Amiről a harang szól
NEM KÉTSÉGES, az 1989-es esztendő piros betűkkel kerül a magyar sajtó történetébe. Negyven év hallgatás és mellébeszélés után végre újsághegyekben tör elő a közlési vágy, oldódnak a görcsök, árad az információ. Először történelmünk fehér foltjait festették a szivárvány minden színére a tudományos igényű feldolgozások, a sorstragédiával felérő memoárok, s nem kevésbé az újabb keletű hazugságok. Bulvárlapok, szatirikus irományok, szex és pornó versenyeznek a vásárlók kegyeiért. Ebből a színes kavalkádból nem hiányozhat a váltásos folyóirat sem.
*
Mondhatni, egész Kelet-Európa felszabadult, ám az egyházaik tájékán nem tapasztalható jelentős változás. Jóllehet, az Állami Egyházügyi Hivatalt manapság Országos Vallásügyi Tanácsnak hívják, s a gyönyörű Lendvai utcai Villa lakói a minisztériumba költöztek. Az átkeresztelt intézményiben immár – több évtizedes együttműködésük jutalmaiként – főpapok is páváskodhatnak. Nem megható?
E bájos egymásratalálás szellemében fogant a Harang című folyóirat, amely a családok vallási, kulturális, társadalmi csemegéje. Az újság, homályos címlapjával, ‘kanárisárga kifutójával első pillantásra a hatvanas-hetvenes évek Nők Lapjára emlékeztet.
Olvasom a cikkeket, s döbbenten lapozok előre, csak nem… ? Ugyan! Az életvidám szocialista nőtípus helyett itt szentkép látható, a vörös csillagos traktorgyár helyett kegyszerek merednek rám. Mégsem szabadulok rögeszmémtől.
Nem kétséges, változnak az idők, a műszak után továbbtanuló kalauznő helyett most vendéglátóhelyen kisegítő lelkész a riportalany, s a boldog orvos-munkásőr, szövőnőből átképzett párttitkár helyett itt papok, szerzetesek mosolyognák ránk.
Netán a túláradó, személytelen optimizmus mossa egyenszürkére a nyilatkozókat? Azt a határtalan, lelkes optimizmust itt akár Candide is megirigyelhetné!
Milyen szép is a karácsonyeste a szociális otthonban. A drága főorvos úr, meg az aranyos nővérkék szín- aranyba burkolják a szerencsés idősek életét, öröm a tanyán élni, nem kél ide gáz, villany, iskola, elég néhány disznó, no meg a család, s akkor vége-hossza sincs a nagy szeretetnek.
Nincs miért aggódni a csöveseknek sem, ó dehogy!
„Lesz már lakás” – mondja egy népfrontos aktivista. S mindjárt el is búcsúzhatunk az aluljárók szerencsétlen lakóitól, mert őket immár paradicsomi körülmények közé helyezi ez a minden országok legjobbika.
*
Igaz, olvashat a jámbor olvasó kocsmatöltelék szülőkről, akik még késő este sem fektetik le serdületlen gyermeküket, sőt, bepillanthatunk egy állami nevelőotthon megható karácsony estéjébe. Ilyenkor elsírhatja magát a meghatott közönség, Istenem, milyen jó szülők vagyunk, de jó a mi gyerekeinknek!
Nem hiányzik a dzsentri gőg sem, óh! Az egyik cikkíró már öt kilométerről „közönségesnek” titulálja a gyermekét sétáltató proletárt (jaj, szegény demokrata lelkünknek!), s ráadásul mélységesen meg is veti, mert egy üveg bort szorongat az istenadta.
Az ökumenikus hetilap zsidó közönséget is megcéloz, így kellő hangsúllyal körvonalazódnak kies panoptikumunk főbb látványosságai. Még mindig minden gyönyörű, minden csodaszép. Még az sem okoz gondot a máskor oly szigorú vallási vezetésnek, hogy a címbeli harang nem kifejezetten zsidó szimbólum. Csak nem azt várjuk, hogy sófárnak nevezzék?!…
*
Felbukkannak a Szentföld jól ismert képei, természetesen a kommentár sem hiányzik mellőlük. Az egyik összeállítás egészen jó, nem véletlenül: a Jeruzsálemben nyaraló gyerekcsoport naplóiból orozta el az Új Élet egyik éltetője … Egyszóval mindazok, akiknek megszűnik az állásuk, húsra költik a fizetésüket, percig se búslakodjanak. Csák 57 forintra van szükség, s máris kezükbe vehetik ezt a kitűnő életelixírt. Gondoljanak csak a szegény újságíróra, aki eddig vörösben írta le mindezt, a héber betűk újsütetű művészére, aki eddig a pártlapnál szolgálta a kultúrát.
Éljen a párt! – Ó, dehogyis!
Hit, remény, szeretet
Lelkesítse szívedet!
Címkék:1990-02