A zsidóság története Magyarországon

Szabolcsi Bence:

Nagy Lajostól a mohácsi vészig

Mikor évekig tartó buzgólkodása sikertelen maradt, s megtört a „zsidó tévhit makacsságán”, 1360-ban az ország területén lakó vala­mennyi zsidót száműzte birodalmá­ból. Intézkedései gazdasági tekintet­ben igyekeztek kíméletesek lenni – szabad kivitelt engedett valamennyi ingó vagyon számára, sőt a fennma­radó követelések behajtását az ál­lam hivatalnokaira bízta. De ingat­lan vagyonuk kényszereladás alá került, míg maguk a zsidók, tekintet nélkül letelepülésük időpontjára, zá­ros határidőn belül kénytelenek vol­tak az országból kivándorolni.

Nagy Lajos rendeletét négy évvel később visszavonja, s 1364-ben újból megengedi a zsidók letelepülését, de az eltelt négy év a magyarországi zsidóság sorsára döntő kihatással volt. A négy esztendő leforgása alatt a száműzött zsidóság, szétszóródva Európa országaiba új otthonra, új megélhetésre, új egzisztenciára ta­lált, és a magyar korona oltalma alatt nem érezvén magát többé a megszokott biztonságban, csak szór­ványosan tért vissza az országba. Az engedelemmel azonban a magyar élete nem ismerő nyugati és északi zsidó telepesek éltek, mert az ő sze­mükben a nyugati országok a legszélsőbb néprétegekig is elható antiszemitizmusához képest a ma­gyarországi bizonytalan élet is eny­hítésnek, könnyebbségnek tűnt. Ez a visszavándorolt, illetve újonnan bevándorolt zsidóság az európai zsi­dók már teljesen begyökeresedett, üldözöttségre és elkülönítettségre berendezkedett életformáit hozta ide magával. Az a közvetlen és kívülről mesterségesen fölállított akadályo­kon keresztül is barátságos viszony, mely a magyarság és a magyaror­szági zsidók közt fönnállott, a rövid négyéves megszakítás után többet nem volt rekonstruálható. Az idegen zsidók félénken meghúzódtak elkü­lönítettségükben, míg az ország la­kosai a megalázkodó, a magyar szokásokat, magyar nyelvet nem is­merő, valóban idegen zsidósággal szemben régi, természetesen adott hangjukat megtalálni nem tudták, társadalmi életükbe őket be nem fo­gadták, s így valóban itt indult meg a magyar zsidóságban az európai ér­telemben vett gettóélet.

NAGY LAJOS tehát négyéves szám­űzetés után visszaengedte a zsidókat birodalmába, sőt túlmenve ezen az intézkedésen, magáévá tette az elő­dök gyakorlatát és királyi oltalmát kiterjesztette rájuk. Megerősítette IV. Béla védelmi törvényeit, tekin­tet nélkül arra, hogy körülbelül ve­le egy időben a nyugat-európai álla­mok közül az angol szigetbirodalom és Franciaország területéről is kiűz­ték a zsidókat. A visszaszivárgó ül­dözötteket újból királyi vagyonnak nyilvánította, s ez értékes tulajdon védelmére a zsidó-bíró személyében külön főhivatalnokot rendelt.

Ezt a tisztet az államélet egyik keresztény főfunkcionáriusa – ná­dor, kancellár vagy országbíró – töltötte be ama néhány évtized fo­lyamán, amíg az intézmény fennál­lott. A zsidó-bíró elsősorban a zsidók és keresztények közt fölmerült vitás esetekben ítélkezett teljhata­lommal. Jogtalan üldözések, tör­vénytelen anyagi megterhelések el­len ő védte a zsidóságot s ez irányú intézkedései mindig a király nevé­ben történtek. A zsidóság adóterhei­nek fölosztása és behajtása ugyan­csak hatáskörébe tartozik.

Az első zsidó-bíró Simon mester volt, mellé azonban csakhamar albírót kellett kinevezni, mert oly rengeteg a peres anyag, hogy az uralkodó egyes városok vagy egy­házmegyék sürgetésére egyre sűrűbben kénytelen a „levélölés” fegyve­réhez nyúlni.

A lassan meginduló városi élet­ben ugyanis a magyarság jóformán semmiféle részt nem vesz. A városi élet képviselői, a betelepített német iparosok és kereskedők, akik nem­csak hazájukból hozták magukkal a kemény és kíméletlen antiszemitiz­mus szellemét, hanem az ugyancsak kereskedéssel és iparral foglalkozó zsidókban veszedelmes versenytársa­kat láttak. A szabad letelepülés ide­jében már nemcsak a nyugati, ha­nem a délkeleti, a Balkán-félsziget­re menekült zsidóság is nagyobb tö­megekben telepszik le Magyarorszá­gon s számarányuk növekedésével együtt növekszik e verseny vesze­delme. A városi polgárság türelmet­lensége, szívóssága s keserves hely­zetének egyre sűrűbb fölpanaszolása bírja rá a királyt arra, hogy tör­vény adta jogánál fogva a levélölés fegyverét alkalmazza: azaz a zsidók és keresztények közt kicserélt adós­leveleket semmisnek nyilvánítsa. Ilyen módon mentesítette a polgárságot, egyházmegyéit és nemeseit a zsidókkal szemben fönnálló adóssá­goktól.

A királyi hatalom gyengülése az egyre szorosabb gyűrűbe zárt zsidók számára mindig vészt hozó volt s így még a harcosan keresztény szelle­met képviselő Nagy Lajos halála után is súlyosbodott a zsidóság hely­zete. A XIV. század vége felé a ma­gyarországi zsidók élete már miben sem különbözik Nyugat-Európában élő hittestvéreikétől. Budán, Óbudán, Pozsonyban, Nagyszombaton és a többi királyi városokban már for­málisan is megvalósul a gettóélet. A század közepén végrehajtott szám­űzetés döntő jelentőségét mi sem bizonyítja jobban, mint az a körül­mény, hogy a megfélemlített zsidó­ság – pontosan nyugati mintára – önként keresi a gettó zárt életét, kigúnyoltatástól, megaláztatástól ment rejtekét.

Zsigmond királysága idején a ki­adott rendelkezések már ennek az eredeti magyar zsidóságtól teljesen idegen, túlnyomó részben németül beszélő, a magyar élet valóságával semmilyen kontaktust teremteni nem tudó gettózsidóságnak szólnak. Pedig Zsigmond kora aránylag még elvi­selhető, mert valamennyi intézkedé­sét minden hitbeli vagy elvi elfo­gultság nélkül, kizárólag a könnyebb pénzszerzés lehetősége szabta meg. így a zsidókat megalázó és még az eddiginél is erősebben megkötő in­tézkedések mellett bizonyos vonatkozásokban enyhítéseket is nyújtott. A királyi városok mellé már egyes nemesi birtokokon is megengedik a zsidók letelepülését. A kőszegi és kismartoni hitközségek az ő uralma idejében alakultak. Ugyanakkor azonban a nyugati államok most már teljesen kialakult zsidóüldöző szelleme Magyarországot is hatal­mába kerítette. Őalatta lett valóság­gá az a légkör, amely a XV. század legnagyobb részét a zsidóság számá­ra az egész magyar zsidó történe­lem legsúlyosabb korszakává és a zsidók életét csaknem elviselhetet­lenné tette.

A Duna-medencében mindeddig a korig ismeretlen fogalom volt a vér­vád; a kútmérgezés, az ostyasértés babonája sem ütötte föl fejét. Kisebb-nagyobb megszorításoktól elte­kintve, ha egyre szűkülő keretben is, de a nyugati államokhoz hason­lítva mégis elviselhető volt a zsidók élete és vallásuk szabad gyakorlásá­ban alig gátolták őket.

A XV. század elején – jellemző, hogy ez is a nyugati határszélen, Szombathelyen történt – először folyik vérvád-per Magyarországon, s az ítélet folytán két zsidó hal mág­lyahalált. A török háborúk újabb föllobbanása újabb zsidóüldözéseket eredményez. Az üldözők élén Kapisztrán János áll, aki gátlást nem ismerő fanatizmussal folytatja térí­tő munkáját, s tűzzel-vassal irt ki minden ellenállást. Működése nyo­mán az ország különböző vidékein gyulladnak meg zsidó vértanúk alatt a máglyák.

Mátyás uralkodása előtti zavaros időkben megszűnik a zsidó-bíró in­tézménye – 1440-ben Héderváry

nádor töltötte be utolsóként ezt a tisztet -, s ezzel a védettség látsza­ta is eltűnik. A zsidóság a vakbuzgó térítők szabad prédája lesz, s védte­lenül ki van szolgáltatva a verseny­társtól rettegő német városi polgár­ság dühének. Mátyás uralma nem hoz enyhülést számukra, de a viszo­nyok rendeződésével látszólag a zsi­dó sors is nyugvópontra jut, s ha a nyomás nem is csökken, de fokozó­dása is szünetelni látszik. A zavaros politikai és szociális állapotok min­denkor a zsidók üldözésének foko­zódásában nyilvánultak meg. Má­tyás uralkodásának évei konszoli­dált állapotokat teremtettek az or­szágban s ezzel együtt megállt a zsi­dóüldözések rohamos terjedése is. A zsidó-bírót Mátyás új intézménnyel pótolja: a zsidó-prefektuséval. A zsidó-prefektus zsidó vallású s köz­vetlenül a királlyal érintkező személyiség volt, hatásköre a zsidó-bí­róét is felülmúlta. Minden, a zsidó­kat érintő kérdésben korlátlan ha­talommal rendelkezett – természe­tesen a fennálló törvények keretén belül. A prefektus és családja mentes volt a megalázó ruházati rendeletek betartása alól, joga volt a király kí­séretében fegyveresen megjelenni (ismeretes, hogy Mendl 24 díszesen felfegyverzett szolga kíséretében Mátyás koronázási menete élén ha­ladt), s csakhamar az állam legte­kintélyesebb hivatalnokai közé tar­tozott. Mátyás a prefektúra jogát szinte dinasztikus joggal, a nagy te­kintélyű budai Mendl családnak adományozta, akik egészen az intéz­mény megszűnéséig, négy nemzedé­ken át töltötték be a díszes és fele­lősségteljes állást.

Mátyás halála után az ország ál­lapota megint zavarosra fordult s a zsidók, rövid idejű nyugalmi korszak után, megint rendkívüli üldöz­tetéseket voltak kénytelenek elszen­vedni. Az ország gazdasági állapo­tának katasztrofális leromlása egy­részt kíméletlen eszközök alkalma­zására bírta a hatalmasokat, más­részt egyre fokozódó gyűlöletet vál­tott ki a látszólag vagyonosabb zsi­dósággal szemben. Mikor a budai zsidóság egyik legnagyobb tekintélyű férfia, a később Szerencsés Imre néven híressé vált Salamon, kény­szer folytán áttérve a keresztény hitre, alkincstárnoki minőségben teljhatalommal intézte az ország zi­lált pénzügyeit s kíméletlen erővel hajtotta be nemcsak zsidókon, ha­nem városi polgárokon is az adó­kat, a nép dühe teljes egészében a zsidóság felé fordult. Budán, Szé­kesfehérvárott, Pozsonyban szinte lázadásszámba menő, pogromszerű üldözések zajlottak le s a kirendelt királyi őrségek csak igen lassan, vo­nakodva óvták meg a zsidók va­gyon- és életbiztonságát. A XV. szá­zad végén, 1494. augusztus havában Nagyszombaton Szapolyai István ná­dor részvételével és helyeslésével folyt le az első nagyobb méretű magyarországi vérvád-per, amely­hez példátlan tortúrákon keresztül kicsikart vallomásokkal szereztek terhelő bizonyítékot. A per ítélete elmarasztaló volt és újból felgyulladtak a zsidó vértanúk alatt a máglyák.

A szórványos eseteken kívül a zsi­dóüldözés terén vezető szerepet ját­szó Werbőczy nádor hármaskönyve kodifikálta a zsidók ellen hozott s minden tekintetben rendkívül meg­alázó törvényeket. A XIX. század közepéig érvényben volt „zsidó es­kü” szövegét is ő kodifikálta a kö­vetkező szöveggel:

„Én … zsidó, esküszöm az élő Is­tenre, a szent Istenre, aki az eget és földet és mindent, ami ezeken van, teremtette, hogy ebben az ügyben, melyben a keresztény vádol, ártat­lan vagyok. És ha bűnös vagyok, nyeljen el a föld, mely Dátánt és Abiront elnyelte. És ha vétkes va­gyok, szélhűdés és bélpokol lepjen meg, mely a szíriai Namant Elizeus esdeklésére elhagyta és Gehazit, Eli­zeus szolgáját megszállta. És ha vét­kes vagyok, nyavalyatörés, vérfolyás és hirtelen gutaütés érjen és vélet­len halál ragadjon el és vesszek el testestül és telkestül és vagyonústul és Ábrahám kebelébe soha ne jus­sak. És ha vétkes vagyok, Mózesnek a Sínai-hegyen nyert törvénye sem­misítsen meg és mindazon írás, mely Mózes öt könyvében van írva, szégyenítsen meg. És ha ez az eskü nem való és nem igaz, törüljön el Adonaj és Istenségének hatalma.”

A mohácsi vész előtti, egyre gyen­gülő központi hatalom alatt élő Ma­gyarországon a zsidóság megfélemlí­tése és szenvedése a legmagasabb fokot éri el, s ezzel magyarázható, hogy a török hódoltsági területre jutott és lakóhelyén megmaradt zsi­dóság aránylag könnyen viselte el a kizárólag anyagi áldozatokkal járó, de az életformákkal és vallással ke­veset bajlódó török uralmat.

(A szerző jogutódjának engedélyé­vel.)

(Folytatjuk)