A pozsonyi ortodoxia története
Bár a pozsonyi zsidók létszáma a középkortól rendszeresen ismétlődő kiűzetések és az ezeket makacsul követő újabb letelepedések miatt gyakran változott, hitközségük mindig a legfontosabbak közé tartozott. A mohácsi vész után, majd a harmincéves háború idején a zsidó közösség Pozsonyban is elnéptelenedett; de a Rákóczi-szabadságharc leverésekor, amikor a korona – és vele a magyar országgyűlés – visszakerült a „labanc” városba, már több mint ezer, főleg Cseh- és Morvaországból, kisebb részben Ausztriából és Németországból bevándorolt zsidó élt a tűzvészek, zavargások, pogromok sújtotta gettóban. A zsidók 1746-os, Budáról való kiűzése után pedig hosszú időre a pozsonyi lett Magyarország legjelentősebb hitközsége.
A lezárt városrészben élt zsidók szinte rá voltak kényszerítve arra, hogy a polgárosodó külvilág kirekesztő voltára saját intézmények létesítésével, illetve a korábbinál befelé fordulóbb, vallásosabb életmóddal reagáljanak. A nagy és hagyományőrző hitközség megengedhette magának, hogy a leghíresebb talmudtudósokat hívja meg, az ő hírük viszont újabb híveket vonzott Pozsonyba. Lvov Mózesnek (-1758), akit éleselméjűsége miatt a Charif előnévvel tiszteltek meg, és a neki segédkező Éger Akibának köszönhetően az 1730-ban létesült jesiva híre is egyre terjedt. Dukla Izsák (-1762) idejében az intézmény már rabbiképzőként terjedt. Dukla Izsák (-1762) idejében az intézmény már rabbiképzőként működött, az őt követő Barbi Májer (-1789) vezetése alatt pedig a pozsonyi jesiva színvonala elérte a legnagyobb német- vagy morvaországi talmudiskolák szintjét; a Barbi főrabbi halála után kiszemelt utódok némelyike nem is tartotta magát méltónak arra, hogy vállalja a vezetését.
A frankfurti születésű, az 1806-os megválasztásakor negyvennégy éves Szófer Mózesnek – akit főműve nyomán a zsidó világban Haszam Szófernak neveznek – nem voltak ilyen komplexusai. A szülei vallásosságát jellemző legenda szerint, mivel egy pénteki napon jött a világra, vajúdó anyja üzent a templomban gyülekezőknek, hogy várjanak a szombatköszöntéssel, nehogy a szülés körüli teendők megszegjék az ünnepet. A jó eszű gyerek hamar „kinőtte” első melamedjét, ezért előbb édesapja, R. Sámuel, azután a mainzi Pinkász Horovitz és a kor egyik legnagyobb tudósa, Nószon Adler foglalkozott vele. Adler rabbit később megválasztották Boskowitzba, ekkor a mesteréhez ragaszkodó tanítvány megszökött hazulról, és követte őt a morva városba. Tudása és szorgalma szinte egyedülálló volt, tizennyolc éves korára a Talmudot a hozzávaló irodalmakkal együtt tökéletesen ismerte. Amikor a vallásos zsidókhoz képest kicsit későn, harmincévesen megnősült, apósa, a prossnitzi rabbi házában tanult tovább.
Rabbiképesítését Benet Mordeháj morvaországi főrabbitól kapta. Először a szintén morvaországi Dressnitzben vállalt rabbiállást, onnan öt év múlva, 1798-ban a ma Ausztriához tartozó Nagymartonba hívták meg; abba a városba, ahol az idő tájt a lakosság egyharmada zsidó volt. A később világhírűvé vált pozsonyi jesivája alapjait az ott eltöltött kilenc év alatt teremtette meg. Magyarországra kerülésekor a Szófer név német megfelelőjét, a Schreibert kezdte használni, és elhagyta az addigi „Frankfurti” előnevet.
Az ország legnagyobb hitközségének invitálását 1806-ban fogadta el; s leszámítva azt, hogy 1809-ben, a napóleoni hadsereg rövid időre egy közeli faluba űzte, élete végéig Pozsonyban maradt.
Első felesége korán elhunyt. Második választottja is jó családból származott. Haszam Szófer apósa, a később poseni főrabbivá választott Éger Akiba (a már említett, hasonló nevű rabbi unokája) és a tőle csak egy évvel Fiatalabb vő kölcsönösen megbecsülték egymást s egyaránt ellenezték a zsidók Tórától való eltérését.
Ám a dinamikusan fejlődő magyar zsidóság sorsát mégis a Teitelbaum Mózes sátoraljaújhelyi rabbival való viszonya határozta meg leginkább. Mindketten másként reagáltak a századfordulón fölerősödött vallási reformmozgalomra, és a nagy jesivát tartó, a halachikus kérdésekben kérlelhetetlen pozsonyi főrabbi, illetve a jelentős könyveket író, de azért mégis csak amulettet osztogató haszid rebbe életmódja közötti különbségek akár kölcsönös féltékenységbe is fúlhattak volna. Ehelyett sokat leveleztek, elküldték a másikhoz a híveiket, és amikor megkérdezték őket, alázattal beszéltek egymásról. Kettőjük közül a Haszam Szófer volt a nagyobb tekintély, így tőle még nagyobb erény annak a felismerése, hogy együtt hatékonyabban védhető a konzervatív értékrend, és hogy jobb egy táborban lenni a más rítus szerint imádkozó haszidokkal, mint a nem imádkozó asszimilánsokkal; nem is, hogy jobb; nincs más alternatíva.
Haszam Szófer olyan tudós volt, aki páratlan tudását a gyakorlatban is alkalmazta. A hitközségek és a rabbikollégák többnyire tőle vártak választ a vitás kérdésekre, és tekintélyét jelzi, hogy döntéseit, ítéleteit mindenki elismerte. Hat kötetben kiadott responsumai nagy részét pozsonyszentgyörgyi nyaralásai alatt írta. Főműve mellett írt tóramagyarázatokat, erkölcsi tanításokat és verseket is.
Mindez nagyon fontos. De még fontosabb volt annak a felismerése, hogy tudását tovább kell adnia. A sokáig egyeduralkodó litván jesivák mestereitől eltérően ő nemcsak a tanulásban mélységesen elmerülő zsenik képzésére fektette a hangsúlyt, hanem az átlagos képességűekkel is foglalkozott. A Haszam Szófer felfogása szerint a rabbinak nem azért kell a Talmud kommentárjaiban jártasnak lennie, hogy verhetetlen teoretikus legyen, hanem azért, hogy dönteni tudjon a halachikus ügyekben, és a fölmerülő kérdésekre a gyakorlatban is meg tudja adni a választ – mint az orvos, aki a test működésének alapos ismerete mellett azért a torokfájást is meg tudja gyógyítani. Maga a jesiva sem önálló, egyetemszerű, több tanerős intézmény, mint az Orosz Birodalomban; Magyarországon minden rabbi, akinek hitközsége volt, vezetett egy jesivát, száz tanítvánnyal, hússzal vagy csak pár gyerekkel, attól függően, hogy mennyire volt karizmatikus, és hány bóhert bírtak eltartani a hitközségi tagok. A rabbi, akinek a jesiva mellett ott voltak a község ügyei, naponta egy-két órát adott elő. Hetente hat oldal gemára, talmudmagyarázat volt az anyag, amiből mindig csütörtökön vizsgáztak. Az is „magyar” vonás, hogy a különböző korú bóherek együtt tanultak, és az volt a cél, hogy mindenki önállóan dolgozza fel az anyagot.
Több ezer tanítványa, akik közül Eisenstadt Májer ungvári, Schück Mózes huszti, a „Kol Árje” mádi és Szófer Hajim budapesti főrabbi a leghíresebb, egyaránt az ő örököse. A pozsonyi jesivából kikerülők, tudásuk mellett mesterük tekintélyének is köszönhetően, könnyen rabbiálláshoz juthattak, és a Haszam Szófer-i szellemiséget, a pozsonyi tradíciót sok esetben már a saját jesivájuk bóherjainak adhatták tovább. Leszámítva, hogy minden új mesternek megvoltak az egyéni vonásai, nem voltak nagy különbségek a tanítási módok között, és a pozsonyi jesivarendszer az egész országban elterjedt.
Amikor 1839. Tisri 25-én meghalt, a rabbiszékbe megválasztott elsőszülött fia, R. Ábrahám Sámuel Benjámin (1815-1871), a Kszáv Szófer a maga huszonnégy évével még nem volt akkora tekintély, hogy minden tekintetben apja örököse lehessen. A fontos halachikus kérdéseket jó ideig a Haszam Szófer legidősebb tanítványának, Eisenstadt Májernak tették fel. A fiú idővel persze visszavette apja szerepét, és az 1869. évi pesti zsidó kongresszuson már ő volt az ortodox rabbik egyik vezére. 1858-ban Eisenstadt rabbival, a „Maharam Asch”-sal közösen megalapította a gyűjtésekből fenntartott jeruzsálemi magyar hitközséget, a Kolel Somré Hahomosz-t, amelynek tiszteletbeli elnöki címe és az adományok feletti felügyelet a mindenkori pozsonyi főrabbit illette meg.
A Haszam Szófer elismertségét jelzi, hogy második fiát, a szónoki képességei folytán később az osztrák parlamentbe is bekerülő R. Simont (1821-1883) krakkói főrabbivá választották, és a legkiválóbb tanítványoknak Európa számos hitközségében kínáltak rabbiállást.
A Kszáv Szófer vezetése alatt a pozsonyi jesiva, ha lehet, még látogatottabb volt, mint apja idejében; de ez a népszerűség fia, R. Szimhe Bunen (1843-1906), a Sévet Szófer idejében már némileg csökkent. A kiegyezéssel, a Monarchia megszületésével és Budapest fejlődésével Pozsony kezdte elveszíteni a jelentőségét, s a hirtelen földuzzadó magyar hitközségek mellett sem tűnt már olyan nagynak a pozsonyi, mint korábban. Az ő idejére esik a neológoknak a pozsonyi hitközségből való kiválása, sőt a millennium évében még azt is meg kell érnie, hogy a Teitelbaum Lipót mármarosszigeti főrabbi vezette, egyre erősödő haszidok szakadással fenyegessék a főként általa fémjelzett Ortodox Szervezetet.
Az államilag elismert, Nyilvános Ortodox Rabbifőiskola címmel felruházott elit jesivában még mindig volt két-háromszáz bóher; ott tanulni, a pozsonyi főrabbitól rabbioklevelet kapni még mindig a legnagyobb dolognak számított, és az askenáz ortodox zsidóság fejeként továbbra is a mindenkori pozsonyi főrabbit ismerték el. De az átlagos képességű, nagy tömegeknek már nem kellett Pozsonyba utazni ahhoz, hogy a Haszam Szófer-i szellemet magukba szívják; erre Nagymartonban ugyanúgy ott voltak az utódok, vők, családtagok jesivái, mint Egerben, Kolozsváron vagy Beregszászon.
A Sévet Szófer nagyapja szülővárosában, Frankfurtban halt meg. Egyetlen fiának, az 1878-ban született Szófer Akibának, a Dét Szófer szerzőjének még nehezebb körülményekkel kellett megküzdenie; a világháború, majd Trianon következtében a pozsonyi jesiván tanulók száma tartósan száz alá süllyedt. A legenda szerint 1939-ben, Csehszlovákia megszállásakor megkérdezte nagybátyját, Szófer Simon egri főrabbit, hogy mit tegyen: meneküljön- e vagy maradjon Pozsonyban? Ő azt mondta, minden ősöd harminchárom évig uralkodott Pozsonyban, te is harminchárom éve vagy pozsonyi főrabbi – nem kell visszamenned, menj Palesztinába. Svájcba, onnan Jeruzsálembe menekült. 1940-ben a Givat Saul negyedben újjászervezte a bezárt jesivát, amelyet később Katamonba költöztetett át. Ő volt a Magyarországról elszármazott ortodox zsidók egyik szellemi vezére, az ötvenes évek elején alakult Ortodox Szervezet rabbi-elnöke, a kólel vezetője. Tisztelték, de tényleges hatalma nem volt.
A magyar ortodoxia már kevéssé volt életképes. Egy litván jesiva elismert vezetőjének vagy egy tízezrek által ünnepelt haszid rebbének általában több esélye volt arra, hogy még a gettók felállítása, a transzportok elindítása előtt Palesztinába vagy Amerikába mentsék, mint hasonlóan nagy tudású és karizmatikus, de végig a hitközségével maradó átlag rabbinak. Azok, akik életben maradtak, és Izraelben telepedtek le, hiába voltak műveltek és képzettek, hiába ismerték el a tudásukat, a beléjük nevelt békességüknél és szerénységüknél fogva nem tudtak pozíciókért harcolni; másrészt, mire kikerültek, alig volt betölthető rabbiállás, nem beszélve arról, hogy a vallásos, tanulni vágyó emberből is kevés volt. A negyvenes évek végén vagy a forradalom után nagyobb számban érkező magyar zsidók gyermekei főleg az addigra befutott litván jesivákat választották, és a százféle rítus, irányzat, szokás között a valaha egyeduralkodó magyar ortodoxia lába alól kicsúszott a talaj.
Szófer Akiba 1960-ban, tüdővérzésben halt meg. Fia, R. Ábrahám Sámuel Benjámin csak két évvel élte túl. Neki is vannak gyermekei, de a régi pozsonyi ortodoxiának egy másik Haszam Szófer leszármazott, Szófer Johanan felel meg leginkább, még akkor is, ha ő nagyapja, Szófer Simon örökösének tartja magát. Huszonegy évesen, 1946-ban lett egri főrabbi, és hamarosan a központi rabbibizottságba is beválasztották. Pesten, majd Egerben vezetett jesivát, aztán 1950-ben kivándorolt Izraelbe. nagybátyja, Szófer Akiba kérésére néhány évig a pozsonyi talmudiskolát vezette, majd 1953-ban Katámon negyedben fölállította saját, egri jesiváját, amelynek ma, a Bné Brák-ban tanuló bóherokkal együtt, átlagosan hatszáz tanítványa van. Amerikában szintén nem működtek a háború előttiekhez hasonló, a rabbi által irányított, kisebb-nagyobb hitközségek. Ott inkább a néhány hívőtől körülvett haszid rabbik tudtak újabb híveket toborozni, sokszor olyan ortodoxokat is, akiknek a régi mestere és közössége eltűnt valahol, és inkább választottak új, de legalább „magyar” csoportot, mint hogy „idegenek” között éljenek.
Nemigen volt előre tudható, hogy az amerikai és izraeli magyar haszidizmus, élükön a brooklyniakkal, ennyire meg fog erősödni. Ők, a magyarországi tradíciókat, szellemet magukba szívó szatmári, pápai, tassi, kolozsvári haszidok, a Toldosz Áron tagjai, a galántai, a nyitrai, a Duschinszky jesiva tanulói viszik tovább, a régi tanítási metódushoz ragaszkodó rabbijaik által, a Haszan Szófer-i örökséget. S tekintve, hogy a nyolc-tíz gyermekes családok révén ez a réteg egyre nő, a magyar ortodox szellemiség kihalásától cseppet sem kell félni.
Címkék:1997-12