A maradék maradéka

Ex-jugoszláv zsidók a délszláv háborúk után

A jugoszláv utódállamok háborúi szolgáltatták talán az első példát arra 1945 óta Közép-Kelet-Európában, hogy zsidónak lenni előny is lehet – az egymást öldöklő horvátok, szerbek és bosnyákok ugyanis a zsidókat többnyire semleges félnek ismerték el.

E státusukat az érintettek egyebek közt arra hasz­nálták ki, hogy a határokon és frontvonalakon át szabadabban mozogva, élelmiszert és más se­gélyt vigyenek és menekülőket mentsenek. Szara­jevó ostroma alatt a zsidó közösség (mindenekelőtt a Joint) segítségével 2300 menekülő hagyhatta el az ostromlott vá­rost – akiknek több mint a fele nem zsidó volt. A horvátor­szági zsidók a horvát és muzulmán ellen­őrzés alatt álló boszniai területekre küld­tek segélyt hittestvéreiknek, a szerbiai zsi­dók a széttépett ország szerb felében tet­ték ugyanezt. A háború csúcspontján a zsidó közösség által működtetett szaraje­vói rádió adóvevő volt az ostromlott fővá­ros kevés kapcsolatainak egyike a külvi­lággal. A Szochnut és a Joint jóvoltából kielégítőbben ellátott zsidó közösségek a nélkülözhető készletekből folyamatosan juttattak másoknak is.

Talán a zsidó közösségek jelentik az egyetlen kivételt az általánosan elharapó­zott gyűlölet alól: míg szerbek és horvá­tok, szerbek és muzulmánok (és gyakran horvátok és muzulmánok is) többnyire hallani sem akarnak arról, hogy egymással együtt éljenek, addig a (megmaradt) belg­rádi, zágrábi és szarajevói zsidók újraszövik kapcsolataikat. (A példa nem egyedülálló: Csehország és Szlovákia kettévá­lása után a kimúlt ország zsidó ifjúsági szervezete volt talán az egyetlen, amely nevében továbbra is megőrizte a „csehszlovák” jelzőt, és a pozsonyi illetve prágai fiatalok fenntartották a korábbi szoros kapcsolatot.) A háború az ex-jugoszláv zsidók között is okozott feszültséget – így például az ostrom poklát átélő szarajevói zsidók belgrádi hitsorsosaik szemére hányták, hogy egyszer sem emelték föl szavukat a szerb agresszió ellen. Ám viszonyukban nem ez a megha­tározó. Szerbiai és horvátországi zsidók (ha módjuk van utazni) a háború kezdete óta tartják a kapcsolatot – Magyar- országon.

A háborúval mindig együtt járó nacionalista hisztéria ter­mészetesen lehetetlenné tette, hogy a hadviselő országok zsidó közösségei fölemeljék szavukat a tobzódó gyűlölet el­len – de a körülményeket tekintve az is értékelendő, hogy hallgathattak, nem kellett csatlakozniuk a kincstári soviniz­mushoz. Emellett néhány zsidó persze ott van az uralkodó rezsimek vezetői között. (Talán az új idők, talán a balkáni hagyomány teszi, hogy ők zsidóságukat tudatosan vállalják.) Sven Alkalaj, Bosznia képviselője az ENSZ-ben, mentegeti az irániak szerepvállalását a konfliktusban; Mihael Montiljo, a Horvát-Izraeli Társaság elnöke 1994-ig az ország kül­ügyminiszter-helyettese volt; Klara Mandic, a Szerb-Zsidó Baráti Társaság elnöke, Radovan Karadzsics vezér barátja (és egyesek szerint szeretője) pedig a „horvát fasizmus” és a „muzulmán fundamentalizmus” ellen szónokol.

Az is természetes ugyanakkor, hogy az autokrata rezsimek bátor hangú kritikusai között szintén élen járnak a zsidók. Sonja Licht, a (felfüggesztett) jugoszláviai Soros-alapítvány vezetőjeként az alternatív sajtó talán legfontosabb pénzügyi forrását irányította, továbbá az etnikumok közeledését szor­galmazó programokat vezetett. (Ez utóbbit az tudja igazán ér­tékelni. aki ismeri a Szerbiában uralkodó soviniszta közhan­gulatot.) Horvátországban Slavko Goldstein (nomen est omen?), a zágrábi zsidó közösség korábbi elnöke, a jelenle­gi vezető ellenzéki párt egyik alapítója évek óta keményen tá­madja Tudjman elnök nacionalizmusát és autokrata stílusát. (1945 előtt mindketten Tito partizánseregében harcoltak.) Zoran Mandelbaum. a néhány fősre apadt mostari zsidóság vezetőjének autóját horvát szélsőségesek felrobbantották, mert nehezményezték, hogy a muzulmánoknak humanitári­us segélyt nyújtott.

Szerbiában és Horvátországban 3-3 ezer, Boszniában mindössze 800 zsidó maradt a háború végére. Miközben a kilátástalan helyzet sokakat bírt menekülésre, másfelől gya­rapodott is a közösség. Sokan csak a Joint segélycsomagjai­ról értesülvén fedezték föl sürgősen zsidó felmenőiket, má­sokat azonban (néha az érdekembereket is) a zsidó közössé­gi házak légköre marasztalt, amelyek a nacionalizmustól lihe­gő külvilágban a tolerancia szigetének számítanak. A szaraje­vói zsidóság széderestjei talán az egyedüliek, amelyek meg­őrizték a többnemzetiségű város hajdani multikulturális lég­körét: ezen ortodox szerbek, muzulmánok és katolikus horvátok egyaránt részt vesznek.

A zágrábi közösségi házat 1992-ben egy bombamerénylet súlyosan megrongálta. Az államilag irányított horvát sajtó azonnal a szerbeket kiáltotta ki felelősnek, noha voltak olyan vélemények is, melyek szerint a merénylet célja éppen a szerbek imázsának rontása és a horvátokról alkotott kép ja­vítása volt. Utóbbi célból a horvát kormány azonnal 5 millió dollárt adományozott az újjáépítésre. (Köztudott, hogy a je­lenlegi horvát vezetés nem határolja el magát egyértelműen a „Független Horvátország” néven 1940 és 1945 között léte­zett usztasa bábállamtól, noha a nacionalizmushoz szüksé­ges ellenségképet most nem a zsidók szolgáltatják.)

A II. világháború előtti 30 ezres zsidóságból mára csak 2 ezren maradtak Zágrábban, 70 százalékuk 60 éven felüli, a fiatalok többsége vegyes házasságból származik. Története­ik igen hasonlóak a nyolc-tíz évvel ezelőtti pesti történetek­hez: a szülők igyekeztek eltitkolni zsidóságukat, a gyerekek erről többnyire véletlenül értesültek és most bizonytala­nok, nem tudják, melyik identitást válasszák. A közösségi ház a város egyetlen zsidó intézménye, itt van az óvoda (20 gyerekkel), a zsinagóga valamint egy számítógépközpont is. Rabbi nincs, egy-két éve egy ortodox rabbi próbálkozott, de az erősen szekuláris közösséget nem vonzották a bonyo­lultnak és merevnek tűnő rituálék. Most egy 26 éves jesiva-növendék (aki néhány éve a tisztes horvát hangzású Ranko Jajcaninról Eliezer Papóra héberesítette a nevét) tart százakat vonzó, noha nem túl gyakori Tóra-előadásokat, a nagyünnepekre pedig alkalmanként érkezik egy-egy rabbi Amerikából vagy Izraelből. A zsidóság iránt érdeklődő fiatalok valószínűleg nem is nagyon tudják, mit jelent egy ko­moly szellemi vezető, hiszen erről semmi tapasztalatuk nem lehet. Számukra inkább a cionizmus a mozgósító ideológia. Ez azonban nem alkalmas arra, hogy a helyi közös­séget felvirágoztassa, mivel a zsidó öntudatra ébredt fiata­lokat Izrael felé tereli. Miként másutt Közép-Európában, itt sem az antiszemitizmus az első számú veszély, hanem a beolvadás, a maradék közösség lassú szétesése szellemi erőforrások híján.