„A múltnak megvan a maga…”
„A múltnak megvan a maga…”
„A múltnak megvan a maga igaza. ”
Kürt hangja szól, megtérésre hív,
közelednek a pergamen-arcú, törékeny
ünnepek. Felszikrázik bennem a hiány;
a városok, a csodával határosak, miket
bejártam, a kegytárgyak s a túlvilági emberek,
– hiába reméltem, hogy új életre kelnek,
és megszólalnak bennem kérlelhetetlenül –
lábam előtt szanaszét hevernek
mint a gyár angyalcsontjai.
Ez lehet az, amit a sors…
Ez lehet az, amit a sors ígért nekem.
Ezek a felhők és tengerek; a gyomorban
kószáló görcsök, szerelmek; s a pillantásban
fellobbant gyertyafény egy más idő peremén.
Tíz bűnbánó nap után a megitéltetés.
Majd sátrakat látok, vidám gyermek-arcokat,
citrus illatát lengeti felém a szél.
Itthon vagyok, mégis úgy érzem, mindez
kevés; a megérkezéshez indulni kell.
Előre, vagy vissza akár; ahonnan.
Címkék:1992-10