Érezz is együtt az ellenséggel, és védd is meg magad…

… ez Peszáh búcsújának üzenete. Áhré mot hetiszakasza (3Mózes 16-18).

Peszáh ünnepének csak az elején énekeljük el teljes egészükben az Istent magasztaló Hállél-zsoltárokat. A félünnepeken és utána már csak „fél-hállélt” mondunk, a hagyomány szerint azért is, mert az ünnep végén a tenger szétválasztásának csodájára emlékezve örülünk és gyászolunk egyszerre. Örülünk a megmenekülésnek, a győzelemnek, és gyászoljuk elpusztult ellenségeinket.A Peszáh a zsidó nép születésének, a szabadság szellemének ünnepe. A szabadság gyakorlása pedig ebben a hagyományban elsősorban felelősség vállalást jelent, önmagunkért és másokért. Ezért van az, hogy a szabadság első megnyilvánulása az együttérzés. A széderestén – a hagyomány egyik értelmezése szerint – amikor a tíz csapás felsorolásakor Egyiptomért, a zsarnok országáért, öntjük ki borunk egy-egy cseppjét, akkor megtanulunk együtt érezni Egyiptommal, ahonnan megszabadultunk. Ez a felelősségteljes, valódi szabadság legelső gesztusa. Szeretni nem szükséges ellenségeinket, de együtt érezni velük feltétlenül muszáj, különben nem csak védekezni fogunk ellenük – jogosan – de gyűlölni is fogjuk őket. Ebben az esetben azt fogjuk átélni, hogy velük szemben minden megengedhető. Nagyon nehéz nem gyűlölni azt, aki létünkben fenyeget, veszélyeztet minket.

Ez a szabadság a világért felelősséget érző zsidóság legnagyobb terhe, amely Izrael népét – ha méltónak bizonyul Egyiptomban kezdődött küldetéséhez, akkor – valóban a népek fényévé teszi. És ugyanez történik az ünnep végén is, ami már a kivonulás utáni eseményeket idézi fel – amikor Izrael eléri a Sás-tengert, és átmegy rajta, és felcsendül a tenger éneke – amelyet Peszáh hetedik napján szoktunk felolvasni a Tórából.

Mikor énekelnénk a Hállél-zsoltárokat, ha nem a tenger énekére válaszul? Mikor énekelnénk egyáltalán, ha nem akkor, amikor arra emlékezünk, hogy száraz lábbal keltünk át a kettévált tengeren? Mégis csak „fél-hállélt” engedélyez a zsidó jog. Mert azután, hogy mi kijöttünk, a tengerbe vesztek az ellenségeink, akik szintén az Örökkévaló gyermekei, teremtményei voltak. Kényszerből szolgálták a fáraót, vagy ha meggyőződésből, akkor jó útra térhettek volna, ha tovább élnek. És mi nem csak az egyiptomi ártatlan elsőszülötteket, de őket is gyászoljuk.

Örülünk, hogy megmenekültünk, örülünk a győzelemnek, tudjuk, hogy meg kell védenünk magunkat, de irtózatos, képtelen és elgondolhatatlan volna örülni a pusztulásnak. Ezt a kettőt kell egyensúlyban tartanunk azóta is, ma is. Meg kell védenünk magunkat a halálos fenyegetéstől, de nem szabad érzéketlenné válnunk a velünk szemben állók borzalmas szenvedései iránt, ahogy Egyiptom ártatlan elsőszülöttjeit se feledjük. Felidézzük őket minden szédereste. Ha hűek akarunk maradni a hagyományainkhoz, ha zsidók akarunk maradni, akkor soha nem szabad feladnunk ezt az együttérzést, amely méltóvá tesz minket a szabadságra. Ha meg tudjuk őrizni együttérzésünket és az önvizsgálat képességét ezzel a szenvedéssel, akkor meg tudjuk őrizni a majdani béke és a végső megváltás reményét is.

Jó szombatot.