amelyek azt mutatják: az európai zsi­dóság és Izrael közötti viszony miként vál­tozott meg radikálisan, vált feszültebbé és szenvedett törést bizonyos értelemben.

Lássuk a trendeket:

A zsidók Európában jelenleg nem ér­zik magukat különösebb veszélyben vagy fenyegetettségben; többségük kényelme­sen, biztonságban él – ezért jóval kevés­bé van szükségük Izraelre.

Izrael már nem a nemzetek közössé­gétől elszigetelt, ostromlott, sebezhető kis állam többé – márpedig a diaszpóra kapcsolata Izraellel ezen a képen alapult.

Izrael növekvő gazdasági ereje kétsé­geket ébresztett: vajon mennyire van szükség a diaszpóra adományaira. Ezt a véleményt hangoztatják egyes izraeliek is, mint például Joszi Beilin.

Megváltozott az állam jellege – a szo­cialista-cionista ethosz, amellyel a diasz­póra-zsidóság azonosult, már nem meg­határozó. Egy közönséges fogyasztói tár­sadalommal már nem olyan könnyű szo­lidaritást vállalni.

Még nehezebb a diaszpóra-zsidók nagy tömegei számára a kapcsolat egy olyan állammal, amelyben a cionizmus domináns formája a vallásos-messianisztikus cionizmus – a hosszú időn át domi­náns humanista cionizmus ma hanyatló­ban van.

■ Végül: a betörési törvénnyel kapcso­latos viták még jobban elidegenítik a di­aszpóra zsidóságát.

Ha mindezt tudhattuk megfigyeléseink­re és józan eszünkre alapozva, most meg­erősítette az a felmérés is, amelyet az Institute for Jewish Policy Research készített 1995-ben, a brit zsidók társadalmi és po­litikai beállítottságát kutatva.* A kérdőív egyebek közt Izrael iránt érzett kötődésü­ket is tudakolta. Azt gyanítom, hogy az e felmérésből kiolvasható trendek nem sok­ban különböznek más nyugat-európai or­szágokétól és idővel Kelet-Európában is így alakulnak majd a dolgok.

Történelmi munkákból és csekély szá­mú felmérésből tudjuk, hogyan változott a brit zsidóság és Izrael kapcsolata az elmúlt 30-40 évben. A cionizmus kezdetben csak keveseket vonzott, ám ez később radikáli­san megváltozott. A világháború, majd az államalapítás után a cionizmus és Izrael tá­mogatása tömegmozgalommá vált a brit zsidók között, sőt, egyesek szerint a lege­rősebb, vagy éppen egyedüli hatóerőként működött Anglia közösségeiben.

E kötődés természetét az alábbi hét pontban összegezhetjük:

A cionizmus és Izrael

És hogy állnak a dolgok jelenleg?

Az Izraelhez legerősebben kötődők jóval nagyobb valószínűséggel találha­tók a vallásosak között – lett légyen szó zsinagógába járókról vagy vallásos világ­nézetűekről. A hagyományos vagy ép­pen ortodox zsidóknak inkább vannak ott barátai, gyakrabban járnak oda láto­gatóba, inkább fontolgatták vagy fontol­gatják az aliját. Más zsidóknál nagyobb valószínűséggel támogatják Izrael ügyét, a békefolyamat dolgában militánsabb ál­láspontot képviselnek, sokkal kevésbé hajlanak a „békéért területet” elv támo­gatására. Mindez arra utal, hogy a közös­ségben az Izrael iránti elkötelezettség bázisa szűkül, eltolódik a vallás irányá­ba. Moha hasonlóan reprezentatív felvé­teleink a múltból nincsenek, az eviden­cia szintjén ismeretes, hogy a hetvenes években jóval szélesebb körben volt érezhető az Izrael iránti kötődés. A korszakból származó beszámolók ezt vilá­gosan alátámasztják.

A fiatal zsidók csekélyebb valószínű­séggel adakoznak az Izraelnek szánt gyűjtések során és kritikusabbak a „zsi­dók számára hosszú távon csak Izrael­ben van jövő” felfogással szemben. Izra­el iránti kötődésük erősebben függ az országban, az emberek közt szerzett ta­pasztalatoktól – vannak-e ott barátaik, rokonaik, voltak-e már látogatóban – mint az idősebbeké.

Izrael roppant mozgósító erővel bírt a brit zsidóság körében, legfőképp a vál­ságok időszakában, mint amilyen a Hat­napos háború vagy a Jom kippuri hábo­rú voltak. Ezt a mozgósító erőt óriási si­kerrel alkalmazták az adakozások során. Hosszú éveken át mindenki bizonyos volt benne, hogy Izrael a közösségi ado­mányozások elsőszámú kedvezményezettje – mind a rangsorrendet, mind az adományozott összeg nagyságát tekint­ve. Valószínűleg még mindig ez a hely­zet: a zsidók által jótékony célokra gyűj­tött pénz legnagyobb része ilyen vagy olyan formában Izraelbe jut – de a fel­mérés azt mutatja, hogy ez feltehetőleg egy csökkenő létszámú körből jön, ame­lyek közt néhány nagyon nagy adakozóé a túlsúly, nem csak az Izrael számára adakozók aránya viszonylag csekély a zsidó népességen belül – 26 százalék – a fiatalabbak csekélyebb érdeklődést mutatnak.

A cionizmus a diaszpórában nem csu­pán ólékat – bevándorlókat – termelő gépezetet jelentett. Kulturális és nevelő hatása is számottevő volt – elég, ha a Ci­onista Szövetség szerepére gondolunk a zsidó iskolák alapításában. Azáltal, hogy kialakult e „cionista tér” a brit zsidóság­ban, Izrael a zsidó etnikai identitás fon­tos eleme és közvetítője lett. Ám ahogy az izraeli kultúra elemei beépültek a zsi­dó életbe, a cionizmus, mint ideológia már nem váltott ki olyan nagy visszhan­got. Egyszerűen nem volt többé szükség a cionizmust eszméiben való elmélye­désre, hogy közeli kapcsolatba kerül­jünk Izraellel. Az említett felvétel adatai azt mutatják, hogy Magy-Britannia zsidó polgárai úgy érzik: egzisztenciájuk szilár­dan gyökerezik a brit társadalomban; nem tekintik magukat hazatérésre vára­kozóknak a diaszpórában. Azonosságtu­datukban Izrael továbbra is nagy súllyal van jelen, de csak egyik eleme annak a sok tényezőből álló mozaiknak, ami a mai zsidó identitás. A cionizmus és Izra­el az 1967 után „feljövő” vallásos cionis­ták számára bír ideologikus jelentőség­gel, akik a Hatnapos háborúban a messianisztikus remények beteljesedésének kezdetét látták. A zsidók többsége azon­ban ettől a gondolatkörtől távol áll – ami a zsidó világ megosztottságának tételét támasztja alá.

Izrael kétségkívül ma is összeköti a brit zsidókat. Még ha a mindenkori kor­mány politikája vitákat is vált ki, döntő többségük nagy becsben tartja a zsidó államot. Ám az egységesítő erő jóval ha­tékonyabban működött, mikor a zsidó ál­lam léte is veszélyben volt. Most, hogy Iz­rael világpolitikai helyzete megváltozott, nehéz a diaszpórával elhitetni, hogy min­den, nem maradéktalanul támogató hangnemű megnyilvánulás Izrael ellen­ségeinek malmára hajtja a vizet. Az „el­lenségek” többsége ma már – legalábbis üzleti – kapcsolatban áll Izraellel. Ha a még nyitott kérdéseket tekintjük – Jeru­zsálem jövője, Izrael végső határai, az esetleges palesztin állam, a palesztin me­nekültek helyzete, maga a zsidó állam mibenléte – nyilvánvalóvá válnak a zsi­dók közötti éles nézetkülönbségek. Ezt a vizsgálat eredményei is tükrözik.

A fenti fejlemények, trendek nyilván hatással lesznek Izrael zsidó életben be­töltött szerepére. A diaszpóra zsidósága nem érzi úgy, hogy száműzetésben él. Maguk választották, hogy ott élnek, és ha – bármilyen értelemben – zsidóként akar­nak élni, ebben egyre nagyobb szerepe lesz azoknak a saját közösségükben érvé­nyes szempontoknak. Eközben azt fogják látni, hogy Izrael egész jól elboldogul az ő szakadatlan figyelmük nélkül is. Keveseb­ben adakoznak Izrael javára. Nem fontos többé számukra a cionizmus. Akik to­vábbra is kötődnek Izraelhez, azok egyre inkább a közösség egy szegmenséből ke­rülnek ki. Az elkövetkező harcok az Izra­el jövőjét meghatározó kulcsfontosságú kérdések körül – pl. a vallásos pártok nö­vekvő befolyása a „Ki a zsidó?” vitában – egyre inkább a megosztottság, mintsem a konszenzus forrásává teszik Izraelt. A fen­tiek fényében – és ha még mindezek mel­lett erősebben integrálódik a közel-keleti régióba – fennmaradhat a zsidó állam központi szerepe? Felvételünk adatai is azt bizonyítják, hogy ez a szerep csökke­nőben van.

*

Ha az imént leírt folyamatok uralkodó­vá válnak máshol is Európában – amint azt én hiszem -, ha időközben semmi nem történik ezek megállítására, akkor újabb fordulóponthoz ér az európai zsi­dóság és a cionizmus viszonya – mint eszme és mint valóság: a cionizmus va­laha egy túlnyomórészt szekuláris ki­sebbség belügye volt, aztán lassan meg­hódította az egész közösséget, és most talán ismét visszatér egy elkötelezett ki­sebbség körébe, noha ez a kisebbség most a hagyományos vagy éppen orto­dox felfogást követi.

Mit lehet tenni ebben a helyzetben?

Ha tetszik, tekinthetjük úgy, mint ter­mészetes folyamatot, mint a cionista terv sikerét. Izrael felnőtt, nincs szüksé­ge a diaszpóra-zsidóság segítségére, nem él már a fenyegetettség állapotá­ban, mint egykor. Ha szükség van egyál­talán kapcsolatokra az európai zsidóság­gal, miért ne lehetne ezt gyakorlatias ala­pokra helyezni – látogatások, turistautak -, vagy éppen vallási elvekre építeni? Eközben a zsidók egyre inkább saját kö­zösségük problémái felé fordulnak. Ez lehet a magától értetődő álláspont – azok pedig, akik számára Izrael a legfon­tosabb, alkalmazkodni fognak az új rea­litáshoz.

Az új helyzetet azonban úgy is föl le­het fogni, mint súlyos válságot, ha azt te­kintjük, milyen súlyponti szerepe volt Iz­raelnek a kortárs zsidó identitás megte­remtésében, a zsidó egység fenntartásá­ban. És miután a fiatalok körében az Iz­rael iránti kötődés elsősorban a szemé­lyes tapasztalaton alapul, hatalmas pénz­összegekre volna szükség, hogy megad­juk ezt a tapasztalatot a fiatal zsidóknak – csupán azért, hogy a meglazult szálak ne lazuljanak még tovább.

Nem csekély a kihívás, amivel a politi­kusoknak szembe kell nézniük. Én azt mondanám azonban: e folyamatokat nem kell túlzott pesszimizmussal szem­lélni. De ha a jövőnek készítünk terve­ket, akkor először szembe kell néznünk a tényekkel. Nem tartom feladatomnak ez alkalommal, hogy megoldásokat java­soljak, vagy hogy megmondjam: a fenti folyamatokból mi a jó és mi a rossz. Úgy vélem azonban, jócskán van benne po­zitívum is, a kihívás pedig éppen az, hogy ezeket felismerjük.

Gadó János fordítása

* A szerző a londoni Institute for Jewish Policy Research igazgatója. 1997 júniusában Strasbourgban az európai zsidóság jövőjéről rendezett kon­ferencián elhangzott előadását rövidítve közöl­jük.

* Barry Kosmin, Anthony Lerman, Jacqueline Goldberg: The attachment of British Jews to Israel. Institute for Jewish Policy Research, 1997 november.