A reménytelenség méltósága
Notice: Undefined offset: 2 in /home/u772282362/domains/szombat.org/public_html/wp-content/mu-plugins/my-plugins/thumbmaster.php on line 312
Notice: Undefined index: name in /home/u772282362/domains/szombat.org/public_html/wp-content/mu-plugins/my-plugins/widget-areas.php on line 45
A reménytelenség méltósága
Létezhet-e a történelemben katarzis, vagy minduntalan a bunkósbot születése pillanatát éljük?
Lehet-e az emberi nem sötét indulatainak forráspontja, kicsapódhatnak-e a mérgező indulatok, s az izzó kataklizmákból vajon kikerülhet-e megtisztultan a civilizáció?
Okulhat-e történelméből az ember, vagy arra ítéltetik, hogy belátó értelem híján újra és újra elbukjon?
Volt-e értelme Auschwitznak; teremthet-e értéket, felismerést, vagy csupán azok szellemi önkielégítése marad mindezen kérdések felvetése, akik a „felmérhetetlen szenvedés árán szerzett felmérhetetlen tudás” nélkül is hordozták a hilléli „Ne tedd másnak, amit magadnak se kívánsz!” erkölcsi hagyományát. Azt a tapasztalatot, amelynek gyémánttengelye köré egy emberi világ szervesülhet.
Bele lehet-e nyugodni, hogy a társadalmi lét szükségszerűen rossz, s csak azt remélni, hogy a mi időnkben még nem dől össze omlatag építménye; nem pusztítja el, amit létrehozni engedett, vagy a Kertészre oly jellemző, a világ sorsáért felelősséget érző, önnön magával is viaskodó, posztholocaust prófétai gondolkodásmód: a heroikus pesszimizmus, a reménytelenség méltósága, a minden hit utáni, negatív kinyilatkoztatásból eredő tudás az önmagára döbbenő emberiség megváltására vezethet?
Auschwitz működik; auschwitzi világrendben élünk ma is – mondja dermedtebb pillanataiban, s az európai kultúra csődjét vizionálja látszólag hétköznapi események láncolata mögé. Máskor szinte szuggerálná olvasójába az esélyt, hogy az ember képes okulni bukásából, s hogy van mód e bukás emlékével is gazdagabban visszatérni ahhoz a kezdethez, amikor a ráció tiszta fénye világította be a lehetséges jövőt.
Kertész azonosságtudata minden manírtól mentes, minden kényszertől és késztetéstől irtózó, szabadon választott szövetség: a tollába kapaszkodó, misztikára is hajlamos, tételes hagyományt nem birtokló s gyakorló, de származását teoretikus munkáiban egyre pontosabban, egyre kíméletlenebből öntudattá érlelő íróé. A zsidóság számára néhány éve még: „…mene tekel ufarszin minden elnyomás falán”, későbbi írásaiban ezen túllépő, újra- és újraírt, egyre mélyülő létélmény, akarva, nem akarva: szüntelenül alakulóban.
Ha van kettős kötődés, a zsidóé éppen ez: különösségén túl, az emberiség közös történetének része lenni, a másikéban felfedezni saját tekintetét.
Mi mást tehet egy túlélő Auschwitz után, aki személyes élményén túl valamiféle transzkontextuális többletet is kötelességének tart megfogalmazni? Mi mást tehet, aki az előzőt követő, másik totalitárius rezsim túlélője is – amit nem szűnik hangsúlyozni -, és tudása e kettő közötti rokonságra is rávilágít, ha sokan e tapasztalati tudásról nem kívánnak is tudomást venni. Van-e más esély, ha nincs katarzis, mint a célpont büszkesége, a megsemmisíthetőség biztos tudata, melyben az ember nem tehet mást, mint szívességből kérlelhetetlenül pontos: leírja helyzetét és a világ állapotát.
Kertész ressentimentje nem zsidó ressentiment. Nem az elveszett kultúrát siratja, amely Közép-Európában újjászülhetetlenül sírba szállt. Nézőpontja, narratívája más: a civilizáció bukását látja és láttatja ma is, akár Koszovóról, akár a Pest utcáit olykor bemocskoló bakancstalpak csattogásáról szól, vagy a hétköznapi agresszió más, riasztó jelenségeit rögzíti. A zsidó nép, egy létforma és gondolkodásmód elpusztítása s a civilizáció csődje ugyanannak a történetnek két, egymással összefüggő olvasata. A bűnbeesés tömeges reinkarnálódását, az ember nembeli bukását, a megváltatlanságot dokumentálja engedmények nélkül, elfojtott, ezért felparázsló érzelmekkel.
Vallásos vívódás az övé: a tiszta észbe vetett hit, és a zsigeri tudás, a lélek sötét tektonikus mozgásainak tapasztalata közé ékelődött ember hitének és szkepszisének élethosszig szóló küzdelme.
Van remény, csak nem nekünk – idézte e hasábokon egy interjúban Kafkát.
Nincs igaza, s ezt épp az ő életművéből tudjuk. Köszönet érte.
Címkék:1999-11