A reménytelenség méltósága

A reménytelenség méltósága

Létezhet-e a történelemben katarzis, vagy minduntalan a bunkósbot születése pillanatát éljük?

Lehet-e az emberi nem sötét indulatainak forráspontja, ki­csapódhatnak-e a mérgező indulatok, s az izzó kataklizmák­ból vajon kikerülhet-e megtisztultan a civilizáció?

Okulhat-e történelméből az ember, vagy arra ítéltetik, hogy belátó értelem híján újra és újra elbukjon?

Volt-e értelme Auschwitznak; teremthet-e értéket, felismerést, vagy csupán azok szellemi önkielégítése marad mindezen kérdések felvetése, akik a „felmérhetetlen szenvedés árán szerzett felmérhetetlen tudás” nélkül is hordozták a hilléli „Ne tedd másnak, amit magadnak se kívánsz!” erkölcsi ha­gyományát. Azt a tapasztalatot, amelynek gyémánttengelye köré egy emberi világ szervesülhet.

Bele lehet-e nyugodni, hogy a társadalmi lét szükségszerűen rossz, s csak azt remélni, hogy a mi időnkben még nem dől össze omlatag építménye; nem pusztítja el, amit létrehozni engedett, vagy a Kertészre oly jellemző, a világ sorsáért fe­lelősséget érző, önnön magával is viaskodó, posztholocaust prófétai gondolkodásmód: a heroikus pesszimizmus, a reménytelenség méltósága, a minden hit utáni, negatív kinyilat­koztatásból eredő tudás az önmagára döbbenő emberiség megváltására vezethet?

Auschwitz működik; auschwitzi világrendben élünk ma is – mondja dermedtebb pillanataiban, s az európai kultúra csőd­jét vizionálja látszólag hétköznapi események láncolata mögé. Máskor szinte szuggerálná olvasójába az esélyt, hogy az ember képes okulni bukásából, s hogy van mód e bukás emlékével is gazdagabban visszatérni ahhoz a kezdethez, amikor a ráció tiszta fénye világította be a lehetséges jövőt.

Kertész azonosságtudata minden manírtól mentes, min­den kényszertől és késztetéstől irtózó, szabadon választott szövetség: a tollába kapaszkodó, misztikára is hajlamos, té­teles hagyományt nem birtokló s gyakorló, de származását teoretikus munkáiban egyre pontosabban, egyre kíméletle­nebből öntudattá érlelő íróé. A zsidóság számára néhány éve még: „…mene tekel ufarszin minden elnyomás falán”, későb­bi írásaiban ezen túllépő, újra- és újraírt, egyre mélyülő lét­élmény, akarva, nem akarva: szüntelenül alakulóban.

Ha van kettős kötődés, a zsidóé éppen ez: különösségén túl, az emberiség közös történetének része lenni, a másiké­ban felfedezni saját tekintetét.

Mi mást tehet egy túlélő Auschwitz után, aki személyes élményén túl valamiféle transzkontextuális többletet is köte­lességének tart megfogalmazni? Mi mást tehet, aki az előzőt követő, másik totalitárius rezsim túlélője is – amit nem szű­nik hangsúlyozni -, és tudása e kettő közötti rokonságra is rávilágít, ha sokan e tapasztalati tudásról nem kívánnak is tudomást venni. Van-e más esély, ha nincs katarzis, mint a célpont büszkesége, a megsemmisíthetőség biztos tudata, melyben az ember nem tehet mást, mint szívességből kérlel­hetetlenül pontos: leírja helyzetét és a világ állapotát.

Kertész ressentimentje nem zsidó ressentiment. Nem az elveszett kultúrát siratja, amely Közép-Európában újjászülhetetlenül sírba szállt. Nézőpontja, narratívája más: a civilizáció bukását látja és láttatja ma is, akár Koszovóról, akár a Pest utcáit olykor bemocskoló bakancstalpak csattogásáról szól, vagy a hétköznapi agresszió más, riasztó jelenségeit rögzíti. A zsidó nép, egy létforma és gondolkodásmód elpusztítása s a civilizáció csődje ugyanannak a történetnek két, egymással összefüggő olvasata. A bűnbeesés tömeges reinkarnálódását, az ember nembeli bukását, a megváltatlanságot doku­mentálja engedmények nélkül, elfojtott, ezért felparázsló ér­zelmekkel.

Vallásos vívódás az övé: a tiszta észbe vetett hit, és a zsi­geri tudás, a lélek sötét tektonikus mozgásainak tapasztalata közé ékelődött ember hitének és szkepszisének élethosszig szóló küzdelme.

Van remény, csak nem nekünk – idézte e hasábokon egy interjúban Kafkát.

Nincs igaza, s ezt épp az ő életművéből tudjuk. Köszönet érte.