Anri Kiszilenko

ANRI KISZILENKO ukrán hangzású nevének története anekdotába illik. Azt sem tar­tanám kizártnak, hogy a kaukázusi száznyolcvan éves matuzsálemről szóló viccet éppen Anri nagyapja, a galíciai Berkó (vagyis Berg) esete ihlette volna. Az ő története ugyanis úgy szól, hogy az orosz polgárháború egyik csataterén az akkor még ifjú reb Berkó (feltehetően egy halott katona zsebében) talált egy Kiszilenko névre kiállított passzust. Arra gondolt – nem is alaptalanul -, hogy ez a név és a papíron feltüntetett másik vallás jóval nagyobb biztonságot adhat majd neki élete hátralévő részében, mint a sa­játja. Miután elhagyta Szovjet-Orosz- országot, ezen a néven hajózta be mat­rózként a világot, s végül a nyugalmat és főleg biztonságot kínáló Bulgáriá­ban telepedett le. A történelem végül is igazolta ezt a Balkán-félszigetre tévedt Lasik Roitschwartzot: Bulgária azon kevés helyek egyike volt a második világháborúban, ahol a (cári fennhatóság alá tartozó területeken) a zsidóságnak nem esett bántódása.

Anri Kiszilenko végzettségét te­kintve orvos, első novellái, esszéi és regénye azonban már egyetemi hall­gató korában jelentek meg. A közép- és kelet-európai zsidó művészek nagyobbik részével ellentétben, soha nem küzdött indentitás problémákkal. Saját zsidóságára igazából nagyapja kalandos életútja ébresztette rá. Az ő történetét dolgozza fel sajátos szürrealisztikus-meseszerű stílusban írt regényében. Szántára nyilvánvalóan rendkívül lényeges, hogy két kul­turális hagyomány kereszteződésében él: az apai ágon örökölt, sok nyugati elemet tartalmazó askenázi és a hazai, balkáni elemekkel sűrűn átszőtt sze­fárd tradíció találkozik benne. Kiszi­lenko nem a világban elfoglalt helyét keresi prózájával, hanem a Daniló Kis által „holtak enciklopédiájának” ne­vezett történet egy-egy fejezetét írja tovább, azaz az életnek azokat az apró, szinte észrevétlen epizódjait rekonst­ruálja, melyeket, ha összegyűjtenénk, megjelenne előttünk a világ hiteles történelme. Ez persze abszurdum, me­lyet Anri Kiszilenko szerint az iro­dalom oldhat fel azáltal, hogy a nagy folyamatokra és sorskérdésekre adott egyéni és emberi reakciókat jeleníti meg.

A szófiai zsidónegyedben játszódó Concerto gitárra és bőröndre című elbeszélés központi dilemmája – a menni vagy maradni – a szerző magánéletében is felmerült. Három éve találkoztam utoljára Anrival. Azóta Amerikába költözött család­jával, úgy hallani, jól menő pszichiá­ter. Remélem, utóbb nem növesztett gondosan nyírt bajuszt, és a pocakja sem kerekedett tovább. Ami pedig a „világ hiteles történetét” illeti, azt az ember mindig oda viszi magával és ott írja, ahol éppen él.