A relativizálás határán

A relativizálás határán

Ungváry Krisztián a Magyar Na­rancs május 20-i számában megje­lent Az emlékezés torzulásai című cik­kében* egyebek közt azt állította, hogy voltak olyan zsidó szervezetek, amelyek szószólói a zsidóüldözéseket egyedül a zsidóság antifasizmusának tulajdonították. Írásában Ungváry – többek között – az „emlékezés kápói”-ról beszélt, olyan zsidókról, akik a kommunista holokausztértelmezést képviselve lettek a rendszer hűséges támaszai. Novák Attila vá­laszcikkét a Magyar Narancs nem közölte. Alább ennek rövidített, szer­kesztett változata olvasható.

Ungváry Krisztián írásos tevékenységét régen he­lyeselve, az utóbbi időben kissé fejcsó­válva figyelem. Fontos és új témákat hozott be a magyar történetírásba, a pártállam alatt elhallgatott témákat pró­bált szalonképesíteni, és – széles körű és bátor publicisztikai tevékenysége ré­vén – a „mainstream” történetírás ré­szévé tenni. Amit viszont a legutóbbi cikkében művel, az a holokausztrelativizálás határán mozog. Még egy nagy lendület, és már a határon belül lesz.

A Magyar Narancs május 27-i szá­mában megjelent cikke fő hibájának azt tartom, hogy úgy beszél a zsidók­ról, mintha egyetlen – ráadásul poli­tikai – testületet alkotnának. Azt írja, hogy a holokauszt áldozatai (például a Magyar Ellenállók és Antifasiszták Szövetsége elnöke) is „rákényszerül­tek a hazudásra”. Nos, „a zsidókra” nem példa a MEASZ, noha a MEASZ tagjai között sokan voltak zsidók. Zsi­dó Vatikán (vagyis központi szerve­zet) nem létezik, így sem a MEASZ, sem a hitközség nem fedi le a tagolt zsidó társadalom sokszínű vélemé­nyét. A zsidóság – amennyire történe­ti és szociológiai értelemben létezik – egységes politikai entitásként nem lé­tező kategória. Alapvetően előítéletes gondolkodásra vall, ha „a zsidóknak” egyetlen központi akaratot tulajdoní­tanánk. Voltak köztük kommunisták, szociáldemokraták, polgári radikáli­sok, cionisták (még egy-egy kisgazda is), vallásosak és nem vallásosak. Po­litikai szocializációjukat ugyan meg­határozta a holokauszt, de nem kizáró­lagosan, s egy-két szervezet vagy em­ber megnyilatkozásai nem írják le „a” holokausztáldozatok magatartását.

De más gondom is van Ungváry cikkével. A szerző szerint

1. a Holocaust Dokumentációs Köz­pont volt kuratóriumi elnöke a Kádár János Alapítvány elnöke is, így nem hiteles antifasiszta – ez (miközben ad hominem érv, így nem igazán hiteles) már csak azért sem helytálló, mert Sztálin is antifasiszta volt, így az érin­tettről legfeljebb azt állíthatjuk, hogy nem hiteles demokrata,

2. mivel a MEASZ-féle logika a zsi­dókat az antifasisztákkal azonosította, ugyanazt állította, mint a nyilasok, s akiről a fasiszták és a kommunisták mondják, hogy antifasiszta, az nem le­het antifasiszta – ez a logika ahelyett, hogy a felvetett jelenség („antifasizmus”) tartalmát nézné, az egyik cso­porttal minősíti a másikat, a másikkal az egyiket, s mindkettővel diszkreditálja magát a jelenséget; a világ ennél jóval bonyolultabb,

mivel a Magyar Ellenállók és An­tifasiszták Szövetsége támogatta a kommunista rendszert, így részt vett a nem kommunista gyökerű ellenállási mozgalom eltagadásában, ergo „a zsidók” (mert sajnos ez Ungváry impliká­ciója, aki „a túlélők” egy részéről be­szél) nem is hiteles antifasiszták, mert már 1945-ben is részesei voltak a ké­sőbbi kommunista rendszer bűneinek azzal, hogy azonosultak az elkövetkező évtizedek alatt összeálló holokausztrecepcióval (hogy ez történetileg meny­nyire anakronisztikus és logikátlan állí­tás, arról ne is beszéljünk),

3. a holokausztrecepcióba így bele­tartoznak a zsidó kommunisták is, akiknek „eltorzult emlékezete” fele­lőssé tehető, s így sokan az emlékezés „kápói” lettek (ez utóbbi szóösszetétel különösen ízléses, gratulálok hozzá).

Ungváry nem veszi észre – s ezt már Bibó is megfogalmazta -, hogy a kommunista logika kizárta más szem­pontok érvényesülését, így, ha – kissé holokausztrelativizáló módon – kommunista „kápók”-ról beszélünk, az nem csak a zsidókra volt jellemző. A korabeli hivatalos történelemszemlé­let az 1940-es évek antináci és antinyilas (s baloldali) cionista ellenállási mozgalmát is elhallgatta, mert az nem illett a hivatalos pártvonalba. (A cio­nizmus elleni küzdelemben persze hit­községi vezetők is részt vettek.) Ám az 1948 előtti időkre vonatkoztatva sincs igaza Ungvárynak, mert a ma­gyar rendőrök már 1946 áprilisában vertek jobboldali, antikommunista cionistákat, akik egészen más értelme­zési keretben gondolkodtak, mint a többpártrendszer felszámolásán mun­kálkodó kommunisták.

Ml IS TÖRTÉNT VALÓJÁBAN?

A magyar (és európai) zsidóság balol­dallal való kapcsolata – Ungváry impli­kációjával ellentétben – nem a „nyilas propagandával” kezdődött, s visszanyú­lik a XIX. század végére. Ez Európában is így volt: a korai francia és német bal­oldali antiszemitizmust ekkor már felülmúlta a jobboldali. Magyarországon pedig a helyi társadalomszerkezet volt az, amely a zsidóságot legalábbis kö­zépre, a liberálisok mellé, vagy éppen balra pozícionálta. Ez természetesen nem minden zsidóra érvényes, inkább tendenciáról beszélhetünk, hiszen a horthysta kormánypártoknak is meg­volt a maguk zsidó támogatottsága.

A numerus clausus és később a zsidó- törvények még inkább a baloldal és a li­berálisok felé tolták a zsidókat, hiszen ezek hívei állandóan a „nemzeti” érde­kekre hivatkoztak – a holokauszt pedig újabb lökést adott ennek a folyamatnak.

Az antiszemita szélsőjobboldal a sa­ját faji világnézetét már korábban összekapcsolta politikai-ideológiai orientációjával: így lettek a zsidók már korábban is „antifasiszták”, a „szövetségesek szövetségesei”, „ötö­dik hadoszlop”; a kommunisták is er­re utaltak, s igazuk volt.

Az „antifasiszta” és az „antikommunista” szavak egyébként nem azt jelen­tik, hogy az ekként kategorizált embe­rek ab ovo demokraták vagy erkölcsö­sek. Ungváry itt keveri a fogalmakat. Mivel a magát kommunistának valló Szovjetunió mentette meg a magyar zsidóság maradékát, ők történelmi hálát éreztek iránta, és sokan asszimilálódtak e hatalom ideológiájához, később pedig a magyar zsidóság adta az új rezsim egyik fontos káderanyagát (bár ettől épp a „négyes fogat” ijedt meg a legjob­ban, s akadályozta később maga is a zsidók magas pozícióba emelkedését).

Igenis, a zsidóknak érdekükben állt az antifasizmus, mert a magukat fa­sisztának és nácinak nevező csoportok, pártok és rendszerek elszigetelésükön, kitaszításukon, majd – az 1940-es évek elejétől – kiirtásukon ügyködtek. Ter­mészetesen Sztálin is használta az an­tiszemitizmust, eltüntetett zsidó cso­portokat és egyéneket, de az antiszemi­tizmus a Szovjetunióban sohasem állt össze olyan kompakt egésszé, mint a náci Németországban és több csatlós országban. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy a sztálini Szovjetunió demokrácia volt, hogy a társadalom más csoportjait nem érte ott üldöztetés, s főként nem azt, hogy „a” kommuniz­mus emberibb vagy élhetőbb lenne „a” nácizmusnál. Ám aki a szocializmus/kommunizmus 1948-1989 közötti magyarországi válfaját a sztálini vagy a Pol Pot-i diktatúrához hasonlítja, s ezzel érvel, mondván, hogy a náciz­mussal megegyező jelenségről van szó, az belemenekül a steril „anti-totalitarizmusba ”, és minimum csúsztat. Mert a két rendszer hasonlóságáról lehet beszélni, de egy történész nem tekint­het el az adott rendszer helyi, sajátos változatától, különben nem tud meg­birkózni a jelenséggel.

A magyar zsidóság különféle cso­portjairól beszélve már említettük, hogy nem csak a MEASZ létezett. A – már 1945-től érezhető – represszió keretében több cionista per is volt Magyarországon, folyt az ortodoxia „gleichschaltolása”, a kitelepítettek között is számtalan zsidót találhatunk. A „társutas” zsidó eredetű értelmiség és káderek jobbik része pedig már 1953-ra csalódott a rendszerben, és a maga módján sokat tett az 1956-os fordulat(kísérlet)ért. S hogy a hivata­los zsidóság hogyan reagált az 1956-os felkelésre? Nem csak Fehér könyv létezett, hanem a hitközségen forra­dalmi tanács is alakult, s 1956. no­vember 2-án a budapesti rabbikar, a Magyar Izraeliták Országos Irodája és a „Budapesti Izraelita Hitközség Ideiglenes Forradalmi Bizottsága” a Szabad Kossuth Rádióban tett hitet a forradalom mellett. A Magyar Füg­getlenség 1956. november 2-i száma rövid nyilatkozatban adta tudtul, hogy Heves Lajos elnököt minden tisztsé­gétől megfosztották. Az is tény vi­szont, hogy a zsidók (főleg vidéken) féltek a környezetüktől, a pogromok­tól, melyek még 1945 és 1948 között is előfordultak (Miskolc-Diósgyőr, Kunmadaras). Ez a félelem pedig – az említettek, tehát a vidéki zsidóságot totálisan érintő holokauszt és a szór­ványosan előforduló pogromok tükré­ben – jogos és érthető volt.

Sajnos, nem az Egyesült Államok hadserege szabadította fel Magyaror­szágot, nincs értelme ilyen hipotézis szerint újból lejátszani a második vi­lágháborút, s felelősségre vonni holokauszt-túlélőket azért, hogy miként alakult a politikai szocializációjuk.

AZ A FRÁNYA POZÍCIÓ

A magyar történelem különböző áldo­zati csoportjait – úgy gondolom – nem lehet egy kiállítás égisze alatt közös nevezőre hozni, mint azt Ungváry ja­vasolja, mert egymással szöges ellen­tétben álló elvek, ideológiák, körülmé­nyek folytán lettek áldozatokká. Egy ilyen steril antitotalitariánus kiállítás

4. a legkisebb közös többszörös elvét vallva – politikailag annyira korrekt lenne, hogy senkit sem elégítene ki. Hiszen a múzeum nemcsak történeti adat, kutatómunka, hanem narratíva, reprezentáció is. Egy ilyen kiállítás megléte legalább olyan problémásnak tűnne, mint a hiánya. A kiegyenlítést úgyis elvégzi a történelmi távlat, az idő, s maga a biológia.

Ha Ungváry Krisztián az ártatlanul diszkriminálták, bélistázottak, kitele­pítettek, az 1956-os felkelés után ki­végzett és bebörtönzött emberek szen­vedései iránti empátiát kérné számon

5. nem a holokauszt-túlélőkön, de a kommunistákon, szocialistákon (zsi­dókon és nem zsidókon egyaránt) -, akkor igaza lenne. Akkor is igaza len­ne, ha a kommunista bűnök recepció­jára és tudatosítására hívná fel a fi­gyelmet, mert ezzel még adós a ma­gyar történetírás. írásából azonban úgy tűnik ki, mintha a holokauszt sú­lyát óhajtaná csökkenteni a kommu­nista bűnökkel, s a holokausztáldoza­tok áldozatiságát vonná kétségbe, amikor rámutat, hogy voltak köztük olyanok, akik aktív szereplői voltak a szocialista évtizedeknek. Valaki áldo­zati mivoltát s antifasizmusát nem te­szi kétségessé egy másik elnyomó rendszerben betöltött esetleges szere­pe. A szenvedésarányosítás minden oldalon megengedhetetlen.

Ungváry Krisztián 1945-re vissza­datálva megrója a táborokból szaba­dult zsidókat, hogy később miért let­tek kommunisták, vagy miért használ­tak a kommunistákra (is) jellemző frazeológiát. Ez nem csak történelmiet­len, de a holokausztot átélt emberek szenvedéseit is megkérdőjelezi. Sze­retném erre felhívni szíves figyelmét, nehogy abban az ideológiai táborban kössön ki, mellyel – gondolom – ma­ga sem azonosul.

Novák Attila

* A cikk a Centrális Galéria tárlatára reflek­tált, amely az auschwitzi tábor magyar pavilonjának korábbi kiállításait mutatta be.