A remény hal meg utoljára – Mire volt jó Annapolis?

Forrás: Hírszerző

2007. november 29. / Gadó János Az új, 2000-ben kezdődött intifáda évei alatt az arab országok államilag ellenőrzött médiája nagyrészt szélsőségesen Izrael- és zsidóellenes propagandát folytatott. Nap nap után palesztin gyermekek vérében fürdő izraeli katonák rémképeivel etették a közönséget, s ezzel hosszú időre megmérgezték a közvéleményt. Ennek a közvéleménynek jelenleg lehetetlen beadni holmi Izraellel folytatott tárgyalásokat.

Az izraeli és a palesztin vezető nagy nemzetközi felhajtás közepette tárgyalóasztalhoz ültek, és közös nyilatkozatban állapodtak meg arról, hogy tárgyalni fognak. Ennyi történt Annapolisban, a Közel-Kelet ügyét a holtpontról elmozdítani hivatott konferencián. Sok ez vagy kevés? Tényleges haladás vagy nesze semmi, fogd meg jól?

Nos, ahhoz képest, hogy eddig csak fenyegető üzeneteket, valamint rakétákat küldtek egymásnak, kétségkívül haladás. Ahhoz képest, hogy milyen reményekkel vágtak neki tizenhat éve a madridi konferenciának, végtelenül lehangoló. Az arab/iszlám világ, amely – Jasszer Arafat képében – hét évvel ezelőtt Camp Davidben visszarettent Izrael elismerésétől, most a romokon ülve szemrevételezheti az elmúlt hét év vívmányait.

Az intifáda súlyosan megmérgezte a légkört. Az eredmény: Hamász-hatalomátvétel Gázában, Hezbollahsztán Dél-Libanonban, az iszlám fundamentalizmus megerősödése világszerte. Ebbe az irányba, tehát a konfrontáció élezése felé továbbhaladni a fundamentalizmus erősítését jelentené. Kéne valami más. Hol is hagytuk abba? Ja igen, Izraellel tárgyaltunk.

*

Mik voltak a konferencia összehívásának konkrét okai?

1. Az iraki háborúba súlyosan belebonyolódott Egyesült Államok nagyon szeretne áttörést elérni, s ennek mindenkori legkézenfekvőbb színtere Izrael/Palesztina. Az arab vezetők többnyire úgy érvelnek, hogy ez minden baj gyökere, s ha ott sikerül “megoldást” találni, a többi gond majd magától megoldódik.

2. A mérsékelt külpolitikát folytató arab országok félelme Irántól, s az iszlám forradalom más, erőszakos exportőreitől (Al Kaida, Hamasz, Hezbollah). A Gázában lezajlott iszlám forradalom (ti. a Hamász fegyveres győzelme) után a Fatah is a mérsékelt táborba került.

3. Mahmúd Abbász személyében most először került olyan személy a Fatah élére, aki nem a fegyveres harcot tartja egyedül üdvözítőnek (Arafat soha nem szűnt meg a dzsihádot dicsőíteni arab nyelven, miközben angolul békéről és megegyezésről beszélt). Kár, hogy a Fatah a végletekig korrupt, szétesett, a vezetőség nem tudja akaratát a fegyveres klánokra rákényszeríteni, s az egész korhadt rendszert csak a Hamásztól való félelem fogja össze. (Ciszjordániában egyébként a Hamászt az izraeli hadsereg tartja sakkban.)

Némi haladás az Izraellel való konfliktus rendezésében megerősíthetné Abbász pozícióját, s csökkentené egy közeli Hamász-győzelem valószínűségét, ami Amerika és a mérsékelt arab vezetők közös rémálma. (Mérsékelt arab országnak nevezzük azt, amelyik nem folytat Amerika-ellenes külpolitikát függetlenül attól, hogy otthon milyen antidemokratikus és iszlámista rendszert működtet.)

Nagyjából ennyi a nyugat és a mérsékelt arab országok közös érdeke.

*

A dolgok állását mindennél jobban jellemzi a szaúdi magatartás: hosszas amerikai unszolás után eljöttek a konferenciára, de külügyminiszterük nem volt hajlandó kezet fogni (!) az izraeli miniszterelnökkel, s minden érintkezést elkerülendő, delegációjuk külön ajtón lépett a tanácsterembe.

Az Arab Liga szaúdi követségen tartott tanácskozásáról pedig kitessékelték az izraeli zsidó újságírókat (miközben az izraeli arab tudósítók maradhattak). Ha az arab világ jelenlegi legbefolyásosabb hatalmának vezetői a zsidók fizikai közelségét sem hajlandók eltűrni, vajon mekkora lehet a hajlandóságuk egy zsidó állam elfogadására?

Az új, 2000-ben kezdődött intifáda évei alatt az arab országok államilag ellenőrzött médiája nagyrészt szélsőségesen Izrael- és zsidóellenes propagandát folytatott. Nap nap után palesztin gyermekek vérében fürdő izraeli katonák rémképeivel etették a közönséget, s ezzel hosszú időre megmérgezték a közvéleményt. Ennek a közvéleménynek jelenleg lehetetlen beadni holmi Izraellel folytatott tárgyalásokat.

Az Arab Liga álláspontja (a “szaúdi béketerv”) szerint majd akkor hajlandók Izraelt elismerni, ha az visszavonult az 1967-es határokra, felosztották Jeruzsálemet, rendeződött a palesztin menekültek sorsa, és megszületett az életképes palesztin állam. (A “menekültek sorsának rendezése” az ő értelmezésükben négymillió palesztin Izraelbe való visszatelepítését – tehát a zsidó állam végét – jelenti.)

Vagyis: megfontolják Izrael elismerését, ha ez már minden követelésüket teljesítette.

Az alapkérdést tehát tömören így lehet summázni: joga van-e a létezésre egy zsidó államnak? A zsidó állam képviselői szerint igen. Az arab országok többségi álláspontja szerint ebben a formában inkább nem. A nézeteltéréseket sikerült fehér asztalnál, kulturált formában megfogalmazni. Lépéseket kell tenni az álláspontok közelítésére. Jelenleg itt tartunk.