A Kossuth téri „forradalomról”

A Kossuth téri „forradalomról”

Spinozától származik a gondo­lat: ha embertársunkról ítéle­tet mondunk, abból bennün­ket lehet megismerni, nem embertársunkat.

Ahogy a televízió épületét felgyújtó tömeget látva magát a tömeget ismerhet­tük meg, és nem a televíziót, úgy a ver­bális agresszióban jeleskedő, „görény­kurzusról” szónokló újságíró is magát és közönségét mutatta be, nem azt, akit becsmérelt. Mikor a Népvezér Fidesz-gyűlölő baloldalról beszélt, sejthettük: aki sokat beszél a gyűlöletről, az maga viaskodik ilyen érzelmekkel. És amikor ez év áprilisában a Fidesz-szavazókat fe­nyegető veszélyről halhattunk tőle, vajon nem ennek az ellenkezője járt a fejében, mint afféle wishful thinking?

Demokráciákban példátlan helyzet állt elő ez év szeptemberében: a minisz­terelnök expressis verbis kijelentette, hogy „hazudtunk”. Ez egyszerre felhá­borító, de katartikus is lehetne, hiszen hozzátette: „nem akarom tovább csinál­ni”. Nincs mód arra, hogy más demokrá­ciák válságkezelését alkalmazzuk itt – ilyen helyzet ugyanis máshol még nem fordult elő. Hazugságon rajtakaptak már jó néhány politikust, de ilyen nyílt beis­merésen még nem. Alapjaiban rendült meg a kormány iránti bizalom – de az el­lenzék agresszív utcai happeningjein magáról állít ki bizonyítványt, nem a kormányról. Mindez csapás a demokrá­ciára, hiszen bizalmi válság és gazdasá­gi szükséghelyzet idején a kormány minden lépése fölött érdemi kritikát kel­lene gyakorolni. Csakhogy nagyon ne­héz érdemi kritikát gyakorolni olyan emberrel szemben, aki folyamatosan jel­lemgyilkosság céltáblája.

Mert az ellenzék számára a miniszter- elnök nem partner, és még emberi mivol­tában sem tisztelik. Ha felszólal, kimen­nek az ülésteremből. „Hazug”, „eskü­szegő”, „becstelen”, „görény”. Nem beszélnek vele, csak róla. Trágár rajzok és viccek tárgya. De vajon a megbélyegzés és kitaszítás kit minősít: a tettest vagy az ál­dozatot?

„Felhívom Gyurcsány Fe­rencet, hogy jelenlétével ne provokálja az embereket”. „Gyurcsány Ferenc nemkívánatos személy.” Gyur­csány ist hier unerwünscht. Az ilyen magatartás neve: dehumanizálás. Az el­lenséget meg kell fosztani emberi mi­voltától, hogy könnyebben lehessen eliminálni.

Ez a politika a XX. századból ismerős. Nem az ellenzéktől joggal elvárható kri­tika, hanem gyűlölet- és hecckampány. Bosszú. Porig kell alázni azt, aki a Ve­zért le merte győzni.

Mert a Vezért, aki hivatalból a Népet képviseli, nem lehet legyőzni. A Vezér soha nem hazudik. Közvetlenül a nép akaratát fogalmazza meg, amelyről első kézből, az utcán értesül. A Népakarat letéteményeseként természetesen nem zavarja őt holmi parlamentarizmus, te­hát 72 órás ultimátumot ad a törvényes kormánynak: vagy teljesíti követeléseit, vagy lássa a következményeket – ami­ket majd ő maga fog előidézni. „Gyur­csány Ferenc nem demokrata” – közli a Vezér, s elegendő itt Spinoza fenti gon­dolatára utalni.

*

Népvezérnek lenni demokratikus be­rendezkedésű országban – ez maga a kö­zép-európai abszurd. A Vezért saját tá­bora dicsőíti, az ellentábor viszont gú­nyolja és szurkálja – a sértettség és bosszúvágy így be van programozva. De ez csak egy része a történetnek: a Vezér azért jelent meg, mert van rá igény.

Ha a társadalom túlnyomó része azt hi­szi, hogy az állam dolga minél többet ad­ni és minél kevesebbet elvenni, akkor az államra mint jóságos nagybácsira, nem pedig saját maga által el- és fenntartott apparátusra tekint. Nem éppen felnőtt at­titűd. Csak szépet és jót akarnak hallani, megkapják, majd persze kiderül, hogy mindez nem igaz, s most azt átkozzák, aki az ő kedvükért hazudott.

Nézzünk szembe önmagunkkal, saját esendőségünkkel! – szól a miniszterel­nök üzenete, ami persze menekülés előre, szükségből erény kovácsolása. Ha már megtudta a gyerek, hát kezeljük fel­nőttként. mondjuk meg neki az igazat, és ígérjük meg, hogy többé nem hazudunk. A pedagógiai szakirodalom is ezt java­solja a hazugságon kapott szülőnek. Mindebből persze nem következik, hogy a miniszterelnök a továbbiakban is ehhez tartja magát. Korántsem biztos, hogy a mostani krízis hatására a magyar válasz­tópolgárok jelentős része katarzison esik át, s egy csapásra elhajítja az állammal szemben táplált gyermeki attitűdjeit.

Ne nézzünk szembe önmagunkkal! Mi jók vagyunk és ártatlanok, a csúnyák, a hazudósak becsaptak, ők tehetnek min­denről! – szól Orbán üzenete, a nyoma­ték kedvéért síppal, dobbal, árpádsávval, fenyegetőzéssel.

S az eredmény: a Kossuth téri ellenfor­radalom. Mert a téren viruló szimbolika legalább annyira emlékeztet 1919 szep­temberére, mint 1956 októberére. Meg­kérdőjelezni a demokratikus jogokat sza­vatoló alkotmányt („Alkotmányozó nemzetgyűlést!”); hatósági beavatkozást követelni a független média ügyeibe („Sajtóegyensúlyt!”); utcáról fenyegetni a szabadon választott parlamentet; „nép- hatalmat” emlegetni a törvényben rögzí­tett szabadságjogokkal szemben – 2006-ban ezek már ellenforradalmi célok és módszerek, még ha forradalmi hangulat és jelszavak közepette jelennek is meg.

*

Pár hónapja e lap hasábjain a fősodrú jobboldalt méltattam óvatosan, amiért – mint állítottam – lassan leválasztja ma­gáról az antiszemitizmust. Ezt az állítást a mostani „forradalmi” helyzetben felül kell vizsgálni. A Fidesz politikusai nem tesznek sem nyílt, sem burkolt antisze­mita célzásokat. De udvari sajtójuk részben antiszemita (Demokrata), rész­ben an ti cionista (Magyar Nemzet), po­pulista politikájuk pedig vonzza a szélsőjobbot. Mindez a zsidók számára nem perspektíva.

Gadó János